bélyegkép|upright=1.35|A giesseni P.Giss. 40 papirusz részlete. A töredék a Constitutio Antoniniana legfontosabb fennmaradt szövegtanúja. bélyegkép|upright|Caracalla portréja. A császár hivatalos neve Marcus Aurelius Severus Antoninus Pius volt; innen ered a Constitutio Antoniniana elnevezés.
A Constitutio Antoniniana, más néven Caracalla edictuma, Caracalla római császár 212-ben kibocsátott általános hatályú császári rendelkezése volt, amely a Római Birodalom szabad lakosainak túlnyomó többségét római polgárrá tette.Ulpianus klasszikus megfogalmazása: in orbe Romano qui sunt ex constitutione imperatoris Antonini cives Romani effecti sunt („akik a római világban vannak, Antoninus császár constitutiója alapján római polgárokká lettek”): Digesta 1,5,17. A rendelet nem a rabszolgák felszabadításáról szólt, hanem a szabad személyek status civitatis-át, vagyis polgárjogi állapotát alakította át. Nem érintette a rabszolgák jogállását, és nem jelentett modern értelemben vett állampolgári egyenlőséget.
A rendelet szövege csak töredékesen maradt fenn. Legfontosabb szövegtanúja a P.Giss. 40 néven ismert giesseni papirusz, amely a valószínűleg latinul kibocsátott császári rendelkezés görög tartományi változatának részletét őrizte meg.Peter A. Kuhlmann: Die Giessener literarischen Papyri und die Caracalla-Erlasse. Edition, Übersetzung und Kommentar. Universitätsbibliothek Gießen, Gießen, 1994, 215–255. A papirusz sérült volta miatt a szöveg több pontja vitatott. Különösen nehéz kérdés, hogy a rendelet kizárta-e a dediticii néven ismert alacsonyabb jogállású személyeket, és ha igen, pontosan kiket kell ezen érteni.Gerhard Thür: The Dediticii in P.Giss. 40 I 7–9. In: Symposion 2019. Vorträge zur griechischen und hellenistischen Rechtsgeschichte. Wien, 2021, 501–516.
A Constitutio Antoniniana a római jog- és államtörténet egyik legjelentősebb polgárjogi intézkedése. A városállami eredetű római polgárjogot birodalmi személyállapottá tette, ugyanakkor nem számolta fel a helyi jogokat, a városi kötelezettségeket, a társadalmi rangkülönbségeket és a tartományi jogi pluralizmust.Arnaud Besson: Constitutio Antoniniana. L’universalisation de la citoyenneté romaine au 3e siècle. Schwabe, Basel, 2020, különösen 183–314, 432–434. Hatása ezért nem egyetlen jogterületre korlátozódott: a személyállapot, a családjog, az öröklés, az adózás, a helyi igazgatás, a névhasználat és a birodalmi identitás történetében is fordulópontot jelentett.
Elnevezés és jogi jelleg
A latin constitutio a császári jogalkotás egyik gyűjtőfogalma volt. A császárkorban a princeps rendelkezései — különösen az edictum, a decretum, a mandatum és a rescriptum — fokozatosan a jogalkotás központi formáivá váltak. A Constitutio Antoniniana elnevezés arra utal, hogy a rendeletet a hivatalosan Marcus Aurelius Severus Antoninus Pius nevet viselő Caracalla bocsátotta ki. Magyarul ezért a „Caracalla edictuma”, az „Antoninus-féle constitutio” vagy az „Antoninus-féle polgárjogi rendelet” kifejezések adhatják vissza legpontosabban a jogi tartalmat.
A kifejezést nem célszerű modern értelemben „alkotmányként” fordítani. A római constitutio nem alaptörvényt jelentett, hanem császári rendelkezést, amely a császári hatalomnál fogva kötelező erővel bírt. A Constitutio Antoniniana minden valószínűség szerint edictum jellegű, vagyis általános hatályú császári rendelet volt.Alex Imrie: The constitutio Antoniniana. An Edict for the Caracallan Empire. PhD thesis, University of Edinburgh, 2015, 1–12, 176–178. A publikált monográfia: Alex Imrie: The Antonine Constitution. An Edict for the Caracallan Empire. Brill, Leiden–Boston, 2018.
Az „Antoniniana” jelző későbbi félreértésekhez is vezetett. Caracalla apja, Septimius Severus saját uralmát az Antoninusok tekintélyéhez kapcsolta, ezért Caracalla is viselte az Antoninus nevet. A késő antik szerzők közül többen nem Caracallának, hanem kedvezőbb emlékezetű Antoninus nevű császároknak — például Antoninus Piusnak vagy Marcus Aureliusnak — tulajdonították a polgárjog kiterjesztését.Aitor Blanco-Pérez: P.Giss. 40 and the Constitutio Antoniniana. Judaism and Rome, 2019; lásd még a Huma-Num adatlapját: P.Giss. 40 and the Constitutio Antoniniana.
Források és szöveghagyomány
Irodalmi és jogi források
A Constitutio Antoniniana forráshelyzete szokatlanul szegényes ahhoz képest, hogy az intézkedés a birodalom szabad lakosságának jogállását érintette. A legfontosabb irodalmi és jogi források a következők.
Ulpianus, a Severus-kor egyik legjelentősebb jogtudósa, a Digesta közvetítésével fennmaradt tömör mondatban rögzíti, hogy a római világ lakói Antoninus császár rendelkezése alapján római polgárokká lettek. Ulpianus szövege rövid, de jogilag nagy súlyú, mert a klasszikus római jogtudomány hagyományán belül tanúsítja a rendelet tényleges megtörténtét. Ugyanakkor nem beszél az indítékokról, nem idézi a teljes rendeletet, és nem említi külön a dediticii esetleges kizárását.
Cassius Dio szenátori történetíró sokkal értelmezőbb, de erősen elfogult tanú. Szerinte Caracalla látszólag megtisztelte alattvalóit, valójában azonban adópolitikai okból tette őket római polgárrá, mert így olyan terheket is kivethetett rájuk, amelyek addig csak a polgárokat sújtották.Cassius Dio: Historia Romana 78(77),9,5. A könyvszámozás kiadásonként eltérhet. Dio beszámolója azért nélkülözhetetlen, mert kortársi szenátori nézőpontot őriz, de nem vehető át kritikátlanul: Caracalláról következetesen ellenséges képet rajzol, és magyarázata csak az egyik lehetséges dimenziót emeli ki.
A harmadik forráscsoport a dokumentációs anyag: papiruszok, feliratok, katonai és közigazgatási iratok, valamint a névhasználat változását tanúsító források. Ezek nem mindig magát a rendeletet idézik, hanem annak következményeit mutatják: a Marcus Aurelius vagy Aurelia név gyors terjedését, az új polgárok megjelenését az okiratokban, valamint a helyi és római jogi formulák egymás mellett élését.Aitor Blanco-Pérez: Nomenclature and Dating in Roman Asia Minor: (M.) Aurelius/a and the 3rd Century AD. Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 199, 2016, 271–293.
A P.Giss. 40
A P.Giss. 40 a giesseni egyetemi könyvtár papiruszgyűjteményében őrzött görög nyelvű papirusz. Egyiptomból, az Apollonopolites Heptakomias körzetéből származik; a 20. század elején került Giessenbe, első kiadását P. M. Meyer tette közzé 1910-ben.Paul M. Meyer: Griechische Papyri im Museum des Oberhessischen Geschichtsvereins zu Giessen. Band 1, Heft 2. Teubner, Leipzig–Berlin, 1910. A papirusz a kutatás hagyományos értelmezése szerint három Caracalla-kori szöveget tartalmaz: a bal hasábban a Constitutio Antoniniana töredékes görög változatát, a jobb hasábban pedig egy 212-es amnesztiaedictumot és egy 215-ös alexandriai kiutasítási rendelkezést.P.Giss. I 40 (TM/HGV 19436): Drei Erlasse Caracallas aus den Jahren 212 und 215. Papyri.info / Heidelberger Gesamtverzeichnis der griechischen Papyrusurkunden Ägyptens.
A papirusz értelmezését azonban Peter van Minnen újra megnyitotta. Szerinte a szöveg nem egyszerűen három egymástól független edictumot tartalmaz: a Constitutio Antoniniana az első hasábból a második hasáb elejébe is átnyúlhatott, és a második hasábban olvasható keltezés alapján a rendelet pontos napja 212. július 11. lehetett.Peter van Minnen: Three Edicts of Caracalla? A New Reading of P.Giss. 40. Chiron 46, 2016, 205–221. Ez fontos modern javaslat, de nem tekinthető egyszerűen lezárt communis opinio-nak, mert a papirusz szerkezetének vitatott újraértelmezésétől függ. Óvatos megfogalmazással: a rendelet évét a kutatás többnyire 212-re teszi; a pontos nap kérdése bizonytalanabb.
A papirusz állapota miatt a szöveg rekonstrukciója nehéz. A bal oldal nagy része hiányzik, a sorok eleje sérült, a fontos kifejezések környezetét lacunák szakítják meg. A döntő rendelkezés lényege mégis viszonylag biztos: a császár a birodalom szabad lakosainak megadta a római polgárjogot, a helyi közösségek jogának valamilyen fenntartása mellett. A részletek — különösen az indokolás, a kivételi záradék és a helyi jogokra vonatkozó formula — továbbra is vitatottak.
A dediticii vagy additicia problémája
A P.Giss. 40 legismertebb vitás pontja az a sérült szó, amelyet a legtöbb kiadás és értelmezés dediticii alakban egészít ki. Eszerint a császár mindenkinek megadta a római polgárjogot, „a dediticii kivételével”. A dediticii a római jogban alávetett, teljes polgárjoggal nem rendelkező szabad személyeket jelölő technikai kifejezés volt, de pontos terjedelme a Constitutio Antoniniana összefüggésében vitatott.
A kutatásban több értelmezés alakult ki. Az egyik felfogás szerint a kivétel olyan meghódolt, Rómának feltétlenül alávetett népekre vagy peremvidéki csoportokra vonatkozott, amelyek nem illeszkedtek rendes városi közösségbe. Van Minnen ezt a technikai jogi értelmet tartja valószínűnek, és elutasítja az additicia típusú olvasatot: érvelése szerint a dediticius latin jogi terminus volt, amelynek nem volt pontos görög megfelelője, ezért maradhatott fordítatlanul a görög szövegben.
Gerhard Thür ezzel szemben szűkebb értelmezést képvisel. Szerinte a papiruszban szereplő dediticii elsősorban nem egész népcsoportokra, hanem a lex Aelia Sentia alapján megbélyegzett, majd felszabadított rabszolgákra vonatkozhatott. E kategóriába azok a felszabadítottak tartoztak, akik rabszolgaságuk idején súlyos büntetést szenvedtek el, és emiatt a felszabadítás után sem juthattak rendes római polgárjoghoz. Ez kisebbségi, de jogdogmatikailag fontos álláspont, mert a Gaius által ismertetett klasszikus státustanra épít.
A harmadik irány az additicia olvasatot mérlegeli: eszerint a szöveg nem személyi csoportot zárna ki, hanem azt mondaná ki, hogy a polgárjog megadása nem jár további, „hozzáadott” kiváltságokkal. Ezt az olvasatot egyes szerzők felvetették, Imrie is részletesen tárgyalja, de van Minnen kifejezetten elveti. A kérdés a papirusz sérülése miatt nem dönthető el teljes bizonyossággal, ezért a szócikkekben és kézikönyvekben is indokolt az óvatos megfogalmazás: a hagyományos dediticii-olvasat a legelterjedtebb, de annak pontos jogi jelentése vitatott.
Történeti háttér
A római polgárjog jelentése
A római polgárjog eredetileg a római városállam tagságát jelentette. A civis Romanus nem pusztán a birodalom lakosa volt, hanem a római jogi és politikai közösség tagja. A köztársaság korában a polgárjoghoz politikai jogosultságok, katonai kötelezettségek, magánjogi lehetőségek és közjogi védelmek kapcsolódtak. A császárkorban a politikai jogok gyakorlati jelentősége csökkent, de a polgárjog magánjogi és státusjogi jelentősége továbbra is fennmaradt.
A római jog a személyek jogállását több alapvető státus szerint határozta meg. A status libertatis azt fejezte ki, hogy valaki szabad vagy rabszolga; a status civitatis azt, hogy római polgár, latin jogú személy vagy peregrinus; a status familiae pedig azt, hogy saját jogú személy-e, vagy más családfő hatalma alatt áll. A Constitutio Antoniniana közvetlenül a status civitatis körébe tartozott: a szabad személyek tömegének polgárjogi állapotát változtatta meg.Gaius: Institutiones 1,9–17, 1,25–27; vö. Thür 2021, 501–506.
A peregrinus a római jog nyelvén szabad, de nem római polgár jogállású személy volt. Nem „jog nélküli” ember: saját városi vagy népi jogának alanya lehetett, és a római hatóságok előtt is rendelkezhetett eljárási lehetőségekkel. Mégis különbözött a római polgártól, mert nem tartozott teljes körűen a római ius civile alá. A Constitutio Antoniniana jelentősége éppen abban állt, hogy ezt a régi, polgár és peregrinus közötti alapvető különbséget a szabad lakosság túlnyomó részénél megszüntette.
A polgárjog kiterjesztésének korábbi útjai