thumb|jobbra|400px|A Csing-dinasztia uralma alatt álló területek 1820-ban. Sárgával maga a Csing Birodalom, narancssárgával a birodalom vazallus államai vannak jelölve A Csing-dinasztia (1644–1912; kínaiul: 清朝, pinjin: Qīng cháo; mandzsuul: 12px, Daicing gurun; mongolul: Манж Чин Улс) az utolsó császári dinasztia volt Kínában. Származása alapján gyakran nevezik mandzsu dinasztiának is.
Mandzsu hódítás jobbra|bélyegkép|Nurhacsi, a Csing-dinasztia megalapítója A mandzsu az Észak-Kínát valaha egy évszázadon át uraló dzsürcsikkel rokon nomád nép. Nurhacsi nevű vezérük 1616-ban egyesítette a mandzsu törzseket, és kínai mintára jól szervezett államot hozott létre Mandzsúriában, a mai Északkelet-Kínában. A Nurhacsi alapította dinasztia 1636-ban a Csing (清 Qīng ’Tiszta’) nevet vette fel, s hamarosan támadásokat indított a végnapjait élő Mingek Kínája ellen. Amikor 1644-ben Li Ce-cseng parasztseregei megdöntötték a Ming-dinasztiát, de még nem építettek ki szilárd államhatalmat, a mandzsu seregek nagyszabású hadjáratba kezdtek Kína meghódítására. A kínai nagy fal keleti szakaszát védő császári seregeknek parancsoló Vu Szan-kuj (吳三桂, Wú Sānguì) tábornok választhatott, hogy behódol Li Ce-csengnek és együtt veszik fel a harcot a mandzsuk ellen, vagy pedig a mandzsuk oldalára áll. Ő az utóbbit választotta – Csin Kuj mellett azóta Vu Szan-kuj a hazaárulás másik megtestesítője a kínaiak szemében – beengedte a mandzsukat és velük együtt indult a parasztfelkelők és a birodalomban szétszórva állomásozó volt Ming-seregek ellen. Létezik olyan legenda Vu Szan-kuj szerelmét akarta kiszabadítani, aki a felkelők fogságába esett.
A következő évtizedek háborúval teltek: az északról támadó mandzsuk és az átpártolt kínai seregek mind délebbre hatolva sorra megsemmisítették vagy hódoltatták be a szétszórt parasztfelkelő csapatokat és a megbukott Ming-házhoz hű erőket. Megjegyzendő, hogy a mintegy 290 ezer fős mandzsu haderővel szemben kétmillió kínai harcos állt, tehát az ellenállás nem lett volna reménytelen, ha a kínai egységek parancsnokai képesek lettek volna összefogni, és nem állnak át tömegesen a hódítókhoz. A kínaiak között azonban óriási volt a széthúzás, Li Ce-csenget 1645-ben egy kínai földesúri osztag meggyilkolta, a maradék Ming erők pedig jobbára az egymással való leszámolással voltak elfoglalva. Így aztán a mandzsuknak 1683-ra sikerült egyesíteni az egész országot és letörni minden ellenállást. Időközben fővárosukká Pekinget tették, s az elfoglalt területeken helyreállították a Mingek államszervezetét.
Li Ce-cseng mellett a mandzsukkal szembeni ellenállás legfőbb megtestesítői Si Ko-fa, Jangcsou városának védője, és Cseng Cseng-kung, a Ming-házhoz hű kalózvezér voltak. Ez utóbbi 1646-tól 1658-ig a délkeleti partvidéket védte, majd 1661-ben kb. 900 hajóval áthajózott Tajvan (portugál nevén: Formosa, ’Gyönyörű’) szigetére – amely addig nem volt része a kínai birodalomnak, s főleg maláj népcsoportok lakták –, elűzte onnan a holland kereskedőket, és védte a szigetet a mandzsuk ellen. 1662-es halála után a fia még egészen 1683-ig tartotta magát Tajvanon. Cseng Cseng-kung, holland nevén Koxinga, Tajvanon máig nemzeti hősnek számít.
A mandzsu konszolidáció balra|bélyegkép|Kang-hszi császár A hódítást követően az új uralkodóház gyorsan megszilárdította hatalmát. Tudván, hogy fegyverrel ugyan el lehet foglalni egy országot, de hosszú ideig kormányozni lehetetlen, hamarosan hallgatólagos kiegyezés jött létre a kínai elit és a mandzsu hódítók között. A mandzsuk ugyan hoztak néhány szimbolikus rendelkezést, amellyel a hódításra emlékeztették a lakosságot – például alávetettségük jelképeként a kínaiaknak át kellett venniük az oldalt borotvált, középen copfba font mandzsu hajviseletet –, de lényegében érintetlenül hagyták az eredeti társadalmi rendet, rátelepedtek a már meglévő intézményekre, és a kínai hivatalnokértelmiséget bevonták a kormányzásba. A kínai elit és lakosság pedig elfogadta az idegen, de számára békét és gazdagságot biztosító dinasztia uralmát. Eközben maguk a hódítók elkezdtek elkínaiasodni: felhagytak a régi nomád szokásokkal, megtanultak kínaiul, sőt, a kínai kultúra bőkezű támogatóivá váltak.
A rend megszilárdulása, az engedékeny politika és az Amerikából a Fülöp-szigeteken keresztül Kínába került haszonnövények elterjedése következtében a gazdaság fellendült, a lakosság 1700 és 1840 között megnégyszereződött (100 millióról 414 millióra nőtt). A konszolidációhoz hozzájárult az is, hogy sok Csing császár igen tehetséges és művelt volt, s közülük több rendkívül hosszú ideig uralkodott. Kang-hszi kínai császár (1661–1722, 康熙, Kāngxī), Jung-cseng kínai császár (1723–1736, 雍正帝, Yōngzhēng) és Csien-lung (1736–1795, 乾隆, Qiánlōng) császárok uralkodásának csaknem másfél évszázada – a Kang-hszi alatti első egy-két évtizedtől eltekintve – a béke és a jólét korszaka volt a kínaiak többsége számára.
Csing-kori hódítások jobbra|bélyegkép|300px|Ázsia politikai térképe 1890-ben Mint a kínai történelemben mindig, az ország gazdasági megerősödését területi hódítások követték. Belső-Kína feletti uralmuk megszilárdítását követően a mandzsuk hozzáláttak, hogy birodalmuk határait kiszélesítsék. A Kínai Népköztársaság mai határai lényegében a 17-18. századi nagy Csing császárok hódításaival alakultak ki. Először 1696-ban északnyugaton elfoglalták Kelet-Turkesztán (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület, 新疆 Xīnjiāng) és Külső-Mongólia (a mai Mongólia) nagy részét, majd 1720 és 1750 között fokozatosan Tibetet tették kínai protektorátussá. A hódítások az 1750-es években fejeződtek be, amikor is sikerült Kelet-Turkesztán maradék részét és Dzsungáriát is elfoglalni. Ezekkel a győzelmekkel a birodalom területe megduplázódott. Ugyancsak a mandzsu uralom alatt vált Mandzsúria Kína szerves részévé. A 18. században Korea, Vietnám és Nepál népei is a Csing Birodalom adófizetői lettek. A Csingek által elfoglalt területek között sok volt, amely a történelem során korábban már tartozott Kínához, de most sikerült őket tartósan is Kínához csatolni. Kína ekkor érte el a legnagyobb kiterjedését. (Ehhez képest mára valamelyest csökkent a területe: Külső-Mongólia 1912-ben függetlenné vált, és Oroszország is megszerzett kisebb területeket.)
Gazdasági-társadalmi stagnálás balra|bélyegkép|Fenyő, szilvafa és darvak, 1759, Shen Quan (1682–1760). Tekercskép, színes és fekete tintával selymen. Jellegzetes alkotása a kínai festészetnek a Csing-dinasztia korában A 18. század végére a kínai gazdaság eljutott abba az állapotba, amelyet a „magas szintű egyensúly csapdájának” szoktak nevezni. Ez lényegében azt jelenti, hogy a gazdaság elérte azt a szintet, ahonnan az adott keretek között tovább fejlődni nem lehetett: a mezőgazdaságban nem maradt több megműveletlen terület, amit még fel lehetett volna törni, a megművelt területeken pedig a termelékenység elérte azt a felső határt, amelyet hagyományos technológiával lehetetlen volt túlszárnyalni. (Megjegyzendő, hogy az ekkori világban Kínában voltak a legmagasabbak a területegységenkénti termésátlagok.) Modernizáció, a termelés tudományos alapokra helyezése nélkül tehát a mezőgazdasági termelést nem lehetett tovább növelni. Ennek következtében az iparcikkek piacának növekedése is megállt, nem emelkedett tovább a nem mezőgazdasági termékek iránti kereslet – ez pedig az ipari jellegű vállalkozások stagnálásához vezetett. A további fejlődést lehetővé tévő technikai (vagy ipari) forradalom azonban – máig nem egészen feltárt okokból – elmaradt. Valószínűleg nagy szerepe volt ebben a mandzsu császári udvar bezárkózó politikájának, az ipart és a kereskedelmet szigorúan az ellenőrzése alatt tartó állami bürokráciának, a gyakorlati ismereteket oktató iskolák hiányának, a bénító hatásnak, amelyet a hivatalnokvizsgák fejtettek ki a kínai értelmiségre, illetve annak, hogy Kína nem találkozott olyan külföldi hatalommal, amely hozzá mérhető erejű vagy fejlettségű lett volna, s ez önelégültséghez vezetett. A 18. század végén, a 19. század elején Kína tehát magas fokú fejlettséget elért, de zsákutcába jutott, a hagyományos utakon tovább fejlődni nem képes, magába zárkózott birodalom volt.
Ugyanebben az időben Nyugat-Európában végbementek a polgári, majd az ipari forradalmak, aminek következtében a Nyugat technikailag, gazdaságilag és katonailag minden más civilizációnál erősebb lett, s jócskán lehagyta a korábban nála fejlettebb Kínát.
A nyugati hatalmak megjelenése Kínában Anglia 1699-ben létesített kereskedelmi kirendeltséget a dél-kínai Kantonban, s ezután több mint egy évszázadon át ez a város lett a kínai-nyugati kereskedelem központja. A 18. században az áruforgalom korlátozott maradt: angol részről a Brit Kelet-indiai Társaság, kínai részről pedig a szoros állami felügyelet alatt álló Kohong (v. Kunghang) cég szerzett monopóliumot a jórészt angol tea- és selyemimportból álló kereskedelmen. A pekingi kormányzat, bár tetemes hasznot húzott a Kantonon áthaladó áruk vámjából, igyekezett korlátozni és kézben tartani a külkereskedelmet.
jobbra|bélyegkép|George Earl Macartney A 18. század végétől a kantoni kereskedelem keretei kezdtek szűknek bizonyulni, ezért az angolok 1793-ban Lord Macartney vezetésével követséget küldtek a kínai császárhoz, azt kérve, hogy Pekingben állandó angol képviseletet nyithassanak, a kormányzat nyisson meg néhány északi kikötőt az angol kereskedők előtt, rögzítse a vámtarifákat és bocsásson Anglia rendelkezésére egy-két szigetet, ahol az elraktározhatná áruit és javíthatná hajóit. Az angol küldöttséget a meghódoló barbár uralkodó követének kijáró fogadtatásban részesítették, az általuk vitt ajándékokat „hódolati adónak” nyilvánították, de az angol kéréseket elutasították.
„Te, ó, uralkodó, messze lakozol, sok tengeren túl, és mégis attól az alázatos kívánságtól vezettetve, hogy civilizációnk jótéteményeiben osztozhass, követséget küldtél, amely engedelmesen eljuttatta hozzánk üzenetedet” – írta Csien-lung császár elutasító levelében III. György királynak. – „Azok a komoly kifejezések, amelyekből az üzenet áll, bizonyítják részedről a tiszteletteljes alázatosságot, mely rendkívül dicséretre méltó. Ami azt a kérelmedet illeti, hogy egy alattvalódat mennyei udvaromhoz küldhesd, hogy ellenőrizze országod kereskedelmét Kínával, úgy ez a kérés ellentmond dinasztiám minden szokásának, és semmilyen módon sem fogadható el. (…) Reszkess, engedelmeskedj, és ne kövess el tiszteletlenséget!”
Mivel Angliát egy időre lekötötték a francia forradalom és az azt követő napóleoni háborúk, Kína erőszakos megnyitására még nem tettek kísérletet.
A briteknek a kereskedelem állami korlátozásán kívül még egy problémájuk volt Kínával kapcsolatban. Kínába rengeteg európai ezüst áramlott, mert amíg a nyugati országok számos árucikket importáltak Kínából, Kína gyakorlatilag semmit nem vett tőlük, így a kínai tea-, selyem- és porcelánszállítmányokért ezüsttel kellett fizetniük. Az 1820-as évekre azonban megállt az ezüst Kínába áramlása: ekkorra ugyanis Kínában annyira megnőtt az ópiumfogyasztás – és ezzel együtt az ópiumimport –, hogy az angoloknak sikerült az Indiából Kínába szállított ópiummal kiváltaniuk a kínai árukért eddig fizetett ezüstöt.
balra|bélyegkép|250px|Ópium-barlang Kínában