Az Olasz Szociális Mozgalom (, rövidítése: MSI) olaszországi szélsőjobboldaliPiero Ignazi, L'estrema destra in Europa, Bologna, Il Mulino, 2000, 255. o.Paul Hainsworth, The extreme right in Western Europe, Londra e New York, Routledge, 2008, 29. o.Cas Mudde, The Ideology of the Extreme Right, Manchester, Manchester University Press, 2000, . politikai párt volt 1946 és 1995 között.
Története Alapítása 1946. december 3-án alapította meg Giorgio Almirante és néhány az Olasz Szociális Köztársaság egykori fasiszta veteránjával az Egyesült Olasz Szociális Mozgalom szervezetet. Majd sorban megalakultak olyan szervezetek, mint a Munka Frontja, Az Eszményi Lázadás Mozgalma, Háborúból Visszatértek Független Mozgalma.
A párt titkára Giacinto Trevisonno lett, a vezetőség tagjai pedig Raffaele Di Lauro, Alfonso Mario Cassiano, Giovanni Tonelli és Carlo Guidoboni. A párt azért mozgalomként alakult meg, mert a fasiszta párt lejáratódott Benito Mussolini alatt.Rivolta Ideale, 28 dicembre 1946
1947. június 15-én lemondott Trevisonno, miután a párt végrehajtó testülete beleegyezett abba, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a párt közös képviseletben legyen a liberális Uomo qualunque (Közember) párttal.Federico Gennaccari, Italia Tricolore, pag. 37, Fergen, Roma, 2006
Giorgio Almirante első titkári ideje (1947–1950) 1947-ben Giorgio Almirante lett a párt vezetője, akit még az egykori fasiszta parancsnok Rodolfo Graziani is támogatott.
A párt az 1948-as választásokon 2,01%-ot ért el az Alsóházban, a Szenátusban 0,89%-et, amivel 6 mandátumot szerzett az Alsóházban: Giorgio Almirante, Roberto Mieville, Arturo Michelini, Giovanni Roberti, Guido Russo Perez és Luigi Filosa. A párt egyetlen szenátusi képviselője Enea Franza lett.
1948. június 27. és 29. között zajlott Nápolyban a párt első kongresszusa. Azon a párt központi bizottsága három témában fogalmazott meg álláspontot: A belügyi és alkotmányos kérdésben fontosnak tartották, hogy az Alkotmány az olasz régióknak külön kiváltságokat adjon, társadalmi és gazdasági kérdésben a korporativizmust, a nemzeti munkateremtő programokat tekintették fontosnak, szemben a szabad piaccal.
Augusto De Marsanich ideje (1950–1954) 1950-ben De Marsanich lett a párt vezetője, aki konzervatív, de nem radikális szellemiségű volt. Emellett elkötelezetten Amerika-barát, katolikus és monarchista. Ezáltal lehetővé vált, hogy a párt beilleszkedjen az olasz belpolitika vérkeringésébe.
Még abban az évben megalapították a CISNAL nevű szakszervezetet.
Az 1951–52-es helyhatósági választásokon a párt a Nemzeti Monarchista Párttal közösen indult, a pártszövetség nagy sikert ért el, meghódított több olyan dél-olasz várost, mint Nápoly, Caserta, Lecce, Bari, Foggia, Reggio Calabria, Catania, Trapani, Latina, Pescara, Campobasso és Salerno. Ez a siker elsősorban a szövetség antikommunista, de mérsékelt hangvételének volt köszönhető.
1953-ban a parlamenti választásokon 5,85%-ot ért el és 29 mandátumot szerzett. A párt ekkoriban a dél-olasz polgári, mérsékelt középosztályban volt népszerű, akik a kereszténydemokratáktól pártoltak át.
Michelini ideje (1954–1969) A párt IV. kongresszusán Viareggióban megválasztották Arturo Michelinit a párt titkárává. Az ő vezetésével a kortárs konzervatív, mérsékelt és polgári értelmiséget képviselte emellett az olasz fasizmus örökösének tekintette magát, eltökélt célja volt, hogy az olasz jobboldalon nagyobb befolyásra tegyen szert.
1956-ban az V. kongresszuson Milánóban a pártból Pino Rauti vezetésével kivált csoport megalapította az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű ifjúsági szervezetet.
Fernando Tambroni kormánya (1960) Az MSI támogatta Tambroni homogén, kereszténydemokratákból álló kormányát, amit az ellenzéki pártok egy autoriter fordulatnak értékeltek. A kereszténydemokraták számára ez az MSI-vel való „zártkörű” koalíció nagyon kínos volt. Az MSI provokatív szándékkal Genovát választotta június 30-i kongresszusának helyszínéül, a kommunisták és az Ellenállás fellegvárát. A kongresszus napján az MSI szimpatizánsai összecsaptak a rendőrökkel, majd július 7-én Reggio Emiliában kommunista tüntetőkkel provokáltak tömegverekedést, amelynek során hét kommunista párttag meghalt. Az események miatt Tambroni lemondott.
A párt kiközösítése A Tambroni-kormány bukása után a genovai és a Reggio Emilia-i események miatt az MSI-től a politikai palettán egyre többen határolták el magukat. 1962-ben azonban az MSI-szavazatoknak is köszönhetően választották meg Antonio Segnit köztársasági elnöknek.
1963-ban a párt római kongresszusán Giorgio Almirante ismét előtérbe került, amit Michelini a „baloldali kisebbség” előretörésének értékelt.
Almirante ideje (1969–1987) Michelini 1969-ben gyógyíthatatlan betegség miatt elhunyt, a párt új titkára ismét Giorgio Almirante lett. Az ő vezetésével együtt visszatér a pártba az Ordine Nuovo. Almirante retorikai képességének köszönhetően sikerült a pártot rendszerellenzékinek feltüntetni.
Reggiói események és hatása 1970 júliusában a párt a Reggiói eseményekben kulcsszerepet vállalt: az egész város tüntetett az ellen, hogy Calabria tartomány székhelyét Reggio Calabriából áthelyezték Catanzaróba. A tüntetést eleinte a baloldal is támogatta, de a CISNAL (a párt munkás szakszervezete) egyik felszólalója a Boia chi molla (Hóhér, aki föladja) fasiszta szlogent ismételte, emiatt egyre több jobboldali szimpatizáns jelent meg. Ez a megmozdulás erőszakos tüntetésbe ment át, ahol a rendőri erőkkel szemben utcai barikádokat állítottak fel. A rend csak 1971 februárjában állt helyre, amikor a hadsereget is bevetették. Emiatt az esemény miatt az 1971-es helyhatósági választáson Reggio Calabriában 21%-ot értek el, Szicíliában pedig Cataniában 23% és Trapaniban 21%-os eredményt. A dél-olasz tartományi választási eredmények a kereszténydemokraták számára kudarc volt.Piero Ignazi, Il polo escluso. Profilo del Movimento Sociale Italiano, Bologna, il Mulino, 1989, 147. o.
A Nemzeti Jobboldal 1972 februárjában Almirantének sikerült rávennie a Demokratikus Monarchista Egység Pártot, hogy egyesüljenek és így létrejött az Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal nevű pártszövetség.
1973-ban a párt elnökének ismét Almirantét választják.
Ekkoriban a párt szenvedélyes kampányt folytatott az 1974-es, válásról szóló népszavazás ellen, a római katolikus egyház véleményét hangoztatva, felemeltek szavukat a korrupt kormány, az állami tisztviselők és a sikkasztások ellen.
A fiatalságot is sikerült megszervezniük a Fronte della Gioventù (Az Ifjúság Frontja) nevű szervezetükkel, akik gyakran provokálták és tömegverekedésbe kerültek az FGCI-vel (Olasz Kommunista Fiatalok Szövetsége). Emellett mind a két ifjúsági szervezet parlamenten kívül maradt, és kapcsolatot ápoltak terrorista szervezetekkel.
A pártban ekkoriban három irányzat volt jellemző: a nemzeti konzervatív szemléletű többség Almirante mögött állt, a kisebbségben levő radikálisokat Pino Rauti vezette és a párt elnöke Pino Romuladi volt.
Harc a rendszerrel 1978-ban az MSI-DN az Eurojobboldal nevű európai szélsőjobboldali pártszövetség egyik alapítója, az 1979-es európai parlamenti választásokon négy mandátumot szereznek.
Az 1984-es európai parlamenti választásokon egy frakcióba kerültek a francia Nemzeti Fronttal.
1984–85 folyamán a párt kikerült a kiközösítettségből: a televíziós piac liberalizálása mellett szavaztak, s a párt története során először egyik jelöltje lett egy parlamenti bizottság vezetője Bettino Craxi miniszterelnöksége alatt, amivel a párt ismét legitimmé vált.„[Craxi] non ritenne di dover discriminare nessuno, e decise di consultare, quando formò il suo primo governo, anche il segretario del Msi Almirante, e fu la prima volta che accadeva” [Craxi] úgy gondolta, hogy senkit sem kell diszkriminálnia, és úgy döntött, hogy első kormánya megalakulásakor konzultál az MSI titkárával Almirantéval, és ez volt az első ilyen alkalom) (Mauro Del Bue, Il socialismo liberale da Rosselli a Craxi, 2006)
Almirante után (1987–1995) 1987-ben Giorgio Almirante egészségi okokra hivatkozva lemondott a párt vezetéséről, helyébe Gianfranco Fini került. A párt Sorrentóban tartott XV. kongresszusán négy jelölt indult a főtitkári posztért:
Gianfranco Fini, akit Almirante, Giuseppe Tatarella, Pino Romualdi, Guido Lo Porto és Tremaglia is támogatott. A jelöltek között 35 évével ő volt legfiatalabb. A párt ifjúsági szervezetében kezdte politikai pályafutását, és annak volt elnöke. Pino Rauti, aki a párt radikális irányvonalát képviselte. Ő alapította meg az Ordine Nuovo nevű szélsőjobboldali terrorista szervezetet. A Piazza Fontanán történt merénylet miatt három hónapot ült börtönben. Franco Servello, aki Almirante egyik legfőbb bizalmasa volt, az Impegno unito nevű mozgalom is támogatta őt. Domenico Mennitti, akinek ez volt az utolsó lehetősége a főtitkári posztra.http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1987/12/10/si-archivia-era-almirante-il-msi.html?refresh_ce
A szavazáson végül Finit választották meg, így ő lett a párt főtitkára. Almirante Fini jelölésénél azt kiáltotta, hogy „senki sem lehet fasiszta, aki a második világháború után született.”„Nessuno potrà dare del fascista a chi è nato nel dopoguerra” – http://www.lastoriasiamonoi.rai.it/biografia.aspx?id=53 1988. január 24-én a párt elnökévé Almirantét választotta a párt központi választmánya.
1990-ben Pino Rauti indult a főtitkári posztért, ahol Mennittivel, Lo Portóval, Pazzagliával és Pisanóval szövetkezve legyőzte Finit és ő lett a főtitkár. Azonban az 1991-es szicíliai helyhatósági és regionális választásokon a párt elvesztette mandátumainak a felét és Rauti lemondott, emiatt újra Fini lett a főtitkár.
Az 1990-es évek elején a többi párt kritikus volt velük. Még az is valószínű volt, hogy az 1993-as többségi választási rendszerről (Matarellum) szóló népszavazás után megszűnnek.
A párt propagandája kettős volt: egyszerre volt jelen a fasizmus restaurációja és az a tény, hogy a Duce unokája, Alessandra Mussolini az 1992-es választásokon bejutott a képviselőházba illetve a fasiszták Rómába bevonulásának (Marcia su Roma) 70. évfordulójára megemlékezést tartottak tovább erősítette ezt a tényt. Másfelől az egész politikai rendszert ellenző hangok is megjelentek, részben Francesco Cossiga köztársasági elnök személyét is támogatták.
A Tangentopoli-ügy nyilvánosságra kerülésével az 1992-es választás kampányában a párt a Pentapartito rendszerét kritizálta, és tolvajok uralmának nevezte. Kampányukban támogatták az Antonio Di Pietro által vezetett Tiszta Kezek ügyészi bizottság korrupciós ügyekhez kapcsolódó nyomozásait, s a minden szavazat egy lefejezés szlogent használták.
Az Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Szövetség megszületése 1992. szeptember 19-én az Il Tempo napilapban Domenico Fisichella jobboldali politológus írása szerint szükség van egy olyan politikai pártra, egy Nemzeti Szövetségre, amely liberális, köztársasági és katolikus alapokon nyugszik. 1993 áprilisában a párt újságában, a Secolo d’Italiában Francesco Storace – akkor már a párt szóvivője volt – felvetette a Nemzeti Szövetség ötletét, amely az Olasz Szociális Mozgalom örököse lenne, emellett mérsékelt konzervatív irányvonalú személyiségek kellenének, akik betöltenék a kereszténydemokraták után hagyott űrt.
1993. április 24-én a párt Nemzeti Szövetségre (Alleanza Nazionale) való átnevezése felmerült, amit ekkor még leszavaztak. Júniusban a bellunoi helyhatósági választáson a mozgalom Nemzeti Szövetség néven indult.http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1993/06/04/belluno-in-lista-cose-mai-viste.html