Idősebb Arnobius vagy Siccai Arnobius (latinul Arnobius Afer, Arnobius Siccensis; működött a 3. század végén és a 4. század elején) késő ókori latin rétor és ókeresztény apologéta. Fő műve a hét könyvből álló Adversus nationes vagy Adversus gentes, amely a Diocletianus korában a keresztényekkel szemben hangoztatott vádakra válaszol, és részletes bírálatot ad a hagyományos görög–római vallási mítoszokról, kultuszokról, templomokról, képmásokról és áldozatokról.Thomas J. Shahan: Arnobius, in The Catholic Encyclopedia, New York: Robert Appleton Company, 1907.Michael Bland Simmons: Arnobius of Sicca: Religious Conflict and Competition in the Age of Diocletian. Oxford: Clarendon Press, 1995. .
A latin keresztény irodalomban Arnobius átmeneti alak: klasszikus rétori műveltségű, a pogány vallási hagyományt belülről ismerő szerző, aki keresztény hitvédelmi művet írt, de nem rendszerezett dogmatikai értekezést. Éppen ezért művét a patrisztikai kutatás egyszerre olvassa keresztény apológiaként, vallástörténeti forrásként és késő antik retorikai-polemikus szövegként.Konstantine Panegyres: “The rhetoric of religious conflict in Arnobius’ Adversus nationes”, The Classical Quarterly 69/1 (2019), 402–416.
Neve és megkülönböztetése
Az „Idősebb” jelző arra szolgál, hogy megkülönböztesse őt az 5. századi Ifjabb Arnobiustól, akinek személye, művei és teológiai vitái más korszakhoz tartoznak. Az ókori szerzők és a későbbi kézirati hagyomány Arnobiust többnyire egyszerűen Arnobius néven említik. Az Afer és a Siccensis megnevezések az afrikai tartományi közegre, illetve Sicca Veneriára utalnak.
A magyar szakirodalomban és lexikonokban a „Siccai Arnobius”, „Idősebb Arnobius” és „Arnobius Afer” alak is előfordul. Születési és halálozási ideje nem ismert pontosan; működése Diocletianus uralkodásának idejére, illetve az üldözések előtti és alatti évekre tehető.Hieronymus: De viris illustribus 79.
Élete
Arnobius életéről kevés biztos adat maradt fenn. A legfontosabb ókori tanú Hieronymus, aki a De viris illustribus 79. fejezetében azt írja, hogy Arnobius Diocletianus idején Siccában, Afrikában sikeres rétortanár volt, és könyveket írt a pogányok ellen. Ugyancsak Hieronymus kapcsolja hozzá Lactantius nevét: a De viris illustribus következő fejezete szerint Lactantius Arnobius tanítványa volt.Hieronymus: De viris illustribus 80.
Sicca Veneria a római Africa proconsularis térségében, a mai Tunézia területén fekvő város volt. Arnobius esetében nem bizonyítható, hogy ott született, de az ókori hagyomány szerint ott tanított rétorikát. A rétor szerepe a késő római városi kultúrában nem pusztán iskolamesteri feladatot jelentett: a rétor a nyilvános beszéd, érvelés, irodalmi műveltség és jogi-közéleti kommunikáció mestere volt. Arnobius későbbi művének felépítése, kérdés-feleletre építő vitastílusa és klasszikus szerzőkre támaszkodó érvelése is ezt a képzettséget tükrözi.
Hieronymus Chronicon című művének hagyománya szerint Arnobius megtérése előtt a kereszténység ellenfele volt, majd látomások vagy álmok hatására fordult a keresztény hit felé. A történet szerint a helyi püspök eleinte kételkedett megtérésének őszinteségében, ezért Arnobius hitvédelmi művet írt a korábbi vallási álláspontjával szemben.Archibald Hamilton Bryce – Hugh Campbell: “Introduction”, in The Seven Books of Arnobius Adversus Gentes. Edinburgh: T. & T. Clark, 1871, ix–xviii. A modern kutatás ezt az elbeszélést óvatosan kezeli: Hieronymus rövid és részben nehezen összeegyeztethető adatai, valamint az Adversus nationes hosszabb munkafolyamatra utaló jellege miatt a megtérés körülményeit nem lehet teljes bizonyossággal rekonstruálni.Yves-Marie Duval: “Sur la biographie et les manuscrits d’Arnobe de Sicca: les informations de Jérôme, leur sens et leurs sources possibles”, Latomus 45 (1986), 69–99.
Az Arnobiusnak tulajdonított megtérési történet csak a Diocletianus-kori üldözések hátterében érthető. A Diocletianus-féle keresztényüldözés idején a keresztény közösségek részéről érthető volt az óvatosság a hirtelen jelentkező, korábban ellenséges közegből érkező megtérőkkel szemben. A hagyományban szereplő püspöki kétely ezért nem feltétlenül személyes bizalmatlanságként, hanem a kor üldözési helyzetének és a közösség önvédelmének összefüggésében értelmezhető.
Az Adversus nationes
Arnobius egyetlen fennmaradt műve a hét könyvből álló Adversus nationes („A nemzetek ellen”) vagy Adversus gentes („A pogányok ellen”). Hieronymus a művet Adversus gentes címen említi, a fennmaradt kézirati hagyományban azonban az Adversus nationes cím vált meghatározóvá.Bryce – Campbell: “Introduction”, in The Seven Books of Arnobius Adversus Gentes, xvii–xviii.
A mű datálása vitatott. A hagyományos álláspont gyakran a 303 körüli évekre helyezi, mert a szöveg utal a keresztény könyvek elégetésére és a keresztény gyülekezések feloszlatására, ami jól illik Diocletianus 303-ban kiadott rendeleteinek összefüggésébe.Arnobius: Adversus nationes IV, 36. A modern kutatásban ugyanakkor többféle keltezés is megjelent: Michael Bland Simmons a mű keletkezését a Diocletianus-kori vallási konfliktus tágabb kontextusában vizsgálta, Mark J. Edwards pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a 303 körüli datálás mellett korábbi és későbbi elemekkel számoló értelmezések is felmerültek.Michael Bland Simmons: “The Date of the Adversus Nationes”, in Arnobius of Sicca, 47–93.Mark J. Edwards: “Some Theories on the Dating of Arnobius”, Ephemerides Theologicae Lovanienses 92/4 (2016), 671–684. DOI: 10.2143/ETL.92.4.3183466.
A mű közvetlen apologetikai helyzete az a vád, hogy a keresztények az ősi istenek tiszteletének elutasításával idézték elő a birodalmat sújtó háborúkat, természeti csapásokat, betegségeket és társadalmi zavarokat. Arnobius erre azzal válaszol, hogy ilyen csapások a kereszténység megjelenése előtt is érték az emberiséget, ezért nem lehet őket egyszerűen a keresztények jelenlétének tulajdonítani.Arnobius: Adversus nationes I, 1–3. Érvelése innen fordul át a görög–római vallási hagyomány bírálatába: szerinte a mítoszokban szereplő istenek cselekedetei, a kultuszok anyagi formái és az áldozati gyakorlatok nem állnak összhangban az isteni méltóságról alkotott filozófiai elképzeléssel.
A mű szerkezete és tartalma
Az Adversus nationes hét könyve nem egyforma terjedelmű és nem szabályos dogmatikai rend szerint épül fel. A mű egészét az ellenfél érveire adott válasz, a retorikai visszafordítás és a vallási összehasonlítás szervezi.
Az első két könyv inkább védelmi jellegű. Arnobius visszautasítja azt a vádat, hogy a keresztények lennének a közcsapások okai; Krisztust nem a közösségi rend felforgatójaként, hanem az üdvösség útjaként és az emberi erőszak mérséklőjeként mutatja be.Arnobius: Adversus nationes I, 6. A második könyvben különösen fontos a lélek természetéről, az ember végső sorsáról, a hit és a bizonyosság viszonyáról, valamint a keresztény tanítás elfogadásának ésszerűségéről szóló érvelés.
A harmadik, negyedik és ötödik könyv a görög–római istenekről, a mítoszokról, az istennevekről, az elvont fogalmak megszemélyesítéséről és a kultikus hagyományokról vitatkozik. Arnobius gyakran az ellenfelek saját tekintélyeire, költőire, régiségbúváraira és vallási szerzőire támaszkodik. A késő antik politeizmus bírálatában nem egyszer iróniát, halmozást, kérdéssorozatot és szatirikus túlzást alkalmaz; ezek nem mellékes stíluselemek, hanem a mű vallási és retorikai stratégiájához tartoznak.
A hatodik és hetedik könyv a templomok, képmások, áldozatok és szertartások kérdését tárgyalja. Arnobius fő állítása az, hogy a legfőbb isteni valóság nem szorul emberkéz alkotta házakra, képmásokra, illatokra, állatáldozatokra vagy lakomákra. Az áldozati kultuszt ezért nem egyszerűen erkölcsi, hanem teológiai és filozófiai alapon is bírálja: szerinte az isteni méltóságot sérti, ha az isteneket emberi szükségletekkel rendelkező lényekként képzelik el.Arnobius: Adversus nationes VI; VII.
Teológiája
Arnobius teológiája nem lezárt rendszer. A mű a niceai zsinat előtti latin apologetika világába tartozik, és szerzője valószínűleg friss megtérőként, klasszikus rétori műveltséggel, de nem kiforrott egyházi dogmatikusként írt. Ezért állításait nem célszerű későbbi dogmatikai kézikönyvként olvasni. A mű keresztény hitvédelmi célú, de pozitív tanítása sokkal kevésbé részletes, mint a pogány vallási hagyomány kritikája.
Arnobius következetesen védi a legfőbb Isten egyedülálló méltóságát. Istenről mint legfőbb, uralkodó és mindenek fölött álló valóságról beszél; a keresztény monoteizmust a filozófiai istenfogalommal is összekapcsolja. Krisztust az üdvösség útjaként, az isteni tanítás közvetítőjeként és az emberiség javára cselekvőként mutatja be.Michael Bland Simmons: “God and Christ”, in Arnobius of Sicca, 146–173. A kereszténység igazsága mellett érvelve hivatkozik annak gyors terjedésére és erkölcsi hatására is, különösen arra, hogy Krisztus tanítása a bosszú helyett a rossz elszenvedését és a vérontástól való tartózkodást állítja követendőnek.Arnobius: Adversus nationes I, 6.
A lélekről szóló tanítása a mű egyik legtöbbet vitatott része. Arnobius a második könyvben hosszabb értekezést ad a lélek természetéről, és nem a későbbi keresztény hagyományban megszokott módon beszél a lélek természetes halhatatlanságáról. Értelmezése szerint a lélek nem önmagától halhatatlan, hanem halhatatlanságra képes, és azt kegyelemként nyeri el. Egyes megfogalmazásai szerint a lélek nem közvetlenül Istentől, hanem alacsonyabb rendű közvetítő lénytől ered; e nézet miatt Arnobius teológiai álláspontját a későbbi ortodox keresztény tanítás szempontjából több ponton problémásnak tartották.R. K. Poetzel: “Arnobius the Elder”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, Detroit – Washington, D.C.: Gale – Catholic University of America, 2003, 717.
A pogány istenekről szóló állításai sem mindig könnyen sorolhatók egyetlen kategóriába. Olykor úgy érvel, mintha a hagyományos istenek létezése csak az ellenfél kedvéért felvett hipotézis volna; más helyeken alacsonyabb rendű isteni vagy démoni lényekként kezeli őket. A modern kutatás ezért különbséget tesz Arnobius retorikai taktikája, filozófiai háttere és saját keresztény meggyőződése között.Michael Bland Simmons: “God and the Gods”, in Arnobius of Sicca, 174–183.
Szentíráshasználata és műveltsége
Arnobius nem a bibliai idézetek halmozásával vitatkozik. Mivel pogány, klasszikus műveltségű közönséghez szól, érvelésének súlypontja nem az Írás tekintélyén, hanem a közösnek feltételezett észérveken, filozófiai istenfogalmon, történeti példákon és az ellenfél saját vallási forrásain van. A régebbi kutatás ezért gyakran hangsúlyozta hiányos szentírásismeretét. Ugyanakkor művében több utalás található Krisztus életére, tanítására, halálára, feltámadására és az apostoli hagyományra, még ha ezeket ritkán vezeti be pontos bibliai hivatkozásként.Bryce – Campbell: “Introduction”, in The Seven Books of Arnobius Adversus Gentes, xv–xvii.
Klasszikus és vallástörténeti műveltsége jóval látványosabb. Ismeri és felhasználja a római régiségirodalom, a költészet, a filozófia és a vallási kommentárhagyomány anyagát. A kutatás különösen Varro, Cicero, Lucretius, Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Minucius Felix és Cornelius Labeo lehetséges vagy bizonyítható hatását emeli ki. Éppen emiatt a mű nemcsak keresztény apologetikai szöveg, hanem fontos forrás a késő antik római vallási hagyomány, a kultikus részletek és a keresztény–pogány vitairodalom kutatásához is.
Forrásértéke és korlátai
Az Adversus nationes értéke részben abból adódik, hogy Arnobius sok olyan vallási, mitológiai és régiségtani adatot őriz meg, amelyeket más forrásokból nehezebben lehetne összegyűjteni. A harmadik–hetedik könyvek bőséges anyagot tartalmaznak a templomokról, képmásokról, rítusokról, istennevekről, áldozati szokásokról és mitológiai történetekről. Ezért a latin filológia, a római vallástörténet és a patrisztika számára egyaránt jelentős szerző.