Vercelli Szent Özséb vagy Vercelli Szent Euszebiosz (; Szardínia, a hagyomány szerint 283 körül, valószínűleg a 4. század elején – Vercelli, 371. augusztus 1.) 4. századi püspök, hitvalló, egyházi író és a nikaiai hitvallás nyugati védelmezőinek egyik jelentős alakja volt. Vercelli első biztosan ismert püspökeként működött, és az ariánus vita idején Alexandriai Szent Atanáz egyik határozott támogatója lett.

A 355-ös milánói zsinaton nem volt hajlandó aláírni Atanáz elítélését, és szembeszállt II. Constantius császár ariánusbarát egyházpolitikájával. Ezért száműzték: előbb a palesztinai Szküthopoliszba, majd Kappadókiába, végül az egyiptomi Thebais vidékére. A száműzetésből Julianus császár uralkodása alatt térhetett vissza. 362-ben részt vett az alexandriai zsinaton, ahol Atanázzal együtt a nikaiai hit megőrzése mellett a bűnbánó, korábban megtévedt vagy nyomás alatt kompromisszumot kötő püspökök visszafogadását támogatta.

Özséb jelentősége nemcsak dogmatikai állhatatosságában állt, hanem lelkipásztori reformjában is. Vercelliben olyan papi közösséget szervezett, amely a keleti szerzetesi élet fegyelmét a városi egyházmegyei papság szolgálatával kapcsolta össze. XVI. Benedek pápa ezért Észak-Itália első megbízhatóan ismert püspökeként jellemezte őt, aki a még nagyrészt pogány vidékek evangelizációjának és a papság apostoli szentségre nevelésének fontos alakja volt.

Neve

A magyar hagyományban az Eusebius névnek több megfelelője is előfordul: Özséb, Euszebiosz vagy latin alakban Eusebius. A magyar katolikus névhasználatban az Özséb forma honosodott meg, ezért a szócikk elsődleges névalakja Vercelli Szent Özséb. Latin neve Eusebius Vercellensis, vagyis „vercelli Eusebius”.

Nem azonos Kaiszareiai Euszebiosz egyháztörténetíróval, akinek zsoltármagyarázatát a hagyomány szerint latinra fordította, és nem azonos más 4. századi Eusebius nevű püspökökkel sem. A név a görög Eusebios névből ered, jelentése nagyjából „istenfélő”, „jámbor”.

Élete

Özséb születésének pontos ideje bizonytalan. A régi hagiográfiai hagyomány 283 körüli dátumot adott meg, míg több modern összefoglaló óvatosabban a 4. század elejére, körülbelül 300 és 310 közé teszi születését. Szardíniáról származott, és keresztény családban nevelkedhetett. Egyes hagyományok szerint apja hitvallóként vagy vértanúként halt meg, anyja pedig gyermekkorában Rómába vitte őt; ezek az adatok inkább későbbi hagyományból ismertek, mintsem egykorú történeti forrásokból.

Rómában egyházi képzésben részesült, és lektorként a római klérus tagja lett. Ez a szolgálat a Szentírás liturgikus felolvasásához és az egyházi fegyelemhez kapcsolódott, ezért későbbi püspöki működésében is fontos szerepet kapott a bibliai hit, a liturgikus rend és a papság fegyelmezett közösségi élete.

Körülbelül 345-ben Vercelli püspökévé választották. Vercelli Észak-Itália stratégiai jelentőségű városa volt: fekvése a Pó-síkság, az alpesi utak és a nyugati tartományok felé vezető közlekedési irányok közelében fontos egyházi és társadalmi szerepet adott a püspöki széknek. Özséb nemcsak a városi keresztény közösség vezetésére törekedett, hanem a környező, még jelentős részben pogány vidéki területek evangelizációjára is.

A nikaiai hit védelme

A 4. század közepének egyik legfontosabb egyházi vitája az arianizmus kérdése volt. Az ariánus irányzat különböző formái tagadták vagy gyengítették a Fiú teljes istenségét, illetve az Atyával való egylényegűségét, amelyet a 325-ös első nikaiai zsinat a homoousziosz kifejezéssel vallott meg. Özséb a nikaiai hitvallás mellett állt, és Atanázzal, Poitiers-i Szent Hilárral, Szent Luciferrel, valamint más nyugati és keleti püspökökkel együtt elutasította a császári nyomásra kialakított ariánusbarát kompromisszumokat.

XVI. Benedek pápa szerint Özséb ellenállásának középpontjában nem politikai pártállás, hanem Krisztus teljes istenségének védelme állt. A császári hatalom számára az egyszerűbb és politikailag kezelhetőbb ariánus irányzat alkalmasabbnak látszhatott a birodalmi egység szolgálatára; a nikaiai püspökök viszont a hit igazságát nem rendelték alá a politikai hasznosságnak.

A milánói zsinat és a száműzetés

355-ben II. Constantius császár Milánóba hívott össze zsinatot, amelynek fő célja Alexandriai Szent Atanáz elítéltetése volt. Liberius pápa Özsébet is bevonta az ügybe, mert a püspököt állhatatos, a nikaiai hithez hű egyházi vezetőnek tartották. A zsinaton Özséb nem volt hajlandó a teológiai kérdéseket Atanáz politikai elítélése mögé rejteni. A hagyomány szerint azt követelte, hogy a püspökök mindenekelőtt a nikaiai hitvallást írják alá, és csak ezután tárgyaljanak más kérdésekről.

A császári nyomás és az ariánusbarát püspökök befolyása végül felülkerekedett. Özséb, valamint Dionüsziosz milánói püspök és Cagliari Lucifer nem voltak hajlandók elítélni Atanázt. Emiatt száműzték őket. Özsébet először a palesztinai Szküthopoliszba vitték, ahol Patrophilosz ariánus püspök felügyelete alá került. A források szerint ott különösen kemény bánásmódban részesült: elszigetelték híveitől, zaklatásoknak, éheztetésnek és fizikai bántalmazásnak tették ki.

Később Kappadókiába, majd az egyiptomi Thebais vidékére vitték. Száműzetése körülbelül 361-ig tartott, II. Constantius haláláig. A száműzetés évei alatt is kapcsolatot tartott híveivel, és leveleiben arra buzdította őket, hogy őrizzék meg a hitet, az egyetértést és az imádságos kitartást.

Visszatérése és az alexandriai zsinat

II. Constantius halála után Julianus császár engedélyezte a száműzött püspökök visszatérését. Julianus célja nem a keresztény egység helyreállítása volt, hanem inkább a keresztények közötti belső megosztottság kihasználása és a pogány kultuszok megerősítése. A visszatérés lehetősége azonban a nikaiai püspökök számára alkalmat adott az egyházi rend helyreállítására.

Özséb nem azonnal tért vissza Vercellibe, hanem előbb Alexandriába ment, ahol 362-ben Atanázzal együtt részt vett az alexandriai zsinaton. A zsinat megerősítette a nikaiai hitet, és különbséget tett az ariánus tévtanítás tudatos vezetői és azok között, akik félelemből, kényszerből vagy megtévesztés hatására kompromisszumot kötöttek, de később visszatértek a katolikus hithez. A bűnbánók iránti irgalmasabb fegyelmi eljárás elfogadása Özsébet megkülönböztette a szigorúbb felfogású Lucifer cagliari püspöktől.

Ez a különbség a két püspök későbbi megítélésében is fontos lett. Mindketten a nikaiai hit védelmezői voltak, de míg Lucifer a korábban ariánusbarát vagy kompromittálódott klerikusok visszafogadásával szemben rendkívül szigorú álláspontot képviselt, Özséb Atanázzal együtt inkább az egyházi egység helyreállítását és a bűnbánók rendezett visszafogadását támogatta. Ezért alakja nem a rigorista elszakadás, hanem a hitvédő, de békéltető püspöki magatartás példája lett.

A zsinat után Özséb Antiochiába is eljutott, ahol a város egyházi megosztottságának rendezését kívánta előmozdítani. Ezt a békítő törekvést megnehezítette, hogy Lucifer közben Paolinoszt püspökké szentelte, ami tovább bonyolította az antiochiai szakadás helyzetét. Özséb ezután több keleti egyházat is felkeresett, majd Illyricumon át visszatért Itáliába.

363 körül érkezett vissza Vercellibe. A következő években Poitiers-i Szent Hilárral együttműködve a nyugati Egyházban is folytatta a nikaiai hit védelmét, különösen a milánói ariánusbarát püspök, Auxentius befolyásával szemben.

Papi közössége és reformja

Özséb egyik legmaradandóbb újítása a vercelli papi közösség megszervezése volt. A keleti szerzetesség, különösen Remete Szent Antal életének atanázi bemutatása hatott rá. Ennek nyomán Vercelliben olyan papi közösséget hozott létre, amelyben a püspök és a klérus közös életet élt, imádságban, aszkézisben, tanulásban és lelkipásztori szolgálatban.

Ez nem klasszikus értelemben vett szerzetesrend volt, hanem a városi egyházmegyei papság monasztikus fegyelemmel áthatott közössége. Jelentősége abban állt, hogy a szerzetesi élet eszményét nem a világtól való teljes elvonulásban, hanem a város és az egyházmegye szolgálatában alkalmazta. Ebben az értelemben a nyugati közös papi élet és a későbbi kanonoki élet egyik korai előképének tekinthető, amelynek távoli hatása a középkori reformmozgalmakban is felismerhető.

A hagyomány Özséb reformjához kapcsolja a papság önmegtartóztatóbb, szüzességi vagy cölibátushoz közelítő életformájának erősítését is Észak-Itáliában. A források ezt nem mindig részletezik intézményes formában, de a vercelli közösség monasztikus jellege, közös élete és aszketikus fegyelme alapján világos, hogy Özséb a papi életet a lelkipásztori szolgálat és az életszentség szorosabb egységében kívánta megújítani.

XVI. Benedek szerint ez a közösség Észak-Itália papságának apostoli szentségi mintát adott, és olyan későbbi püspökökre is hatott, mint Limenius és Honoratus Vercelliben, Gaudentius Novarában, Exuperantius Tortonában, Eustasius Aostában, Eulogius Ivrea városában és Maximus Torinóban.

Szent Ambrus később különösen nagy tisztelettel beszélt Özsébről. A vercelliekhez írt levelében kiemelte, hogy Özséb életpéldájával kormányozta egyházát, és papságát közös életre, monasztikus fegyelemre nevelte. Ambrus szerint méltó volt rá, hogy az egész Egyház püspökké válassza, mert böjttel, önfegyelemmel és következetes lelkipásztori életpéldával vezette közösségét.

Kapcsolata Vercellivel

Özséb püspöki működésében fontos volt a várossal és a tágabb egyházmegyével való eleven kapcsolat. Száműzetéséből írt levelének megszólítása nemcsak Vercelli, hanem Novara, Ivrea és Tortona hívőire is kiterjedt. Ez azt mutatja, hogy a vercelli püspök gondoskodása a tágabb piemonti keresztény közösségeket is érintette.

XVI. Benedek katekézise külön kiemeli, hogy Özséb kapcsolata nem korlátozódott a keresztény hívekre. Levelének végén azoknak is üdvözletet küldött, akik „az Egyházon kívül vannak”, de szeretettel viseltetnek iránta. Ez a részlet azt mutatja, hogy személyes tekintélyét és lelkipásztori kisugárzását nemcsak az egyházi közösség, hanem a város szélesebb lakossága is elismerte.

Özséb püspöki eszménye így egyszerre volt aszketikus és városi, monasztikus és lelkipásztori. Nem a világtól való menekülésre nevelte a papságot, hanem arra, hogy a földi városban élve a mennyei város értékrendjét tegye láthatóvá. Ez magyarázza, hogy később a kanonoki közösségek és a közös életet élő egyházmegyei papság egyik korai nyugati előzményeként is tekintettek rá.

Írásai

Özséb irodalmi hagyatéka csekély, de történetileg jelentős. Három levele maradt fenn, amelyek elsősorban száműzetésének körülményeit, híveihez való ragaszkodását és a nikaiai hit melletti állhatatosságát tanúsítják. Ezeket a modern kritikai kiadás Vincent Bulhart szerkesztésében közölte a Corpus Christianorum Series Latina 9. kötetében.

A hagyomány szerint latinra fordította Kaiszareiai Euszebiosz zsoltárkommentárját. Erről Szent Jeromos is tudósít, de a fordítás elveszett.

Nevéhez kapcsolják a Codex Vercellensist is, amely az ólatin evangéliumszöveg egyik legrégibb és legfontosabb tanúja. A kódexet Vercelliben őrzik, és a hagyomány szerint Özséb saját kezű másolata vagy az ő környezetéhez kapcsolódó evangéliumos könyv volt. A modern kutatás óvatosabban fogalmaz: a kódex közvetlen sajátkezűsége nem bizonyítható, de a 4. század második felére datált kézirat kronológiailag közel áll Özséb korához, és Vercelli régi egyházi hagyományában szorosan összekapcsolódott a püspök emlékével.

Régebbi patrisztikai kutatások felvetették, hogy a korábban Pseudo-Vigilius vagy más szerző neve alatt hagyományozott De Trinitate első hét könyve Vercelli Özsébtől származhat. A kérdés körül jelentős filológiai vita bontakozott ki: A. E. Burn a 20. század elején még valószínűnek tartotta az eusebiusi szerzőséget, míg más kutatók később más szerzőket, például Elvirai Gergelyt is szóba hozták. Ezért enciklopédikus szövegben a De Trinitate-t csak vitatottan neki tulajdonított műként célszerű említeni.

Halála és tisztelete