Boszorkányüldözés

A boszorkányüldözés a boszorkánysággal, ártó mágiával, rontással, jóslással, démoni szövetséggel vagy hasonló természetfeletti bűncselekményekkel vádolt személyek ellen indított társadalmi, vallási vagy jogi fellépés. A kifejezést szűkebb értelemben a kora újkori európai boszorkányperekre használják, tágabb értelemben azonban minden olyan történeti vagy modern üldözési formára is, amelyben egyént vagy csoportot boszorkányság vádjával zaklatnak, büntetnek, száműznek vagy megölnek.

A boszorkányüldözés nem kizárólag középkori és nem kizárólag katolikus jelenség volt. A legtöbb európai boszorkányper a 15. század végétől a 18. századig, különösen a 16–17. században zajlott, vagyis főként a kora újkorban. A perek jelentős részét világi bíróságok folytatták le, és a jelenség katolikus, evangélikus, református és anglikán területeken egyaránt megjelent. A modern történetírás szerint az európai boszorkányüldözés több tényező összjátékából alakult ki: népi rontáshiedelmekből, antik és középkori mágiaképzetekből, démonológiai tanításokból, eretnekségellenes jogi kategóriákból, közösségi konfliktusokból, természeti és gazdasági válságokból, valamint a kora újkori büntetőeljárások — különösen a kínvallatás — sajátosságaiból.

A régebbi, 18–20. századi népszerű irodalomban gyakoriak voltak a több százezres vagy milliós áldozatszámok, valamint az a leegyszerűsítő magyarázat, hogy a boszorkányüldözések kizárólag az egyház vagy az inkvizíció központilag irányított üldözései lettek volna. A levéltári kutatáson alapuló újabb szakirodalom ezeket az állításokat nagyrészt túlzónak tartja. A leggyakrabban idézett modern becslések szerint Európában körülbelül 90 000–100 000 körüli boszorkánysági eljárás indulhatott, és ezekből mintegy 40 000–60 000 kivégzés következhetett. A pontos számok régiónként és korszakonként eltérnek, és sok területen a forrásanyag hiányos.

bélyegkép|jobbra|250px|Albrecht Dürer: Boszorkány kecskén, 1500 körül. A kora újkori művészetben a boszorkány alakja gyakran a népi hiedelem, az antik mitológiai elemek és a démonológiai képzetek összekapcsolásából született.

Fogalomhasználat

A „boszorkány” szó a magyar néphitben többféle alakot és hiedelemkört jelölhetett. A magyar népi terminológiában előfordult a boszorka, bosorka, vasorrú bába, striga, bűbájos, rontó, javas, tudós vagy kuruzsló elnevezés is, de ezek jelentése nem mindig esett egybe a késő középkori és kora újkori büntetőjogi „boszorkány” fogalmával.

A latin és jogi forrásokban több kifejezés szerepel:

striga: eredetileg éjjeli ártó lény, vérszívó vagy gyermekrontó nőalak; a magyar jogtörténetben különösen Könyves Kálmán híres törvénye miatt ismert; malefica vagy maleficus: ártó, rontó mágiát gyakorló nő vagy férfi; venefica vagy veneficus: méregkeverő, mérgezéssel vagy varázsszerekkel ártó személy; sortilegus: jóslással, sorsvetéssel foglalkozó személy; incantator: ráolvasással, varázsigével vagy bűbájjal foglalkozó személy; saga: jósnő, bűbájos vagy boszorkányként értelmezett nő.

A boszorkányság fogalma idővel jelentősen átalakult. A korai középkorban gyakran babonás tévedésnek, pogány eredetű hiedelemnek vagy erkölcsi-vallási vétségnek tekintették. A késő középkorban és a kora újkorban viszont egyre inkább olyan bűncselekményként értelmezték, amely az ördöggel kötött szövetséget, a keresztény hit megtagadását, éjszakai gyűléseket, rontást, termés- és állatpusztítást, gyermekgyilkosságot vagy más súlyos bűnöket foglalt magába.

Ókori és bibliai előzmények

A mágia, jóslás és rontás tilalma nem keresztény eredetű jelenség. Az ókori közel-keleti, görög és római társadalmakban is ismertek voltak olyan törvények és rítusok, amelyek az ártó varázslást büntették. A Hammurapi törvénykönyve például ismerte a varázslás vádját és a vízpróba egy formáját. A római jog is büntette az ártó mágiát, különösen akkor, ha terméskárosítással, mérgezéssel vagy emberöléssel hozták összefüggésbe.

Az Ószövetség szigorúan tiltotta a varázslást, jövendőmondást, halottidézést és más okkult gyakorlatokat. A Második törvénykönyv 18,9–12 a kánaáni népek szokásaival összefüggésben sorolja fel a tiltott gyakorlatokat, a Kivonulás könyve 22,17 pedig a varázslónővel kapcsolatos súlyos büntetést említi. A későbbi keresztény és zsidó értelmezésben ezek a szövegek fontos szerepet játszottak a mágia erkölcsi megítélésében.

A Újszövetség is elítéli a varázslást és a bűbájosságot, de nem ad részletes büntetőjogi szabályozást. Az Apostolok cselekedetei Simon mágus történetében, a Galatáknak írt levél 5,20-ban és a Jelenések könyve több helyén jelennek meg ilyen utalások. A keresztény hagyomány ezért a varázslást elsősorban bálványimádással, babonával és démoni megtévesztéssel hozta kapcsolatba.

A korai és kora középkori keresztény álláspont

A korai egyház és a kora középkori egyházi jog nem azonosítható a későbbi boszorkányüldözések gyakorlatával. A keresztény szerzők és zsinatok elítélték a mágiát, jövendőmondást és rontást, de a boszorkányok repüléséről, éjszakai gyűléseiről vagy alakváltásáról szóló hiedelmeket gyakran babonás képzelődésnek tartották. A büntetés rendszerint vezeklés, kiközösítés vagy más egyházi fegyelmi intézkedés volt.

A 9. századi hagyományban különösen fontos a Canon Episcopi, amelyet később Gratianus dekretális gyűjteménye is átvett. Ez a szöveg arra intette a püspököket és papokat, hogy tanítsák: azok a nők, akik azt hiszik, hogy éjszaka Diana vagy más női alakok kíséretében lovagolnak, démoni képzelgések áldozatai. A szöveg tehát nem a boszorkányrepülés valóságát, hanem az abban való hitet tekintette babonás és pogány eredetű tévedésnek.

Hasonlóan szkeptikus vagy mérséklő álláspontot képviselt több középkori egyházi szerző is. Lyoni Szent Agobard a 9. században fellépett azokkal a hiedelmekkel szemben, amelyek szerint emberek vihart vagy jégesőt tudnak varázsolni. Wormsi Burchard 11. századi penitenciáléja szintén sok népi boszorkányhiedelmet tévedésnek és bűnös babonának tartott, nem pedig bizonyított természetfeletti ténynek.

A keresztény uralkodók és egyházi vezetők olykor kifejezetten felléptek a népi boszorkánylincselések ellen. A 8. századi szász törvénykezésben halállal fenyegették azokat, akik valakit emberevő boszorkánynak tartva megégettek. VII. Gergely pápa 1080-ban Harald dán királynak írt levelében elítélte azt a gyakorlatot, hogy asszonyokat vihar, járvány vagy természeti csapás okozásának vádjával megöljenek.

Ez nem jelenti azt, hogy az egyházi szerzők általában tagadták volna a démonok létezését vagy a mágia bűnösségét. Inkább arról volt szó, hogy a korai és kora középkori egyházi hagyomány sokáig óvatos volt azokkal a népi hiedelmekkel szemben, amelyekből később a klasszikus boszorkánykép kialakult.

A késő középkori átalakulás

A 12–15. században a boszorkányság értelmezése jelentősen megváltozott. A nyugati kereszténységben erősödött az eretnekségtől való félelem, fejlődött a kánonjog és a római jogon alapuló büntetőeljárás, a teológiai irodalomban pedig egyre részletesebb démonológiai fejtegetések jelentek meg. A rontás, jóslás vagy szerelmi varázslás vádjai fokozatosan összekapcsolódtak az eretnekség, az ördögszövetség és a titkos, keresztényellenes gyűlés képzetével.

A 13. század közepétől az inkvizíció bizonyos esetekben foglalkozni kezdett mágiával és boszorkánysággal kapcsolatos ügyekkel, de az egyházi jog sokáig elvileg korlátozta az inkvizítorok hatáskörét. IV. Sándor pápa 1258-ban úgy rendelkezett, hogy az inkvizítorok csak akkor járjanak el varázslási ügyekben, ha azok nyilvánvalóan eretnekséggel kapcsolódnak össze.

A boszorkányper első ismert halálos ítéletei a 13. század végére és a 14. századra tehetők. A szakirodalom gyakran említi az 1275 körüli toulouse-i esetet, amelyben egy feltehetően mentálisan zavart asszony kínvallatás nyomán olyan vallomást tett, hogy az ördöggel érintkezett, szörnyet szült tőle és gyermekeket ölt meg annak táplálására. Az ilyen vallomások történeti értékelése óvatosságot igényel, mivel a kora újkori büntetőeljárásban a kínzás és a démonológiai kérdésrendszer gyakran a vádlottak elvárt vallomásait termelte újra.

A 15. században különösen az Alpok térségében, Svájcban, Dél-Franciaországban és egyes német területeken bontakoztak ki olyan perek, amelyekben már megjelent a későbbi boszorkányüldözés több klasszikus eleme: az éjszakai gyűlés, az ördöggel kötött szövetség, a keresztény hit megtagadása, a rontás, a gyermekgyilkosság és a repülés. Ezek a képzetek azonban nem egyetlen központból terjedtek, hanem helyi hiedelmek, jogi eljárások, prédikációk, teológiai fejtegetések és nyomtatott művek kölcsönhatása révén alakultak.

A Summis desiderantes affectibus és a Malleus maleficarum

bélyegkép|balra|VIII. Ince pápa, akinek 1484-es bullája Heinrich Kramer inkvizítori joghatósági problémájára reagált. A bulla jelentőségét a régebbi irodalom gyakran eltúlozta.

VIII. Ince pápa 1484-ben adta ki a Summis desiderantes affectibus kezdetű bullát. A dokumentum közvetlen előzménye Heinrich Kramer domonkos inkvizítor németországi működése és az a vita volt, hogy rendelkezik-e megfelelő joghatósággal bizonyos boszorkánysági ügyekben. A bulla megerősítette Kramer és Jacob Sprenger inkvizítori felhatalmazását, és felszólította a helyi egyházi hatóságokat, hogy ne akadályozzák őket.

A régebbi antiklerikális irodalom gyakran úgy mutatta be ezt a bullát, mintha a következő két évszázad európai boszorkányüldözésének közvetlen kiváltó oka lett volna. A modern kutatás ezt túlzásnak tartja. A bulla nem hozott létre új büntetőjogi rendszert, nem rendelt el általános boszorkányüldözést, és nem tartalmazott dogmatikai definíciót a boszorkányság minden részletéről. Jelentősége inkább abban állt, hogy pápai tekintéllyel támogatta Kramer eljárási igényeit, és közvetve hozzájárult a démonológiai boszorkánykép terjedéséhez.

bélyegkép|jobbra|250px|A Malleus maleficarum egyik kiadása. A mű nagy hatású volt, de nem tekinthető hivatalos egyházi tanításnak.

Kramer 1486–1487 körül jelentette meg a Malleus maleficarum című művet, magyarul gyakran Boszorkányok pörölye vagy Boszorkánypöröly címen. A könyv a boszorkányság valóságát, a vádlottak elleni eljárás módját és a démonológiai magyarázatokat tárgyalta. Különösen erős hatást gyakorolt a női boszorkányság képzetére, és a későbbi irodalomban gyakran idézték nőellenes megfogalmazásai miatt.

A Malleus jelentőségét ugyanakkor nem szabad túlbecsülni. A mű nem volt hivatalos egyházi törvénykönyv, nem vált egyetemes katolikus doktrínává, és a kortárs egyházi hatóságok körében sem aratott osztatlan sikert. Kramer innsbrucki eljárását például Georg Golser brixeni püspök bírálta és akadályozta. A kölni teológiai kar jóváhagyásának kérdése vitatott; a műben szereplő approbáció körülményeit a kutatás problematikusnak tartja.

A könyv hatását a könyvnyomtatás növelte. Nem újította meg teljesen a boszorkányságról szóló tanítást, de könnyen terjeszthető, rendszerezett és gyakorlati kézikönyvként jelent meg. Hatása különösen német területeken volt jelentős, de a tényleges boszorkányperek regionális eloszlását nem lehet pusztán a Malleus terjedéséből levezetni.

A kora újkori európai boszorkányüldözések

A boszorkányüldözések fő korszaka a 15. század végétől a 18. századig tartott, csúcspontja pedig nagyjából 1560 és 1650 közé esett. Ezért történetileg pontatlan a jelenséget egyszerűen „középkori” sajátosságnak nevezni. A legintenzívebb perek a kora újkorban, a reformáció, az ellenreformáció, a vallásháborúk, az államépítés és a büntetőjogi átalakulások idején zajlottak.

A perek száma és intenzitása nagy területi eltéréseket mutatott. Különösen súlyos üldözések zajlottak a Német-római Birodalom egyes fejedelemségeiben, Svájcban, Lotaringiában, Skóciában, valamint néhány francia és skandináv területen. Más régiókban, például Spanyolországban és Itáliában a perek száma és a kivégzések aránya általában alacsonyabb volt, részben az erősebb központi ellenőrzés és az inkvizíciós hatóságok szkeptikusabb eljárási gyakorlata miatt.