Pap (hivatás)

A pap olyan vallási tisztségviselő, akit egy közösség, vallási hagyomány vagy egyházi hatóság felhatalmaz a közösségi kultusz meghatározott cselekményeinek végzésére. A papi feladatkörhöz vallástól függően áldozatbemutatás, nyilvános imádság és áldás, szent szövegek és hagyományok őrzése, tanítás, lelki vezetés, szertartási tisztasági szabályok felügyelete, valamint szentélyek vagy vallási közösségek igazgatása tartozhat. A papot gyakran az isteni vagy szent valóság és a közösség közötti közvetítőként értelmezik, ez azonban nem minden vallásban azonos tartalmú, és több hagyomány kifejezetten nem ismer elkülönült, áldozatbemutató papságot. bélyegkép|jobbra|Latin rítusú katolikus papok Rómában

A vallástudomány megkülönbözteti a papot más vallási specialistáktól, például a gurutól, a jógitól, a lámától, a sámántól, a médiumtól, a jövendőmondótól, a gyógyítótól vagy a törvénytudóstól. A papi szolgálat rendszerint intézményes hivatalhoz, szabályozott kultuszhoz és nyilvánosan elismert megbízatáshoz kötődik, míg más vallási szerepek alapja lehet személyes karizma vagy rendkívülinek tekintett képesség. A szerepkörök a gyakorlatban átfedhetik egymást, ezért a pap elnevezés más vallások tisztségviselőire csak kellő fogalmi körültekintéssel alkalmazható.

A kereszténységen belül a szó használata felekezetenként eltér. A katolikus, az ortodox, az ókeleti és az anglikán hagyományban a pap rendszerint a püspöktől kézfeltétellel felszentelt presbitert jelenti. A legtöbb protestáns közösség ehelyett a lelkész, pásztor, prédikátor vagy igehirdető elnevezést részesíti előnyben, mert az egyházi szolgálatot nem elkülönült áldozatbemutató papságként értelmezi. A pap nem szükségképpen plébánia vezetője: lehet káplán, szerzetes, tanár, kórház-, börtön- vagy tábori lelkész, egyházi hivatalnok, misszionárius vagy más sajátos szolgálat végzője.

Etimológia és szóhasználat

A magyar pap a legújabb etimológiai kutatás szerint szláv, valószínűleg déli szláv jövevényszó; megfelelői között az óegyházi szláv popъ és több szláv nyelv pop alakja található. A szláv szó forrását az Új magyar etimológiai szótár az ófelnémet pfaffo szóval kapcsolja össze. A régebbi magyar etimológiai irodalom a szócsalád távolabbi eredetét a görög pappasz („apa”, „atya”) megszólítással is kapcsolatba hozta. A magyar pópa ezzel rokon, de elkülönült jövevényszó, amely a köznyelvben főként ortodox papot jelöl.

A vallási és teológiai szaknyelv több, eredetileg különböző fogalmat ad vissza a pap szóval:

a héber kóhén (כֹּהֵן) az izraelita és zsidó kultusz örökletes papi tisztségének viselője; a görög hiereusz (ἱερεύς) és a latin sacerdos általánosan kultikus, különösen áldozatbemutató papot jelent; a görög preszbüterosz (πρεσβύτερος) eredeti jelentése „idősebb”; ebből származik a keresztény presbiter elnevezés, amely a késő ókorban fokozatosan a püspök munkatársaként működő felszentelt szolgálattevő sajátos neve lett; a latin clericus és a magyar klerikus tágabb fogalom: minden felszentelt egyházi személyt magában foglal, tehát a diakónust, a papot és a püspököt is.

A pap, presbiter, lelkész, rabbi, imám vagy sámán ezért nem egymás pontos megfelelői. Egy másik vallás saját tisztségnevének pap szóval való fordítása az összehasonlítást segítheti, de el is fedheti a szerepek közötti lényeges különbségeket.

Vallástörténeti áttekintés

A papi hivatal általános formái

A papi tisztség nem vezethető vissza egyetlen, minden kultúrára érvényes fejlődési sémára. A családfő, törzsfő vagy uralkodó több társadalomban maga végzett kultikus cselekményeket, másutt már korán külön tisztségviselők látták el a szentély szolgálatát. A letelepedett, munkamegosztáson alapuló társadalmakban gyakran állandó kultikus központok, ünnepi naptárak és papi testületek jöttek létre. A papság lehetett örökletes, választott, sorsolással betöltött vagy kinevezés útján elnyert hivatal; szólhatott meghatározott időre vagy egész életre, és egyes vallásokban férfiak és nők egyaránt viselhették.

A papi hivatalba való belépést sok hagyományban beavatási vagy felszentelési szertartás jelezte. Ennek része lehetett kézfeltétel, felkenés, megtisztulás, új öltözet vagy jelvény átadása, fogadalom és a kultikus szabályok megtanulása. A papok gyakran őrizték a szent szövegeket, a naptárat, a genealógiákat és a szertartási ismereteket; ezért több ókori társadalomban az írásbeliség, az oktatás, a csillagászati megfigyelés, a jog és a gyógyítás intézményeivel is kapcsolatban álltak. E szerep nem jelenti, hogy minden műveltségi vagy politikai teljesítmény kizárólag a papságtól származott, illetve hogy a papi és világi hatalom mindenütt azonos módon kapcsolódott össze.

Az ókori Mezopotámia

A mezopotámiai városállamokban a templom egyszerre volt kultikus, gazdasági és igazgatási központ. A szentélyekben különböző rangú férfi és női tisztségviselők szolgáltak; feladataik közé tartozott az istenszobor ellátása, az áldozatok és ünnepek végzése, a jóslás, a ráolvasás és a templomi birtokok kezelése. A király a közösség képviselőjeként maga is kultikus szerepet viselt, de a mindennapi szertartásokat szakosodott személyzet végezte.

Az ókori Egyiptom Az ókori Egyiptomban elvileg a fáraó számított az istenek kultuszának legfőbb végzőjének, a gyakorlatban azonban kinevezett papok jártak el helyette a templomokban. A nagy szentélyek papi testületei hierarchikusan tagolódtak, és a rituális tisztaság, az istenszobor napi szolgálata, az áldozatok és a templomi vagyon kezelése egyaránt feladatuk volt. A templomok politikai és gazdasági súlya korszakonként változott; a papságot ezért nem lehet egységes, minden időszakban azonos hatalmú „kasztként” leírni.

Görögország

Az ókori görög poliszokban a pap vagy papnő rendszerint egy meghatározott istenséghez és szentélyhez kapcsolódott. A tisztség lehetett örökletes, választott, megvásárolt vagy sorsolással betöltött, és gyakran csak meghatározott időre szólt. A papok az előírt áldozatokat és ünnepeket vezették, ügyeltek a szentély rendjére, valamint tájékoztatták az áldozatot bemutató polgárokat a szertartás követelményeiről. Nem alkottak minden görög városállamban egységes, elkülönült rendet, és a politikai tisztségekhez való viszonyuk is helyenként különbözött.

Róma

A római államvallás papi hivatalai testületekbe, úgynevezett collegiumokba szerveződtek. A pontifexek a vallási jog és a naptár kérdéseivel foglalkoztak, a flamenek egy-egy istenség szolgálatát látták el, az augurok az isteni jóváhagyás jeleit értelmezték, a Vesta-szüzek pedig Vesta kultuszát őrizték. A pontifex maximus tisztsége a köztársaság végén és a császárkorban egyre szorosabban kapcsolódott a legfőbb politikai hatalomhoz. A római papság állami hivatal jellege miatt nem felelt meg pontosan a modern felekezeti lelkészi szerepnek.

Kelták

A druida papság az ókori kelta kultúrák felsőosztályához tartozott. Számos vallási és politikai szerepet töltöttek be: teológusok, filozófusok, a tudás és a bölcsesség őrzői, tanítók, jogtudósok és a király és a harcos osztály katonai tanácsadói is voltak.Guyonvarc'h et Le Roux 1986, chap. V, Définitions et distinctions. Joseph Vendryes, La Religion des Celtes, ch. III Le clergé et le culte. Ők voltak a közvetítők az istenek és az emberek között is.

Indiai és iráni hagyományok

A védikus vallásban a bonyolult áldozati szertartások több, eltérő feladatú pap együttműködését kívánták meg: a hótr recitálta a himnuszokat, az udgátr énekelt, az adhvarju pedig a szertartás gyakorlati műveleteit végezte. A későbbi hindu társadalomban a bráhmanák örökletes rendje őrizte a védikus rituális tudás tekintélyét, de nem minden bráhmana működik templomi papként, és a hindu vallási vezetők sokféle más csoporthoz is tartozhatnak. A templomi púdzsárí és a családi szertartásokat végző puróhita feladatai sem minden hagyományban azonosak.

A zoroasztriánus vallásban a papok – mai elnevezéssel többek között mobedek és herbedek – a liturgikus szövegek pontos recitálásáért, a tűztemplomok szolgálatáért és a tisztasági szertartásokért felelnek. A papi hagyomány történetileg örökletes családokhoz kapcsolódott, bár a képzés és a tényleges szolgálat intézményei közösségenként változtak.

A zsidó vallásban

A héber Biblia elbeszéléseiben a pátriárkák korában a családfők is mutatnak be áldozatot, míg a mózesi törvények a kultikus szolgálatot Lévi törzséhez, a szoros értelemben vett papságot pedig Áron leszármazottaihoz kötik. A bibliai szóhasználatban a kóhén a pap, a léviták pedig a szentély szolgálatában álló, de nem minden esetben áldozatbemutató csoport. A főpap különleges szerepet kapott, mindenekelőtt az engesztelés napjának szertartásában.

Az izraelita papság történeti kialakulásának részleteiről a bibliatudományban több modell létezik. A bibliai könyvek eltérő korszakok és hagyományrétegek emlékeit őrzik: a királyság korában több helyi szentély működött, a jeruzsálemi kultusz központosítása pedig hosszabb történeti folyamat eredménye volt. A fogság utáni korban világosan elkülönülnek a papi, lévita, énekesi és kapuőri családok; Ezékiel könyve és a papi hagyomány a szádokita, illetve ároni papság elsőbbségét hangsúlyozza.

A papok feladata volt az áldozatok bemutatása, a szentély rendjének fenntartása, a rituális tisztaság egyes eseteinek megítélése, a nép megáldása és a Tóra tanítása. A Második Templom korában a papság huszonnégy szolgálati osztályra tagolódott, amelyek meghatározott rendben teljesítettek templomi szolgálatot. A főpapi tisztség a vallási jelentőség mellett politikai súlyt is kapott, különösen akkor, amikor a zsidóság nem rendelkezett saját királlyal.

A jeruzsálemi Templom Kr. u. 70-ben történt elpusztítása után megszűnt az áldozati kultusz, és a zsidó vallási élet központjává a Tóra tanulmányozása, az imádság, a zsinagóga és az otthoni szertartások váltak. A rabbi nem áldozatbemutató pap, hanem tanító és vallásjogi tekintély. A kóhén családok leszármazási hagyománya mindazonáltal fennmaradt, és az ortodox, valamint egyes konzervatív zsidó közösségekben ma is kapcsolódnak hozzá liturgikus kiváltságok és korlátozások, például a papi áldás vagy a Tóra-olvasás első helye.

Kereszténység

Újszövetségi és ókeresztény előzmények

Az Újszövetség a görög hiereusz („pap”) szót többnyire a zsidó templomi papokra alkalmazza. Jézus Krisztust elsősorban a Zsidókhoz írt levél nevezi főpapnak: papságát nem Áron rendjéből, hanem Melkizedek rendje szerint vezeti le, áldozatát pedig egyszeri és végleges önfelajánlásként mutatja be. Ugyanakkor az első Péter-levél és a Jelenések könyve az egész keresztény közösséget „királyi papságnak” nevezi, amely lelki áldozatokat mutat be.

A helyi közösségek vezetőit az Újszövetség episzkoposz („felügyelő”), preszbüterosz („idősebb”) és diakonosz („szolga”) néven említi. E kifejezések használata az első században még nem volt mindenütt egységes, ezért a későbbi püspöki, papi és diakónusi fokozatokat nem lehet pusztán a címekből mechanikusan visszaolvasni. Az apostoli és apostolok utáni források ugyanakkor kézfeltétellel átadott szolgálatról, közösségi vezetésről, igehirdetésről, a betegek kenetéről, a bűnök megbocsátásáról, valamint a kenyértörés és az eucharisztikus hálaadás vezetéséről tanúskodnak.

A 2. század elején Antiochiai Szent Ignác levelei már világosan megkülönböztetik a püspököt, a presbitériumot és a diakónusokat. A 2–3. századi egyházi rendtartások és egyházatyák a presbitereket a püspök tanácsaként és munkatársaiként ábrázolják; távollétében ők vezették a helyi eucharisztikus közösséget és végezték a kiengesztelődés szolgálatát. A sacerdos elnevezés először főként a püspökre vonatkozott, majd egyre gyakrabban a vele együtt szolgáló presbiterekre is. A mai értelemben vett terminológia a 2–3. század során szilárdult meg.

Katolikus egyház

A szolgálati papság helye