A Manasz (kirgiz: Манас дастаны, arab: ماناس دستانی, azeri: Manas Dastanı, török: Manas Destanı) a kirgiz nép őseposza, valamint hős főszereplőjének neve. A hazafias mű Manasz és leszármazottai, valamint követői küzdelmét regéli el, akik az ujgurok ellen harcoltak a 9. században, a kirgiz függetlenség megőrzése érdekében. Az epikus költemény első írásos emlékei a 19. századból származnak, de szóbeli közlése a kirgizek szerint sokkal idősebb múltra tekinthet vissza. Manasz ábrázolása olyan eseménysorozat köré szerveződik, amely egybeesik a régió 17. századi történelmével és elsősorban a Dast-i Kipcsaktól délre fekvő hegyek török ajkú népei és a Dzsungária határában élő ojrát mongolok közti kapcsolatrendszert érinti. Mintegy 18-féle változatban szájhagyományként őrződött meg, a szövegben ábrázolt tényleges időhatárok jelenleg is kutatás tárgyát képezik. A mű három kirgiz hősnek állít emléket: a hős Manasznak, fiának Szemetejnek és unokájának Szejteknek.
A Manasz a török dasztán (epikus mondakör, kirgizül dzsomok) része, egy olyan irodalmi műfaj, amely oktatási közegként is szolgált. A kirgizek ezzel hagyományozták át történetüket, értékeiket, szokásaikat és etnikai identitásukat. Az eposz tehát írott nyelv hiányában, a nemzeti tapasztalatok tárolásának és átadásának eszköze volt.
Néhány orosz kutató szerint a Nogaj Horda történetével kapcsolatos epikus legendák széles körben elterjedtek Közép-Ázsia és Szibéria török népei között, szerves részét képezik a kazakok epikus hagyományainak, és részben ezek is tükröződnek a kirgiz epikus Manaszban is. Az Edigü-eposzban leírtak számos népre jellemzők, például a volgai és a krími tatárokra, a kazakokra, karakalpakokra, a baskírokra.
Az eposz első írásos említése egy 1792-1793-ra datálható perzsa kézirat.Tagirdzhanov, A. T. 1960. "Sobranie istorij". Majmu at-tavarikh, Leningrad. A kirgiz kormány 1995-ben ünnepelte a Manasz születésének 1000. évfordulóját a névadó hős Manasz és ojrát ellenségének, Dzsolojnak a tiszteletére. Ebből az alkalomból kiadták az eposz teljes eredeti szövegét, amelyet az utolsó két nagy manaszcsi (énekes mester) emlékezetéből rögzítettek, illetve kiadtak egy kétkötetes „Manasz-enciklopédiát” amely az összes információt és anyagot tartalmazza, ami az eposzra vonatkozik.
A mű több mint 500 000 sorból áll, és bár a kirgiz történészek hangsúlyozzák, hogy a világirodalom leghosszabb irodalmi alkotása,Урстанбеков Б.У., Чороев Т.К. Кыргыз тарыхы: Кыскача энциклопедиялык сөздүк: Мектеп окуучулары үчүн. – Ф.:Кыргы. Совет Энциклопедиясыныны Башкы Ред., 1990. 113 б. valójában a Mahábhárata, illetve a tibeti Geszer kán eposz ennél hosszabb.Amartya Sen, The Argumentative Indian. Writings on Indian Culture, History and Identity, London: Penguin Books, 2005. A különbség a versszakok számából adódik, a Manasz több versszakot tartalmaz, de ezek sokkal rövidebbek az említett művekénél.
Az emberiség örökségének elismeréseként 1995-ben az ENSZ közgyűlés megemlékezett a kirgiz nemzeti eposz 1000. évfordulójáról és egy erről szóló határozatot is elfogadott. Nemzetközi szinten is ünnepelték ezt az évfordulót, több mint 60 ország részvételével. Számos kiállítást, fesztivált és konferenciát rendeztek ebből az alkalomból Törökországban, Kínában, az USA-ban, Oroszországban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban, Fehéroroszországban és más országokban. A Manasz eposzt 2013-ban felvették az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.
Eredete és kiadásai Az eposzt már a 15. században is említették korabeli források, de a művet csak 1885-ben rögzítették írásban. Valódi eredetével kapcsolatban több vélemény is létezik: vannak, akik a 7. és a 10. század közé datálják, vannak, akik inkább a 11.–12. század közé teszik születését, és olyanok is akadnak, akik inkább a 15. és a 18. század közé helyezik az eposz eredetét.
A Kirgiz Tudományos Akadémia hatvanöt ismert írott változatot tart nyilván, ebből 33 változatot csak az 1. részből. Első, még részleteket bemutató leírása 1856-ban Sokan Singiszuli Valihanov kazah etnográfustól származik, amit 1862–1869 között Vaszilij Vasziljevics Radlov orosz kutató egészített ki a második és harmadik résszel. Ő tette közzé 1885-ben a cirill átírású de kirgiz nyelvű változatot 1885-ben. 1922-től Szagimbaj Orozbakúlu manaszcsi (vándorénekes), aki mintegy 250 ezer verssort tudott, és Szajakbaj Karalaúlu közreműködésével a Kirgiz Tudományos Akadémia 18 változatot rögzített írásban.
Legjelentősebb, magyarázatokkal ellátott kiadása kirgiz nyelven Manasz, Kiszkartilip biriktirilgen variant, 1–3. (1958-60) (Frunze) címmel jelent meg. Oroszul: Epizódok, 1960 Moszkva
Az eposz Walter May által elkészített angol fordítása 1995-ben jelent meg, Manasz születésének feltételezett 1000-ik évfordulóján, majd két kötetben, 2004-ben, másodszorra is kiadták.
Jelentősége bélyegkép|Manasz mauzóleuma Talasz közelében|alt=|260x260px Ez az eposz jelenti a kirgiz irodalom hagyományos alapját, erre épül szinte minden kirgiz művészeti alkotás, kirgiz ünnepségeken folyamatosan előadják verseit, amikor egy hagyományos manaszcsi, azaz énekmondó, háromhúros komuz-zal kísérve mondja el a bús-borongós dalokat. Szólások és közmondások, népi bölcsességek származnak a műből. Az eposz népies nyelvezete és képi gazdagsága az évszázadok során előadóművészek sokaságát ihlette meg. A „hivatalos” előadóinak számító manaszcsikat nagy megbecsülés veszi körül az egész közép-ázsiai térségben. A leghíresebb manaszcsik európai, sőt világ körüli turnén is bemutatják az eposzt, igen megbecsült művészek. Közülük is kiemelkedik Rüszbek Dzsumabajev manaszcsi. Szagimbaj Orozbakúlu (1868–1930) és Szajakbaj Karalaúlu (1894–1971) manaszcsik csaknem egymillió sor szöveget jegyeztek meg és adtak át a folklórgyűjtők számára.
A főhős személye, történelmi vonatkozások A monda szerint Manasz Kirgizisztán északnyugati részén, Talasz körzet Ala-tau (a mai Tien-san) hegységében született. A Talasz várostól körülbelül 40 km-re található mauzóleum a mondák szerint az ő maradványait őrzi, a kirgiz utazók, vándorok kedvelt látogatási helye. A főhős alakját népmesei, mitológiai motívumok övezik. Két mestere, Bakaj és Kosoj segítségével vívja gigászi harcát nemcsak hús-vér ellenségeivel, hanem varázslókkal, démonokkal is. Jutalmul Kanikejnek, a szépséges jövendőlátó hősnőnek nyeri el kezét.
A mű a Mongólia területén regnáló Ujgur Birodalmat (744–840) megdöntő jenyiszeji kirgizek 10. századi Kitaj Birodalommal vívott harcait örökíti meg, azonban kronológiai szempontból több réteget is tartalmaz. Közép-Ázsia népvándorlásoktól és harcos birodalmak hódításaitól hangos történelmére az eposz egyrészt a mongol invázió korszakához, vagy pontosabban a Nogáj Horda korszakához, egy nomád államhoz kötődik, amely az Aranyhorda összeomlása eredményeként jelent meg, a Volga és az Urál között a 14. század vége és a 15. század eleje között. Továbbá reflektál a Csagatáj Birodalom és Timur Lenk jelentette veszélyekre, amelyet áthatnak a kazak és kirgiz törzsek függetlenségi harcai, másrészt az ojrát mongolok betöréseinek visszaverése a 17. – 18. században, végül a Mandzsu Birodalom (Csing-dinasztia) elleni küzdelem (18. század) jelenik meg az eposz éneklése során. A pogánynak tekintett mongol (ojrát) nemzetségeket a nomád kirgizek kalmakoknak (vagy kalmüköknek) nevezték, ami később a kirgiz folklórban már az ellenség egységes neve volt. Az ojrátok viszont a muszlim nomádokat burutoknak hívták, ezek az elnevezések az eposzban és fordításában is visszaköszönnek.
Az eposz kapcsolatai a közép-ázsiai hősénekekkel, elsősorban az Edigü-eposszal cáfolják azt a széles körben elterjedt véleményt, miszerint a Manasz elszigetelt a közép-ázsiai epikus hagyományoktól. Az epikus nevek bősége tanúsítja a közép-ázsiai népek (különösen a kirgizek és a kazakok) közös történelmi sorsát és epikus hagyományaik kölcsönhatását. Ez az interakció nyilvánvalóan a kirgiz nép történetének Tien-san hegységben eltöltött periódusára utal, pontosabban a 15 – 18. század időszakára. Ez már lehetővé teszi a közép-ázsiai, elsősorban a kirgizi eposz történelmi rétegeinek megkülönböztetését.
Magyar vonatkozások A hőseposz első teljes magyar fordítását a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatója, Fodor Pál ünnepélyes keretek között adta át az olvasóknak. Az ekkor kiadott mű Somfai Kara Dávid, az MTA BTK Néprajztudományi Intézet munkatársának munkája, Csáji László Koppány költői műfordításával. A rendezvényen megjelent a kirgiz parlament elnöke, Turszunbekov Csünübaj Akunovics is. Itt elhangzott, hogy Csingiz Ajtmatov kirgiz író, aki 2005-ben járt Magyarországon a könyvhét alkalmából, a Manasz hőseposzra támaszkodva újította meg, és ismertette meg a nagyvilággal a kirgiz irodalom kincseit. Európában elsők között, 1911-ben német nyelven egy 72 soros részlet jelent meg a Keleti Szemle folyóiratban Almásy György fordításában. Később Mándoky Kongur István is tervezte az eposz lefordítását. 1979-ben Urayné Kőhalmi Katalin válogatásában és Bede Anna fordításában az Európa Könyvkiadó adta ki a Manasz első magyar nyelvű, rövidített változatát (terjedelme a 2016-os teljes kiadás szövegének mintegy tizede).
Az eposz formai elemei A szöveg ritmusát a hangsúly- vagy ütemszámlálás adja. Ennek a verselési formának a Manasz egyfajta archaikus példája, amely nem idegen a magyar olvasóktól, hiszen az Ómagyar Mária-siralom is hasonló formára támaszkodik. Az ütemhangsúlyos verselés a sorok szótagszámát is meghatározza. A sorok két ütemet tartalmaznak és többnyire hét szótagból állnak, így aszimmetrikus főütemek alakulnak ki (négy hosszabb és három rövidebb). A verselés fontos jellemzője az alliteráció. Példa az ütemhangsúlyos verselésre:
Négyszáz kalmak ott bámult, De Manasz rájuk rontott, Harcosok felé fordult, S erre mind felocsúdtak, Hatalmas kondér fejű Langge nevű hős vitéz Buzogányát markolta, Gyorsan felpattant, harcolt. Somfai Kara Dávid és Csáji László Koppány fordítása, 2017
A történet összefoglalása thumb|250px|A Manasz cselekményeinek helyszíne a mai Kirgizisztán térképén thumb|250x250px|A Tien-san hegységrendszer vonulatai a kirgizisztáni Iszik-köl körzetben |alt=
Manasz születése és gyermekkora Az Altaj hegyei között a mandzsu és kalmük nép területei környékén Dzsakip, a kirgiz nemzetségfő szomorú, mivel eddig nem született utóda, és már lemondott arról, hogy vagyonát méltó fiúörökösre hagyja. Csijirdi, első felesége hiába vigasztalja. Ő is az gondolja, mint a férje, hogy neki már nem lehet gyermeke így utód nélkül marad a törzsük. Dzsakip második felesége, Bakdőlöt szintén bánkódik, mivel eddig ő is terméketlennek bizonyult, és ezért nem tudja férjét boldoggá tenni.
Egyik éjjel Dzsakip különös álmot lát, amit egyfajta jóslatnak értelmez. Felébreszti feleségét és elmeséli neki, hogy álmában egy rikoltozó madarat látott, aki valamikor majd minden jószág ura lesz égen és földön.
Csijirdi azt javasolja neki, tartsa titokban álmát, hívjon világra szóló vendégséget, vágjanak le sok marhát, ha ők meghalnának is, azok gazdátlanul ne maradjanak. Második felesége, Bakdőlöt is álmot lát, ő egy szép sólymot, amit Dzsakip a karján reptetett. Azt tanácsolja, hogy a vezér áldozzon állatokat, vendégelje meg a kirgiz törzseket, hiszen a sírba úgyse tudja magával vinni vagyonát, egyúttal tekinthető ez a nagy vendéglátás áldozathozatalnak is születendő gyermekükért – ne legyen fukar, nincs mit vesztenie –, győzködi.
Bár Dzsakip először mérges lesz asszonyai beszédét hallva, mégis megfogadja tanácsaikat és megvendégeli népét. Számtalan állatot feláldoz, majd elmondja álmát barátainak és harcostársainak. Egyik vezére, Bajdzsigit szerint a madár valószínű gyermeket jelent, aki majd hatvan éves koráig a kirgizek vezére lesz, minden hősnél nagyobb és félelmetesebb harcos, aki a kirgizek népét a dicsőség útján vezeti. Második felesége, Bakdőlöt pedig két fiút szül majd, akik Dzsakip elsőszülöttének örökségét továbbviszik.