A Queen a brit Queen rockegyüttes bemutatkozó albuma. 1973. július 13-án jelent meg (Amerikában szeptember 4-én), a producerei az együttes tagjai, valamint Roy Thomas Baker és John Anthony voltak.
Az 1971-ben alakult együttes még abban az évben kis szerencsével demókat vehetett fel a De Lane Lea Studiosban, cserébe a hangrendszer teszteléséért. A felvételek alatt figyelt fel rájuk Roy Baker és John Anthony, a Trident Studios két producere, és elvitték a demó egy példányát a kiadóhoz. A Trident vezetőségének is tetszett az anyag, ezért felajánlották az együttesnek, hogy ha éppen más előadó nem használja a stúdiót, akkor felvehetik ott a dalaikat. A felvételek majd egy évig húzódtak, Freddie Mercury énekes és Brian May gitáros hozták az előre megírt dalaikat, és Bakerrel közösen kialakították az együttesre később évekig jellemző stílust: a többszólamú, erőteljes énekkel, a bonyolult felépítésű, gyakran többtételes dalokkal és a rétegezett gitárhangzással.
A dalok elkészülte után a Trident sikeresen megegyezett az EMI és Elektra kiadókkal, és kiadták az albumot. A kritikusok meglepően jól fogadták, kevés kivételtől eltekintve szinte mindegyik pozitívan írt róla, a Rolling Stone kiváló bemutatkozó albumnak, a Melody Maker pedig „csodálatosan különböző dalok sorozatának” nevezte. De a „Keep Yourself Alive” kislemezt nem játszották a rádiók, és sokakban visszatetszést váltott ki, hogy az EMI túlzottan reklámozza az együttest. Ebből kifolyólag a lemez kereskedelmileg kudarcnak minősült, és csak évekkel később, az együttes sikeressé válása után került fel a listákra. Visszatekintve a legtöbb kritikus erőteljes debütálásnak tartja, és a Queen jobb albumai közé sorolják.
Háttér A Queen együttes végleges felállása 1971-ben alakult ki: a Smile nevű pszichedelikus együttesben már együtt zenélő Brian May és Roger Taylor együttesük feloszlása után új énekest találtak Freddie Mercury személyében, majd több jelölt meghallgatása után John Deacont választották be basszusgitárosnak. Bár felléptek koncerteken, nem hagytak fel addigi életükkel: Mercury ruhaboltot vezetett Londonban, Taylor és Deacon az egyetemi tanulmányaikat folytatták, May pedig a diplomamunkáját félretéve matematikát és fizikát tanított. 1971 szeptembere körül jutott tudomásukra, hogy a De Lane Lea Studiosnak új egysége nyílt meg Wembleyben, és hogy szívesen várnak együtteseket, akik elég hangosan játszanak, hogy le tudják velük tesztelni a hangrendszert. Az együttes megragadta az alkalmat, amely nemcsak arra volt jó, hogy demót vegyenek fel, hanem hogy ismeretséget kössenek zeneipari szakemberekkel is. A próbafelvételek producere Louie Austin volt, aki már dolgozott együtt May-jel és Taylorral a Smile együttes idején.
A felvételek kimerítőek voltak, hiszen stúdióról stúdióra kellett járniuk, minden alkalommal átköltözni a felszereléssel, és ha valami hiba volt a felvevő rendszerrel, azonnal meg kellett állni (ami nem egyszer percenként előfordult) – de a teszteken felül kihasználtak minden időt a saját demójukra. Gyakran kerültek szembe sikeres, kiadók által finanszírozott zenekarokkal, akiknek természetesen előnyük volt, emiatt gyakran az éjszakába nyúltak a felvételek. A stúdióval rengeteg probléma volt, amelyek természetszerűleg ekkor derültek ki, hiszen tulajdonképpen a teszt volt a feladatuk. Az egyik alkalommal például állandó kattogó zaj hallatszódott a felvételen, amelyet, mint kiderült, a rossz földelés okozott. Louie Austin azt mondta később: „a stúdió megdöbbentően rossz volt. Ha egy együttes játszott az egyesben, azt hallani lehetett a kettesben és a hármasban is, és fordítva.” Végül négy dal tizenhat sávos demóját vették fel itt: „Jesus”, „Keep Yourself Alive”, „The Night Comes Down” és „Liar”. A felvételek alatt, a „Liar” című dalról beszélgetve alakult ki a sok évig érvényes módszerük a szerzőség jelölésére: bár a dalt tulajdonképpen négyen közösen írták, Mercury ötlete volt, hogy azt jelöljék a szerzőnek, aki a szöveget írta, a többiek pedig egyetértettek ezzel. Közben akkori menedzserük, Ken Testi segítségével kiadó után kutattak. Testi 1972-ben odaadta a Virgin Records munkatársainak a Queen demóját, és bár azoknak tetszett az anyag, mégis ezt mondták: „a világnak legkevésbé egy második Led Zeppelinre van szüksége”. Kaptak ugyanakkor egy ajánlatot a Genesist befuttató Chrysalis Recordstól 20 ezer fontra, de elutasították: a pénzt is kevésnek találták, és nem akartak egy kisebb kiadó háttérbe szoruló ügyfele lenni a Genesis mögött.
Még a De Lane Lea tesztelése idején megnézte a játékukat Roy Thomas Baker és John Anthony. Ők a nagy múltú Trident Studiosnál dolgoztak, és azt a feladatot kapták, hogy potenciális tehetségek után kutassanak, akiket utána a Trident menedzselhet. Bakernek megtetszett, ahogy az együttes a „Keep Yourself Alive”-ot játszotta, és magával vitte a demó egy példányát. A Trident vezetőségének imponált a demó, majd megnézték az együttest élőben is, és jónak látták a zenekart. Szerződést ajánlottak, meglehetősen kötött feltételekkel: egy egész stúdiólemezt készítenek a Trident stúdióban, amelyet aztán a stúdió értékesít a kiadók felé, az együttes tagjai pedig heti bért kapnak (ami kezdetben 20 font volt). További feltétel volt, hogy csak akkor használhatják a stúdiót, ha a Trident fontosabb ügyfelei nem tartanak igényt rá. A felvételekkel egy időben Robin Cable producer Mercury kiemelésével egy mellékprojektet is elindított: újra felvették a Beach Boys 1969-es „I Can Hear Music” című dalát (Taylor és May közreműködésével), majd Larry Lurex név alatt kiadták (a művésznév Mercuryt takarta, és szándékosan hasonlított az akkoriban sikeres glam rock sztár, Gary Glitter nevére). A kislemez a minimálisnál is kisebb feltűnést keltette, így a terv, hogy Mercury szólóénekes lesz, hamar elfelejtődött.
Felvételek Mintegy befektetésként a Trident új erősítő rendszert, és új hangszereket vett az együttesnek, kivétel volt ez alól May, aki nem akarta lecserélni a saját készítésű gitárját. A megkötések miatt gyakran csak a leglehetetlenebb időkben tudták használni a stúdiót. Mivel nem lehetett tudni, hogy a másik együttes mikor végez, rengeteg időt töltöttek a stúdióban és környékén, hogy kihasználják az adandó alkalmakat. Akár hajnali kettő, vagy este tizenegy is lehetett, mikorra stúdióhoz jutottak. (Sokat köszönhettek Paul McCartney-nak, aki ugyan előre lefoglalta az egyik stúdiószobát, de sokszor mégis inkább az Olympic Studiost használta.) Mindazonáltal lemezszerződés híján nem volt határidő sem, amikorra el kellett készíteni az albumot, így nyugodtan tökéletesíthették az anyagot.
Az album producerei az őket felfedező Roy Baker és John Anthony lettek (egy későbbi interjúban David Bowie azt mondta, hogy Mercury őt is felkérte producernek, ezt azonban az együttes tagadta). Az együttesnek (és főleg Mercurynak) világos elképzelései voltak a felvevendő anyagról. Anthony visszaemlékszik, hogy a felvételek kezdete előtt Mercury mutatott neki egy példányt a Queen & Harper magazinból, amely akkor már évszázados múltú, az előkelő brit társadalmat bemutató lap volt, és azt mondta neki: „ez az, amit akarunk… De nem csak a név, hanem a képek, a cikkek, az egész… Ez az, ahogy rögzíteni akarjuk a dalokat – mint a különböző témák és képek.” (Anthony nem sokkal a felvételek elkezdődte után kikerült a produkcióból, mert egészségügyi okokból Görögországba kellett utaznia.) Már itt kialakult az együttesre később oly sokáig jellemző – egyébként Baker által javasolt – felvételi módszer: a tökéletes minőség érdekében minden részt rengeteg alkalommal, akár ötvenszer eljátszottak, és a próbafelvételekből választották ki a megfelelőt.
A közös hang ellenére volt összetűzésük Bakerrel is. May szerint a producer szinte „elvakította őket a tudománnyal”, túlságosan bízott a stúdió technikájában, és rengeteg probléma megoldását a végső keverésre halasztotta – ebben viszont az együttes nem hitt. Emiatt volt jó pár összetűzés a producerrel is (főleg May részéről), például az albumra tervezett „Mad the Swine” végső keverésével nem voltak elégedettek a tagok, de Baker nem volt hajlandó változtatni rajta, ezért inkább lehagyták az albumról. Nem akarták, hogy a stúdió nyújtotta modern lehetőségek kényelmessé tegyék őket. A felvételek kezdetén azt ajánlották Maynek, hogy a gitárhangot vezessék egy hangfogó dobozba, amely a legapróbb külső zajt is kiszűri, a doboz elejéhez tartsák oda a mikrofont, és így vegyék fel a lehető legtisztább hangot, amelyet azután kedvükre effektezhetnek. May ezt elutasította, mert túl steril lett volna a hangzás. „Úgy akartuk, hogy hangozzon, mintha minden a hallgató szobájában, az orra előtt történne” – mondta May. „Ezért kihoztuk a dobfelszerelést is a külön fülkéjéből, és a stúdió közepén helyeztük el, a szobát pedig körberaktuk mikrofonokkal.” A Trident Studios-nak volt egy védjegyszerű, jól ismert hangzása, és az együttes pont az ellenkezőjét akarta hallani a lemezen. Baker korábban klasszikus zene felvételénél segédkezett a Deccánál, ami állítása szerint nagyban segítette May gitárjának kihasználását. „Nem úgy tekintettünk a gitárra, mint egy lepukkant hangszerre. Nagyzenekari hangszerként tekintettünk rá.” A „The Night Comes Down” című dalnak nem sikerült olyan változatát felvenni, amely elnyerte volna az együttes tetszését, ezért végül a De Lane Lea Studios-ban készült demóváltozatot tartották meg.
A dalok 1972 novemberére készen voltak ugyan, és a Trident is elégedett volt, de Baker és May nem, ezért további hónapokat töltöttek el a keverés minőségének javításával. Amikor Anthony visszatért külföldről, állítása szerint a Baker által készített keverés „szkizofrén” és rossz minőségű volt. Akkor ő, May és Mercury újrakeverték az egész anyagot a saját elképzelésük szerint. Mike Stone hangmérnök segítségével szinte élőben, a potméterek nullára állításával keverték meg a hangot, hogy megőrizzék „a Queen koncertjeinek energiáját”. A „Liar” és a „Keep Yourself Alive” végső változatával különösen sok probléma volt, az egész háttérszólamot újra kellett venni, és újra felkeverni az ének mellé – itt is nagy segítségét vették Stone-nak, May szerint „neki voltak a legjobb fülei az épületben”. A komplett, vállalható zenei anyag végül 1973 januárjára készült el.
Zenei stílus Az együttes kezdeti stílusát nagyrészt Brian May és Freddie Mercury zenei érdeklődése, valamint Roy Baker producer hatása alakította ki. Mindannyian szerették a Led Zeppelint, a Beatlest és a The Who-t, és e két együttes hatását az első albumukra, majd később a Queen stílusára több kritikus is felismerte. Mercurynak világos koncepciója volt az együttessel kapcsolatban: „A Queen nevet én találtam ki. Királyi, fenségesen hangzó név volt. Erős, univerzális és átütő. Pompát sugárzó szó, többféle jelentéssel. Természetesen tisztában voltam a dolog meleg felhangjaival, de ez csak a dolog egyik oldala. A bizarr, meleg image nem volt új találmány, Bowie és Bolan már megalkotta, de mi magasabb szintre emeltük”. Azok a jegyek, amelyeket már akkor, és később is gyakran felróttak az együttesnek, hogy kulcsfontosságúnak tartották az imázst, és a színpadi megjelenést, mind tudatos tervezés eredményei voltak: „tobzódni akartunk a pompában. Emellett sokkolni akartunk és megbotránkoztatni. Nem akartuk, hogy az emberek hosszasan töprengjenek rajta, szeretnek-e bennünket, vagy sem. Rögtön döntsék el magukban, amint megpillantanak bennünket.”