A Hot Space a brit Queen rockegyüttes tizedik stúdióalbuma. 1982. május 21-én jelent meg, a producerei Reinhold Mack és a Queen együttes voltak.
A nagyon sikeres The Game album, és az arról megjelenő, funk rockszerű „Another One Bites the Dust” arra inspirálta a zenekart, hogy az egyszer már bevált dance és funk hangzással kísérletezzen. Az új stílus bevezetése nem volt konfliktusmentes, amíg John Deacon basszusgitáros és Freddie Mercury énekes támogatták, addig Brian May gitáros és Roger Taylor dobos inkább az együttes régi hangzását tartották volna meg – ennek megfelelően az dalok egy része a hagyományos rock stílusban, másik része az amerikai fekete zene által inspirálva íródott. A felvételek nagyrészt a müncheni Musicland Studiosban zajlottak, vad éjszakai mulatozások és feszült veszekedések közt. Az „Under Pressure” című dalt David Bowie és az együttes közösen írta és adta elő.
A maga idejében nem volt rosszabb a kritikai fogadtatása, mint általában az együttes albumainak, de hosszú távon kudarcnak minősült. Sem Angliában, sem Amerikában nem volt olyan sikeres, mint az előző albumaik, a rajongóik pedig hűvösen fogadták az együttes stílusváltását. A kritikusok kevés kivételtől eltekintve az együttes leggyengébb albumának tartják, későbbi nyilatkozataikban az együttes tagjai is gyakran tévedésnek nevezték. Az „Under Pressure” kislemez az első helyet érte el az angol slágerlistán.
Háttér Az 1980-as évek sikeresen indultak az együttes számára: az 1980-ban megjelent The Game albumuk nemzetközi siker lett, az első helyet érte el Amerikában és Angliában is. A lemezről két nagyon sikeres kislemez is megjelent, ezek egyike, az „Another One Bites the Dust” (A másik a ,,Crazy Little Things Called Love" volt) minden eddigi kislemezüknél sikeresebb lett, több millió példányban kelt el, és Amerikában jól szerepelt a dance és R&B slágerlistákon is. A The Game albumon minden addiginál vegyesebb zenét játszottak, a tőlük megszokott rock alapú dalokon kívül megpróbálkoztak a funk és new wave stílusban is. Reinhold Mack producer munkamódszere merőben különbözött az ő addigi módszerüktől, amíg azelőtt aprólékosan és hosszú ideig dolgoztak a felvételeken, addig Mack gyorsabb, feszesebb tempóra szoktatta őket.
A punk és new wave térhódítása nyomán az évtized elejére a régi, évtizedes múltra visszatekintő rockzenekarok elvesztették a rajongótáborukat, vagy feloszlottak. A Queen azzal, hogy a The Game albumon új elemeket vont a zenéjébe, új rajongókat szerzett, és a népszerűségük folytatódott az 1980-as években is. Kinézetükben is elhagyták a korábbi (később már ódivatúnak tűnő) glam rock imázst, rövidebbre vágatták a hajukat és a glitteres kosztümök helyett egyszerű utcai ruhákban jelentek meg a színpadon és a klipekben. A legszembetűnőbb változás Mercury kinézetében állt be: teljesen rövidre vágatta a haját, és karakteres bajuszt növesztett – ami miatt hamar ráragasztották a „Castro klón” gúnynevet, amellyel abban az időben a hasonlóan kinéző melegeket illették.
A The Game turné során a rockzene számára addig ismeretlen területeket fedeztek fel: elsőként adtak stadionturnét Dél-Amerikában, és meglepően nagy sikert arattak. Mindössze hét koncertet adtak Argentínában és Brazíliában, de a nagy kiadások ellenére is nyereséges volt a turné, mert összesen több mint 470 ezer néző előtt játszottak, és 3 és félmillió dolláros nyereségük volt. Az utolsó napon, 1981. február 28-án Sao Paolóban 131 ezer néző előtt játszottak, ami abban az időben rekordnak számított.
Felvételek Az együttes tagjai 1981 júliusában a montreux-i Mountain Studiosban gyűltek össze. Nem szerepelt a terveik között semmi konkrétum, egyszerűen csak pár ötletüket akarták megvalósítani. Freddie Mercury énekes és John Deacon basszusgitáros a „Cool Cat” című közös dalukon dolgoztak. Mercury és Roger Taylor dobos sokat időztek az akkoriban a városban tartózkodó David Bowie-val, aki gyakran meglátogatta őket a stúdióban. Egy alkalommal örömzenélésbe kezdtek, melynek során felvették a „Cool Cat” egy változatát, amelyen Bowie is énekelt (később a lemezre mégis egy másik változat került fel, mert Bowie nem volt elégedett az énekével). Ezután folytatták a zenélést, és elővettek pár régi ötletet, de egyik sem ment igazán, ezért Bowie azt javasolta, hogy közösen írjanak egy dalt. A munka ugyan nem ment könnyen, mert a négy erőteljes személyiségű tag mellett ott volt Bowie, aki hasonlóan erős akaratú volt, de végül mintegy huszonnégy óra alatt közösen megírták az egész dalt – a dallamot főleg Bowie és Taylor, a szöveget pedig nagyrészt Bowie és Mercury. A félkész dal elnyerte a kiadó tetszését, ezért két hét múlva Mercury és Bowie a New York-i Power Station stúdióban véglegesítették. A dal végső keverését Reinhold Mack és Bowie közösen végezték, bár Bowie önfejűsége és irányításmániája próbára tette a producer idegeit, ezért fel is hívta Mercuryt, aki odautazott közvetíteni köztük. A kész dal végül megjelent kislemezen (bár Bowie először ezt nem akarta, mert nem volt elégedett vele), az első helyet érte el az angol slágerlistán, és pozitív kritikákat kapott.
Még abban az évben visszatértek egy újabb dél-amerikai turnéra, de a koncerteket több váratlan kellemetlenség akadályozta. Először Venezuelába érkeztek, ahol Caracas városában szeptember 25. és 27. között három koncertet adtak. A következő napon a helyi televízió meghívta őket egy élő popzenei műsorba, de nem mint előadókat, hanem mind díszvendégeket. Mercury nem akart részt venni az eseményen, de a másik három tag megjelent. A színpadon műsor közben egy férfi felsétált a színpadra, és bejelentette, hogy elhunyt Romulo Betancourt, az ország elnöke, és két perc néma csendet kért. Az együttes tagjai nem értették a helyzetet, mert nem tudtak spanyolul, az élő televíziós adás alatt pedig Jim Beach menedzser nem mehetett fel a színpadra, hogy elmagyarázza nekik. Zavaros módon nem sokkal később egy másik ember ment fel a színpadra, és bejelentette, hogy az előző hír téves volt, amire nagy taps érkezett. Végül az este folyamán az elnök elhunyt, ami azt jelentette, hogy a tervezett koncertek elmaradnak. Ezután Mexikóba érkeztek, ahol először a beutazással, és a felszerelés megfelelő szállításával akadtak gondok, majd rögtön az első koncert után a helyi promoterüket lecsukták, és 25 ezer fontot kellett fizetniük, hogy kiengedjék, mert nélküle nem tudták volna folytatni a turnét. A következő botrányos koncertet követően kiderült, hogy pénzügyi problémák miatt nem tudjk kifizetni őket, ezért elhagyták az országot.
Mivel abban az évben ünnepelte az együttes a fennállásának tizedik évfordulóját, többféle karrierösszegző gyűjteményt is kiadtak. 1981. november 2-án megjelent a tíz évet összefoglaló Greatest Hits válogatásalbumuk, ami nagy kereskedelmi siker volt világszerte. Az amerikai változatára már a frissen megjelent „Under Pressure” is felkerült. A Greatest Hits példájára két másik gyűjteményt is kiadtak: a Greatest Pix az együttesről készült fényképeket tartalmazta, míg a Greatest Flix, a maga nemében úttörő kiadvány az addig megjelent videóklipjeiket gyűjtötte össze.
1981 decemberében visszatértek Münchenbe, hogy folytassák az album felvételeit. Rengeteg időt töltöttek s város éjszakai szórakozóhelyein, késő éjszakáig mulattak, másnap pedig késő délelőtt kezdték el a munkát – később May meg is jegyezte, hogy az ottani munkájuk nem volt túl hatékony. Taylor szerint meglehetősen dekadensek voltak azokban az időkben, a nappalok pedig összefolytak az éjszakákkal, akkor dolgoztak, amikor kedvük támadt, akár nappal, akár éjjel. May azt mondta: „az utolsó napok a vodka ködébe vesztek”. Viszont nagy hatással volt rájuk a város zenei élete, különösen a már a The Game felvételeinek idején megkedvelt Sugar Shack klub. A dalok nagy része a „Sugar Shack teszt” alapján készült, amelynek során a dalterveket lejátszották a mulatóhelyen, és tesztelték, jól hangzik, vagy sem. „Bármi amiben volt egy kis groove és szabad tér, az jól hangzott a Sugar Shackben.” – mondta May. „Eljátszottunk párat a régi dalaink közül, például a „Tie Your Mother Down”-t, de nem működött, mert túl volt zsúfolva, nem volt benne szabad tér. Ezután kifejezetten olyan dalokat írtunk, amelyekben sok szabad helyet hagytunk, így remekül hangzottak a Sugar Shackben.”
May később azt nyilatkozta, hogy a müncheni felvételek közben állandóan mérgesek voltak egymásra: „Egy ideig utáltuk egymást. Néhány alkalommal elhagytam az együttest – tudod, csak egy napra. Elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam”. Általánosságban is könnyen összevesztek a stúdióban, de a Hot Space felvételei alatt különösen szikrázott a levegő. A leggyakrabban a dalok szerzőségén vesztek össze, vagy azon, hogy melyik dal kerüljön albumra és kislemezre – és gyakran volt konfliktus forrása May kínzó perfekcionizmusa. Peter Freestone, Mercury személyi titkára azt írta a könyvében, hogy a Hot Space felvételei alatt még a béketűrő, az együttesen belül a békéltető szerepet betöltő Mercury is gyakran kifakadt, miután May órákig állítgatta az erősítők hangerejét. Számos konfliktus forrása volt, hogy Taylor és May – szemben Mercuryval és Deaconnal – ragaszkodtak volna az együttes hagyományos hangzásához. A „Back Chat” című dal felvétele során May összeveszett Deaconnal, a dal szerzőjével, mert az nem akart hagyományos rock gitárszólót a dalba. Bár végül sikerült kompromisszumra jutniuk, Deacon mégis megjegyezte, hogy May nem olyan játékot játszik, amelyet ő szívesen látna a dalaiban. A producer, Mack is észrevette, hogy „az együttes gyűlölt egymással beszélni bármiről is, és az egész olyan volt, mintha közel kerülnének a feloszláshoz”. Keveset voltak egy időben a stúdióban, ami külön megnehezítette a munkát.
Zenei stílus A Hot Space zenei világa eltávolodott az együttes szokásos glam rock és heavy metal stílusától, a „müncheni sound”, és az akkoriban népszerű diszkó hatására a funk és a dance-rock stílus irányába mozdult el. A dalok nagy részében nem található karakteres gitárszóló, hanem úgynevezett „sikáló” ritmusgitár jellemzi, előtérbe került a basszusgitár és a dob. Jellegzetesen a ritmusszekció vezérli például a „Dancer”, „Back Chat” és „Staying Power” című dalokat. Az előző lemezeiktől eltérően itt minden dalban Mercury énekel, néhol kifejezetten magas hangokon – a „Cool Cat”-ben falzettben – ami szintén az új stílus jellegzetessége. A „Body Language” és a „Staying Power” dalok Mercury szexuális étvágyáról szólnak – utóbbi refrénje kezdetben „fucking power” volt.
Főleg a második oldalon helyet kapott pár rendhagyó, az együttes korábbi stílusát idéző dal, amelyeket nagyrészt May és Taylor írt. A „Put Out the Fire” és a „Dancer” keményebb, gitárvezéreltebb dalok, a „Las Palabras de Amor” pedig egy rockballada, amely az együttes spanyol nyelvű rajongóinak tiszteletére íródott – mindháromnak May volt a szerzője. A „Life Is Real” Mercury tisztelgése a két évvel azelőtt meggyilkolt John Lennon előtt. A lemez utolsó dala az „Under Pressure”, amelyet David Bowie-val közösen írtak, jellegzetes, később többek másik előadó által lemásolt basszusvonalat tartalmazott, és a korszak könnyed, new wave/rock stílusában íródott.
Megjelenés Már 1981. október 26-án megjelent az első kislemez az albumról, az „Under Pressure” – bár akkor még az együttes sem ismerhette az album végleges anyagát, így nem lehet valódi promóciós kislemeznek tekinteni. A kritika vegyesen fogadta, a Sounds magazin cinikusan írt róla: „A Queen meglepően jó munkát végzett, de Bowie és Mercury hangja meg a dalszöveg sokat ront a dalon”, a Melody Maker kevésbé volt elítélő: „Bowie előadásmódja szenvedélyes és pátosszal teli, hogy Mr. Mercuryról már ne is beszéljünk”. Mivel mind a Queen, mind Bowie rajongói megvásárolták, nagy sikert ért el Angliában, két hétig vezette a slágerlistát. Amerikában meglepően hűvös volt a fogadtatása, mindössze a huszonkilencedik helyre tudott felkapaszkodni.