bélyegkép|jobbra|260px|Mózes Maimon 1893-as festménye titkos zsidó szertartást ábrázoló marranókról. A kép a 19. századi történeti emlékezet alkotása, nem kortárs dokumentum. Az újkeresztények (spanyolul cristianos nuevos, portugálul cristãos-novos, latinul novi Christiani) a késő középkori és kora újkori Ibériai-félsziget vallási, társadalmi és jogi kategóriáját alkották. A megnevezést olyan személyekre és családokra alkalmazták, akik zsidó vagy muszlim közösségből kerültek a keresztény társadalomba a keresztség felvétele révén, továbbá azokra a leszármazottaikra, akiket származásuk miatt több nemzedéken át elkülönítettek az úgynevezett ókeresztényektől. Szűkebb és a történeti szakirodalomban gyakoribb jelentésében az újkeresztény kifejezés a zsidó eredetű keresztényeket, vagyis a conversókat és leszármazottaikat jelöli; tágabb használatban a megkeresztelt muszlimokat, a moriszkókat is magában foglalhatja.
Az újkeresztény státusz nem volt azonos sem a titkos zsidó vagy muszlim vallásgyakorlással, sem az eretnekség jogi tényállásával. Az újkeresztények között voltak meggyőződéses és közösségükbe teljesen beilleszkedett katolikusok, a keresztséget közvetlen kényszer, kiűzetési fenyegetés vagy társadalmi nyomás alatt felvevők, korábbi vallási szokásokat családi körben fenntartók, valamint összetett vagy nemzedékenként változó identitású személyek. A korszak forrásai e csoportokat gyakran a bíróságok, a hitviták és a társadalmi ellenfelek kategóriáin keresztül ábrázolják, ezért az újkeresztények vallási meggyőződése és a kriptojudaizmus tényleges kiterjedése a történetírás egyik fő vitakérdése.
A kategória kialakulása az 1391-es zsidóellenes erőszakhullámhoz, a 15. századi tömeges áttérésekhez, a társadalmi mobilitás körüli konfliktusokhoz és az ibériai monarchiák valláspolitikájához kapcsolódott. A zsidó származású újkeresztények közül sokan magas egyházi, udvari, közigazgatási, értelmiségi és gazdasági pozíciókba jutottak, miközben egyes városokban és intézményekben származási alapú korlátozások, úgynevezett limpieza de sangre, vagyis „vértisztasági” statútumok jelentek meg. A spanyol inkvizíció és a portugál inkvizíció kezdeti működésében meghatározó szerepet játszott a megkereszteltek állítólagos judaizálásának vizsgálata, de a két intézmény eltérő politikai környezetben, különböző időrendben és területi rendszerben működött.
Terminológia Újkeresztény és ókeresztény Az „újkeresztény” nem egyszerűen frissen megkeresztelt személyt jelentett. A kifejezés a 15. századtól egyre inkább örökölhetőnek tekintett származási megjelöléssé vált, amelyet olyanokra is alkalmazhattak, akik keresztény családban születtek, csecsemőként megkeresztelkedtek, és életükben nem gyakorolták őseik vallását. Az ellenfogalom az ókeresztény (spanyolul cristiano viejo, portugálul cristão-velho) volt: olyan személy, akinek felmenői között az adott intézmény által vizsgált nemzedékekben nem tartottak számon zsidó vagy muszlim konvertitát. Az ókeresztény státuszt nem mindenütt azonos mélységű genealógiai vizsgálattal állapították meg, és a gyakorlat gyakran függött a helyi hírnévtől, tanúvallomásoktól, családi kapcsolatoktól és hamisítható dokumentumoktól.
A fogalom használata régiónként és időszakonként változott. A Kasztíliai Királyságban, az Aragóniai Korona területein, Navarrában és Portugáliában nem azonos jogszabályok, intézményi szabályzatok és társadalmi szokások érvényesültek. Az „újkeresztény” ezért nem egyetlen, mindenütt egységes jogállást jelölt, hanem egymást átfedő társadalmi, genealógiai és vallási besorolásokat.
Converso, judeoconverso és judaizante A spanyol converso szó általános jelentése „áttért”, de a történeti irodalomban rendszerint a zsidó vallásból megkeresztelkedett személyt vagy zsidó származású keresztényt jelöli. A pontosabb judeoconverso elnevezés a zsidó eredetet külön is megjelöli. A korabeli bírósági iratokban a judaizante olyan megkeresztelt személy volt, akit zsidó vallási előírások, ünnepek, étkezési szabályok vagy imák titkos követésével, illetve mások judaizálásra ösztönzésével vádoltak. A származás, a vádemelés és a tényleges vallási gyakorlat azonban három különböző kérdés volt: nem minden conversót vádoltak judaizálással, és nem minden vádból következett elmarasztalás.
A marrano pejoratív elnevezést elsősorban zsidó származású újkeresztényekre, különösen titkos judaizmussal gyanúsítottakra használták. A szót rendszerint a spanyol „sertés” jelentésű kifejezéssel hozzák összefüggésbe, bár etimológiájáról más magyarázatok is születtek. A hivatalos inkvizíciós nyelvben a converso, a cristiano nuevo és a judaizante pontosabb eljárási jelentést hordozott; a marrano társadalmi gúnynévként és később történetírói kategóriaként terjedt el. A modern szakirodalomban használata a sértő történeti tartalom miatt magyarázatot igényel.
Moriszkók A moriszkók a megkeresztelt ibériai muszlimok és leszármazottaik voltak. Tág értelemben újkeresztényeknek számítottak, történetük azonban nem olvasztható össze a conversókéval. Nagyobb részük tömbszerűen, vidéki közösségekben élt, és egyes régiókban megőrizte az arab nyelv, a muszlim családjog, az étkezési gyakorlat, a viselet és a helyi közösségi szervezet elemeit. A zsidó eredetű újkeresztények általában szétszórtabban éltek és korábban kerültek be a keresztény városi, egyházi és udvari intézményekbe. A két csoportot ezért különböző demográfiai, társadalmi és biztonságpolitikai kérdésekhez kapcsolták.
Szempont Zsidó eredetű újkeresztények Muszlim eredetű újkeresztények Gyakoribb megnevezés converso, judeoconverso; pejoratív használatban marrano moriszkó Fő konverziós hullámok 1391 után; 1492-ben a kiűzetés és a keresztség közötti kényszerhelyzetben; Portugáliában 1497-ben Granada és Kasztília 1501–1502; Valencia és Aragónia 1525–1526 Társadalmi elhelyezkedés gyakran városi és területileg szétszórt; jelenlét az udvarban, hivatalokban, egyházban és kereskedelemben több régióban tömbszerű vidéki népesség; különösen jelentős Granada, Valencia és Aragónia területén Jellemző inkvizíciós vád judaizálás, zsidó ünnepek és családi rítusok titkos fenntartása iszlám vallásgyakorlat, arab szokások és az iszlám közösségi élet fenntartása Későbbi fő fejlemény részleges asszimiláció, intézményi megkülönböztetés és nemzetközi diaszpóra területi áttelepítések, felkelések, majd az 1609–1614-es általános kiűzés
Történeti háttér Vallási közösségek az ibériai királyságokban A késő középkori Ibériai-félsziget nem alkotott egységes államot. Kasztília, az Aragóniai Korona királyságai, Navarra, Portugália és a Granadai Emírség eltérő jogrenddel, társadalmi szerkezettel és valláspolitikával rendelkeztek. A keresztény uralom alatt élő zsidó és muszlim közösségek elkülönült jogállású testületekben szerveződtek, saját vallási vezetőkkel, bírósági és adózási feladatokkal. Az uralkodók gyakran védelmezték őket mint közvetlenül a koronához tartozó alattvalókat és adófizetőket, ugyanakkor jogkorlátozásokkal, különadókkal, lakóhelyi elkülönítéssel és vallási tilalmakkal is éltek.
A keresztények, zsidók és muszlimok közötti kapcsolatokat a történetírás korábban gyakran vagy békés convivenciaként, vagy megszakítatlan üldözésként ábrázolta. A helyi források ennél változatosabb képet mutatnak: együttműködés, gazdasági és kulturális csere, uralkodói védelem, hitvita, társadalmi elkülönülés és erőszak egyaránt előfordult. A vallási hovatartozás a premodern társadalomban jogi és közösségi kötelék is volt; a politikai hatalom a nyilvános vallási egységet rendszerint a közrend részének tekintette. Ez a korabeli összefüggés magyarázza, de nem teszi következmények nélkülivé a kényszerkeresztelést, a kiűzést vagy a származási megkülönböztetést.
A középkori kánonjog elvileg tiltotta a meg nem keresztelt személy hitre kényszerítését, mert a keresztség felvételéhez beleegyezést kívánt. Ugyanakkor a már kiszolgáltatott keresztséget – még ha kényszerhelyzetben történt is – rendszerint olyan szentségi és jogi köteléknek tekintette, amely a megkereszteltet a keresztény közösséghez kapcsolta. Ez a feszültség különösen súlyossá vált a tömeges erőszak után: az erőszakkal megkereszteltek számára nem biztosították egyszerűen korábbi vallásuk nyilvános visszavételét, miközben keresztényként egyházi fegyelem alá kerültek.
Az 1391-es erőszakhullám 1391-ben Sevillából kiindulva zsidóellenes támadások terjedtek el Kasztília és az Aragóniai Korona számos városában. A zavargások hátterében vallási uszítás, helyi hatalmi konfliktus, adózási feszültség, gazdasági érdekellentét és a királyi kormányzat gyengesége egyaránt szerepet játszott. Zsidónegyedeket fosztottak ki, embereket öltek meg, és nagy számban történtek kényszerhelyzetben végrehajtott keresztelések. Az áldozatok és az áttérők száma bizonytalan, a következmény azonban tartós volt: a keresztény királyságokban korábban nem létező méretű zsidó származású keresztény népesség jött létre.
Az 1391 után megkereszteltek vallási és társadalmi pályája nem volt egységes. Egy részük családi és gazdasági kapcsolatokat tartott fenn zsidó rokonaival, mások tudatosan szakítottak korábbi közösségükkel. Az első nemzedékben a kényszer és a túlélési stratégia kiemelkedő szerepet játszott, a következő nemzedékekben azonban már keresztény nevelés, vegyes házasság, egyházi pálya és új családi identitás is alakította a közösséget. A későbbi forrásokban megjelenő, két kizárólagos típus – a „titkos zsidó” és az „őszinte keresztény” – nem írja le teljesen ezt a változatosságot.
A zsidó eredetű újkeresztények a 15. században Integráció és társadalmi mobilitás A keresztség a keresztény jogrendben olyan lehetőségeket nyitott meg, amelyek a zsidó közösség tagjai előtt korlátozottak voltak. Converso családok jelentek meg a királyi udvarban, az adóigazgatásban, a városi tanácsokban, az egyetemeken, a kereskedelemben és az egyházi hierarchiában. Pablo de Santa María, korábbi nevén Salomón ha-Leví, Burgos püspöke és királyi kancellár lett; fia, Alonso de Cartagena püspökként, diplomatáként és humanista szerzőként vált ismertté. Hernando de Talavera, Granada első érseke a térítésben az oktatást és a prédikációt részesítette előnyben. A keresztény társadalomba való beilleszkedés tehát nem csupán formális volt: az újkeresztények részt vettek az ibériai katolicizmus, államigazgatás és műveltség alakításában.
A gyors felemelkedés helyi ellenállást is kiváltott. A conversók elleni indulatokban vallási gyanú, társadalmi presztízs, adóbehajtás, hivatali verseny, városi pártharc és családi ellenségeskedés keveredett. Egyes ókeresztény csoportok azt állították, hogy a megkereszteltek csak látszólag keresztények; más konfliktusokban a judaizálás vádja politikai ellenfelek kiszorításának eszközévé vált. A közösségi ellentéteket ezért nem lehet kizárólag teológiai vagy kizárólag gazdasági okra visszavezetni.
Toledo és az első vértisztasági statútum 1449-ben Toledóban Pedro Sarmiento vezetésével lázadás tört ki II. János kasztíliai király kormányzata és annak converso tisztviselői ellen. A városi tanács Sentencia-Estatuto néven olyan rendelkezést fogadott el, amely zsidó származásuk miatt kizárta a conversókat bizonyos hivatalokból és kétségbe vonta tanúvallomásuk jogi értékét. A szabály nem egyszerűen vallási ortodoxiát vizsgált, hanem a megkeresztelt személyek jogképességét származásukhoz kötötte.