bélyegkép|jobbra|240px|Hippói Szent Ágoston (354–430), a latin egyházatyák egyike Szent Ágoston tanítása a szabad akaratról Hippói Szent Ágoston emberképének, erkölcstanának, kegyelemtanának és isteni gondviselésről szóló teológiájának egyik központi kérdésköre. Korai, három könyvből álló párbeszéde, a latinul De libero arbitrio voluntatis vagy rövidebben De libero arbitrio („A szabad akaratról”, pontosabban „A szabad választásról”) elsősorban a morális rossz eredetét vizsgálja: miként egyeztethető össze Isten jósága és mindenhatósága azzal, hogy az értelmes teremtmény rosszat cselekszik. Ágoston válasza szerint Isten minden természetet jónak teremtett, a bűn nem Istentől származó önálló valóság, hanem a teremtett szabad akarat rendellenes használata, amelyben az akarat a változhatatlan és magasabb rendű jóktól a mulandó és alacsonyabb rendű javak felé fordul.Augustinus: De libero arbitrio. Szerk. William M. Green. Corpus Christianorum, Series Latina 29. Turnhout: Brepols, 1970, 205–321.Simon Harrison: Augustine's Way into the Will: The Theological and Philosophical Significance of De libero arbitrio. Oxford: Oxford University Press, 2006.
A mű azonban nem foglalja össze Ágoston teljes, változatlanul kész tanítását. Az első könyv 387–388 körül, a második és harmadik könyv pedig több évvel később, körülbelül 391 és 395 között készült; ezalatt szerzője a megkeresztelkedett világi keresztényből pappá, majd püspökké lett. A párbeszéd antimanicheus kérdésfeltevését a későbbi művekben az eredendő bűn, a megsebzett emberi akarat, Isten kegyelme, Krisztus megváltása és a Szentlélek belső működése felől egészítette ki. A pelagiánus vita idején Ágoston következetesen fenntartotta az ember felelősségét és a szabad választás valóságát, ugyanakkor egyre határozottabban tanította, hogy az üdvösségre irányuló jó akarat kezdete, gyógyulása, működése és kitartása megelőző és segítő isteni kegyelmet kíván.Han-luen Kantzer Komline: Augustine on the Will: A Theological Account. New York: Oxford University Press, 2020, különösen 413–431.
Ágoston felfogása ezért nem írható le egyszerűen sem a modern indeterminizmus, sem a teológiai determinizmus fogalmaival. A későbbi ágostoni szóhasználatban a liberum arbitrium a választás emberben megmaradó képességét, a libertas pedig e képesség rendeltetésszerű szabadságát jelöli: azt az állapotot, amelyben az ember nem csupán önként cselekszik, hanem a kegyelem által képessé válik a legfőbb jó szeretetére. A kegyelem ebben az értelemben nem versenytársa, hanem gyógyító és tökéletesítő oka a szabadságnak.„Grace (Theology of)”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 6. kötet. Detroit: Gale, 2003, 380–391, különösen 385–387.
A mű helye Ágoston életművében
Keletkezése és műfaja
Ágoston a De libero arbitrio első részét röviddel 387-ben történt megkeresztelkedése után kezdte meg. Az első könyvet valószínűleg 388-ban, Rómában fejezte be; a további könyvek kidolgozására már Afrikában, pappá szentelése után került sor. A mű végleges alakja általában 395 körülre tehető, bár a belső rétegek pontos datálásáról a kutatásban részletkérdésekben eltérő álláspontok alakultak ki.David E. Roberts: „Augustine's Earliest Writings”. The Journal of Religion, 33/3. (1953), 161–181, különösen 175. DOI: 10.1086/484434.L. H. Hackstaff – Anna S. Benjamin (ford.): Augustine: On Free Choice of the Will. Indianapolis: Bobbs-Merrill, 1964, ix, xx–xxvi.
A három könyv dialógus Ágoston és barátja, Evodius között. Evodius történeti személy volt, később Uzalis püspöke és Ágoston levelezőpartnere, a párbeszéd szövege azonban nem gyorsírásos jegyzőkönyv, hanem tudatosan megformált irodalmi és pedagógiai mű. Az első könyvben a kérdés-felelet forma szorosabb; a későbbi részekben Ágoston hosszabb érvelései kerülnek előtérbe. A mű egyesíti a platonikus dialógushagyományt, a keresztény hitvédelmet, a bibliai teremtéstant, az erkölcsi elemzést és az ész útján végzett filozófiai vizsgálatot.Daniel E. Burns: „Augustine's Introduction to Political Philosophy: Teaching De libero arbitrio, Book I”. Religions, 6/1. (2015), 82–91. DOI: 10.3390/rel6010082.
Az antimanicheus háttér
Ágoston megtérése előtt éveken át a manicheizmus híve volt. A manicheus világmagyarázat a jót és a rosszat két egymással szemben álló őselvhez kötötte, az ember bűnös tetteit pedig részben az anyagi és sötét természet kényszerítő befolyásával magyarázta. Ágoston keresztényként elutasította ezt a dualizmust. A teremtés egyetlen forrása a jó Isten; ezért a rossz nem lehet vele egyenrangú létező, önálló szubsztancia vagy az emberben működő idegen természet, amely megszüntetné a személy felelősségét.Henry Chadwick: „Augustine”. In: Frances Young – Lewis Ayres – Andrew Louth (szerk.): The Cambridge History of Early Christian Literature. Cambridge: Cambridge University Press, 2004, 328–341, különösen 330–334.
A De libero arbitrio apologetikai célja ennek megfelelően kettős. Egyrészt megvédi Isten jóságát: Isten nem a bűn szerzője. Másrészt megőrzi az ember erkölcsi felelősségét: a bűnös cselekedet csak akkor tulajdonítható az embernek, ha értelmes és önkéntes elfordulásból fakad. A mű nem azt állítja, hogy minden szenvedés közvetlenül egy meghatározott személyes bűn büntetése, hanem a szenvedést, a halandóságot és a büntetést a teremtett rend, az isteni igazságosság és később az ádámi bukás tágabb összefüggésében vizsgálja.
A mű és Ágoston későbbi kegyelemtana
A mű könyvei részben eltérő életszakaszokból származnak. Az első könyv kérdésfeltevését elsősorban a manicheus szükségszerűség cáfolata határozza meg; a harmadik könyv már az egész emberiséget érintő bukásról, a tudatlanságról, a cselekvési nehézségről és az isteni segítség szükségességéről beszél. Ágoston 396–398 körül, a De diversis quaestionibus ad Simplicianum című művében még világosabban arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak a már meglevő jó akarat végrehajtásához, hanem magához az Isten felé forduló jó akarathoz is kegyelem szükséges.Komline 2020, 413–417.
A kutatás egy része erősebb törést lát a korai és a késői Ágoston között, más szerzők inkább folytonos teológiai fejlődésről beszélnek. A korai műben a szabad akarat teremtett jósága, a bűn önkéntessége és Krisztus felemelő segítsége már jelen van; később Ágoston részletesebben dolgozta ki, hogy a bukott akarat saját erejéből nem képes az üdvösségre irányuló kezdetre és kitartásra.Robert Dodaro: Christ and the Just Society in the Thought of Augustine. Cambridge: Cambridge University Press, 2004, 82–83.
Fogalmi alapok
Akarat, szabad választás és szabadság
Ágoston latin terminológiája nem minden művében változatlan. A voluntas az akarást, az akarati irányultságot vagy magát az akaróképességet jelölheti; a liberum arbitrium voluntatis a saját döntésünkben levő szabad választást hangsúlyozza. A későbbi szövegekben egyre jelentősebb a liberum arbitrium és a libertas megkülönböztetése:
a szabad választás az értelmes személynek az a képessége, amely által önként cselekszik, beleegyezik, ellenáll, választ és felelősséget visel; a szabadság teljesebb értelemben nem egyszerű választási közömbösség, hanem az akarat képessége saját igaz javának, végső soron Istennek a szeretetére; a bűn nem semmisíti meg a választás képességét, de megsebzi és szolgaságba hajtja az akaratot, mert a rossz szokás, a rendezetlen kívánság és a szeretet helytelen tárgya akadályozza a jó megvalósítását; a kegyelem nem külső kényszerrel helyettesíti az emberi akarást, hanem belülről világosítja meg, gyógyítja, indítja és megerősíti az akaratot, hogy az ember valóban önként szeresse és tegye a jót.
E megkülönböztetés miatt pontatlan úgy szembeállítani a pelagiánusokat és Ágostont, mintha az előbbiek a szabad akaratot védték volna, utóbbi pedig tagadta volna. A vita középpontjában inkább az állt, hogy a bukott ember szabad választása milyen értelemben képes az üdvösségre irányuló jóra, és milyen elsőbbség illeti meg Isten megelőző kegyelmét.
A jó rendje
Ágoston szerint minden létező, amennyiben létezik és természettel rendelkezik, jó. A teremtett javak azonban nem azonos rangúak: vannak testi és lelki, változó és változhatatlan, időleges és örök javak. A bűn nem abban áll, hogy az ember valamely teremtett jót önmagában rossznak tart, hanem abban, hogy a javak helyes rendjét felcseréli, és az alacsonyabb rendű, elveszíthető dolgokat a magasabb rendű, közös és maradandó jó elé helyezi.
A rendezetlen kívánságot Ágoston a cupiditas vagy libido szavakkal írja le. Ez nem minden vágy elutasítása, hanem olyan szeretet, amely a mulandó javak birtoklását úgy keresi, mintha azok adnák meg az ember végső boldogságát. A jó akarat ezzel szemben az örök rendhez igazítja a részleges javak használatát.
A rossz mint hiány
A rossz Ágoston felfogásában nem önálló természet, hanem a jó rendjének hiánya, megromlása vagy megfogyatkozása. Ezt a későbbi hagyomány a latin privatio boni kifejezéssel foglalta össze. A bűnös akarat mozdulata ezért nem olyan pozitív „dolog”, amelyet Isten teremtett volna, hanem hiányos elfordulás: az akarat nem abba az irányba rendezi magát, amely természetének és céljának megfelel.
Ez nem jelenti a rossz tapasztalati vagy erkölcsi jelentőségének tagadását. A hiány valóságos lehet abban, amiben fennáll: a vakság nem külön szerv, mégis valós hiány a látásra rendelt élőlényben; hasonlóképpen a bűn nem külön teremtett szubsztancia, mégis valós rendellenesség az értelmes akaratban. A privációtan egyszerre szolgálja az egyistenhitet, a teremtés jóságának tételét és az emberi felelősség magyarázatát.
A De libero arbitrio tartalma
Az első könyv: a bűn, az örök törvény és a jó akarat
A párbeszéd Evodius kérdésével kezdődik: vajon Isten-e a rossz oka. Ágoston megkülönbözteti az elkövetett rosszat attól a rossztól, amelyet valaki elszenved. Az előbbi a bűnös akarat cselekedete; az utóbbit a gondviselés, az igazságos ítélet és a teremtett világ bukás utáni rendje felől vizsgálja. Isten nem tanítja és nem okozza a bűnt, mert a tanítás mint igaz megismerés jó, a bűn pedig nem valamely igazság elsajátítása, hanem az értelem által felismert rend elhagyása.Szent Ágoston: „A szabad akaratról”. In: Fiatalkori párbeszédek. Ford. Hegyi Fábián. Budapest: Szent István Társulat, 1986.
Ágoston a házasságtörés, az emberölés és a szentségtörés példájával mutatja be, hogy a külső tett erkölcsi minősége nem választható el a szándéktól és a rendezetlen kívánságtól. A bűn gyökere nem önmagában a tárgyi világ, a test vagy valamely külső dolog, hanem az a belső akarat, amely a teremtett javakat a helyes rend ellenére akarja birtokolni.
Örök és időleges törvény
A mű különbséget tesz az örök törvény (lex aeterna) és az időleges, politikai törvény (lex temporalis) között. Az örök törvény az isteni bölcsesség rendje, amely szerint helyes, hogy minden a maga megfelelő helyén és célja szerint álljon. Az emberi törvény akkor igazságos, ha ebből a rendből részesedik és a közösség időleges békéjét szolgálja.
Az időleges törvény nem büntethet minden erkölcsi rosszat. Feladata a társadalmi rend védelme, ezért bizonyos hibákat eltűrhet, ha azok teljes üldözése nagyobb kárt okozna, vagy meghaladná a politikai hatalom illetékességét. Ágoston érvelése így nem azonosítja az erkölcsi és a büntetőjogi rendet. A későbbi természetjogi hagyomány nagy hatással idézte azt a tételét, hogy az igazságosság nélküli rendelkezés tulajdonképpeni értelemben nem látszik törvénynek: lex esse non videtur, quae iusta non fuerit.
Az önvédelemről szóló párbeszéd sem foglalható össze azzal, hogy Ágoston minden körülmények között mereven megtiltja a támadó megölését. Megkülönbözteti az állam által megengedett cselekedetet a tökéletes erkölcsi rendtől, valamint a közfeladatot ellátó személyt a magánembertől. A mulandó testi élethez való ragaszkodás indítékát szigorúan vizsgálja, de e korai fejtegetésből nem vezethető le változtatás nélkül a későbbi keresztény igazságos háború-tan teljes rendszere.
Az értelem uralma és a négy erény