Canterburyi Szent Anzelm (, ; Aosta, 1033 vagy 1034 körül – Canterbury, 1109. április 21.) lombard–burgundiai származású bencés szerzetes, Bec apátságának priorja és apátja, majd Canterbury érseke volt. A 11. századi latin kereszténység egyik legjelentősebb teológusának és filozófusának tartják; gyakran nevezik a skolasztika előfutárának vagy „atyjának”.Dér Katalin: Szépséges értelem. Canterburyi Szent Anzelm teológiája és filozófiája. Szent István Társulat, Budapest, 2001.G. R. Evans: Anselm. Continuum, London–New York, 1989/2001.
Anzelm gondolkodását a fides quaerens intellectum („a hit, amely érteni akar”) formulával szokás összefoglalni. Ez nem azt jelenti, hogy a hitet az ész helyettesítheti, hanem azt, hogy a hívő értelem törekszik a hit tartalmának mélyebb megértésére. Legismertebb filozófiai érve a Proslogionban kifejtett istenérv, amely Istent mint „azt, aminél nagyobb nem gondolható” határozza meg. Teológiai szempontból a Cur Deus homo („Miért lett Isten emberré?”) című műve a nyugati megváltástan egyik klasszikus szövege, amely Krisztus megtestesülését és kereszthalálát az isteni igazságosság és irgalom összefüggésében magyarázza.Brian Davies – G. R. Evans: Introduction. In: Anselm of Canterbury: The Major Works. Oxford University Press, Oxford, 1998, vii–xxiv.
Anzelm egyaránt jelentős volt mint spekulatív gondolkodó, lelki író és egyházi vezető. Becben a szerzetesi tanítás és a dialektikus érvelés összekapcsolásával új stílust alakított ki; Canterbury érsekeként pedig az invesztitúraharc angliai szakaszában védte az egyházi kinevezések pápai-egyházi jellegét a világi uralkodói beavatkozással szemben. Tisztelete a középkorban elterjedt; kanonizációja nem teljesen egyértelmű, mert a források eltérően adják meg, hogy a kultusz pápai elismerése III. Sándor vagy inkább VI. Sándor idején történt-e meg döntő módon. A kultusz mindenesetre folyamatosan élt a latin egyházban, XI. Kelemen pápa pedig 1720-ban egyháztanítóvá nyilvánította.Saint Anselm of Canterbury. Encyclopaedia Britannica.
Nevei és történeti helyzete
Anzelmet a szakirodalom több néven is említi: Anselm of Aosta szülőhelyére, Anselm of Bec szerzetesi és tanítói központjára, Anselm of Canterbury pedig érseki működésére utal. Aosta a 11. században az Alpok stratégiai térségében feküdt; a város ma Olaszországhoz tartozik, de Anzelm korában a burgundiai, lombard és savoyai politikai-kulturális hatások metszéspontján állt.
Életének három fő közege volt. Az első Aosta és az alpesi nemesi világ, ahonnan származott. A második a normandiai Bec apátság, ahol Lanfranc tanítványaként szerzetessé, majd a kolostori iskola vezetőjévé vált. A harmadik Anglia, ahol Canterbury érsekeként a normann királyi hatalommal és a pápai reformtörekvésekkel egyszerre kellett számolnia.
Anzelm kora a gregorián reform és az invesztitúraharc időszaka volt. A vita nem pusztán személyes vagy politikai hatalmi harc volt: arról szólt, ki jogosult a püspökök és apátok kinevezésére, milyen viszonyban áll az egyházi hivatal a királyi hatalommal, és meddig terjed a világi uralkodó befolyása az Egyház jövedelmei és tisztségei fölött. Anzelm angliai konfliktusai ebbe a szélesebb európai reformfolyamatba illeszkedtek.Zoltán Veremund: Szent Anzelm. Szent István Társulat, Budapest, 1934.
Élete
Ifjúkora Aostában
Anzelm 1033 vagy 1034 körül született Aostában, a korabeli Burgundiai Királyság alpesi térségében, elszegényedő nemesi családban. Apját a források Gundulfnak, anyját Ermenbergának nevezik. Életrajzírója, Eadmer szerint anyja vallásos nevelése korán nagy hatással volt rá, míg apjával később feszült viszonyba került. Fiatalon szerzetesi életre vágyott, de apja ellenállása miatt nem léphetett azonnal kolostorba.
Anyja halála után elhagyta Aostát. Körülbelül három évig vándorolt Burgundia és Franciaország vidékein, majd Normandiában kötött ki. Vándorlása nem szokatlan a kor tanulni vágyó fiataljai között: a 11. században a tehetséges peregrinus diákok gyakran mestereket kerestek, és iskoláról iskolára jártak.
Bec apátságában
bélyegkép|250px|A Bec apátság Anzelm szellemi otthona volt: itt lett szerzetes, prior, tanító és apát.
Anzelm 1057–1060 között, a legtöbb forrás szerint 1059 körül érkezett a normandiai Bec apátságba, amely akkoriban Európa egyik jelentős kolostori iskolájává vált. A kolostor hírnevét nagyrészt Lanfranc tanítói munkája alapozta meg. Anzelm 1060 vagy 1061 körül lépett be a bencés rendbe, 1063-ban Lanfranc távozása után prior, 1078-ban pedig apát lett.
Becben Anzelm nem egyszerűen iskolamester volt. Tanítása a bencés imaélethez, a szentírásolvasáshoz, a szerzetesi fegyelemhez és a logikai képzéshez kapcsolódott. A kolostori tanulás célja nem pusztán az érvelési ügyesség volt, hanem az értelem megtisztítása és Isten felé irányítása. G. R. Evans szerint Anzelm teológiáját a prózai érvelés és az imádságos szemlélődés szoros egységében kell érteni; a Proslogion nemcsak filozófiai értekezés, hanem Istenhez intézett ima is.G. R. Evans: Anselm, 27–43.
„Neque enim quaero intelligere ut credam, sed credo ut intelligam.” „Nem azért keresem a megértést, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy megértsek.” — Proslogion, 1.
Ebben az időszakban írta első jelentős műveit. A Monologion a teremtett javakból és tökéletességekből indulva érvel Isten mint legfőbb jó és legfőbb lét mellett. A Proslogion már egyetlen, rövidebb és tömörebb érvet keresett Isten létének és tulajdonságainak belátására. Később több dialógust és értekezést írt az igazságról, a szabadságról, a bűnről és a nyelv logikai szerkezetéről.
Canterbury érsekeként
Lanfranc 1089-ben halt meg, de a canterburyi érseki szék több évig betöltetlen maradt. II. Vilmos angol király csak 1093-ban, súlyos betegsége idején járult hozzá Anzelm kinevezéséhez. A hagyomány szerint Anzelm vonakodva fogadta el az érsekséget, mert szerzetesi és tanítói életéhez sokkal inkább kötődött, mint az udvari és politikai feladatokhoz.
Érsekként hamar összeütközésbe került II. Vilmossal. A konfliktus több kérdésből állt: a király pénzügyi igényeiből, az egyházi reformok akadályozásából, valamint abból, hogy Vilmos sokáig nem akarta elismerni II. Orbánt törvényes pápának. Anzelm Rómába akart menni, hogy megkapja a palliumot és rendezze helyzetét. Az 1095-ös rockinghami tanács után átmeneti kompromisszum született, de a feszültség továbbra is megmaradt.
1097-ben Anzelm Rómába indult, és távollétében lényegében száműzetésbe került. 1098-ban részt vett a bari zsinaton, ahol a latin és görög keresztények közötti vitás kérdések, különösen a Szentlélek származása is előkerült. Anzelm ezzel összefüggésben később megírta a De processione Spiritus Sancti című művét.
II. Vilmos halála után I. Henrik 1100-ban visszahívta Anzelmet Angliába, de hamar újabb vita támadt a laikus invesztitúra és a hűbéri eskü ügyében. Anzelm 1103-ban ismét száműzetésbe került. A konfliktus 1106-ban a pápa és a király közötti megegyezéssel oldódott: a világi invesztitúrát elvetették, de az egyháziak bizonyos világi birtokjogi kapcsolatai megmaradhattak. Ez a kompromisszum előképe lett a későbbi, szélesebb európai rendezéseknek.
Halála és tisztelete
Anzelm utolsó éveit Canterburyben töltötte. 1109. április 21-én halt meg. Eadmer szerint halála előtt még egy, a lélek eredetéről szóló mű befejezését szerette volna megérni.
Tisztelete hamar kialakult, de kanonizációjának története nem minden részletében egyértelmű. Több hagyomány III. Sándor pápa 12. századi elismerését említi, más források szerint azonban a kultusz döntő pápai megerősítése VI. Sándor pápa idején, 1494-ben történt. XI. Kelemen pápa 1720-ban egyháztanítóvá, vagyis Doctor Ecclesiae-vé nyilvánította. Ünnepnapja a római naptárban április 21.
Módszere: a hit, amely érteni akar
Anzelm gondolkodását a fides quaerens intellectum kifejezés sűríti össze. A formula nem modern értelemben vett racionalizmust jelent. Anzelm nem semleges, hit nélküli kiindulópontból kívánta bizonyítani a keresztény tanítást, hanem a már hívő ember értelmét akarta elvezetni a hit tartalmának belső összefüggéseihez. Ezt fejezi ki a Proslogion híres mondata: „Hiszek, hogy megértsek.”Credo ut intelligam. A formula az Iz 7,9 latin hagyományához és Ágoston gondolkodásához is kapcsolódik.
A módszerben három elem kapcsolódik össze:
hit: a keresztény kinyilatkoztatás és az Egyház hitének elfogadása; értelem: logikai, metafizikai és nyelvi elemzés; imádság: a megértés nem pusztán tudományos teljesítmény, hanem Isten felé forduló lelki út.
Ezért Anzelm nem sorolható egyszerűen sem a fideisták, sem a racionalisták közé. A fideizmus az ész szerepét csökkenti minimálisra; Anzelm ezzel szemben sokat vár az értelemtől. A racionalizmus a hitet fölöslegesnek vagy másodlagosnak tekinti; Anzelmnél viszont a hit a megértés kezdete és közege. A Monologion, a Proslogion és a Cur Deus homo éppen azért fontosak, mert a hit belső racionalitását próbálják megvilágítani.
Filozófiai tanítása
Isten léte és tulajdonságai
A Monologion Anzelm első nagyobb filozófiai-teológiai műve. A műben a teremtett javakból, létezőkből és tökéletességekből indul ki. Ha sokféle jó dolog van, akkor ezek jósága nem önmagukból ered, hanem valamilyen legfőbb jóból; ha sokféle létező van, akkor létezésük valamilyen legfőbb létre utal. Ez a gondolatmenet erősen ágostoni és platonikus jellegű, de Anzelm logikus, fokozatos érvelésben fejti ki.Filozófiatörténet II. Középkor, Canterburyi Szent Anzelm fejezet.
A Proslogionban Anzelm egyetlen, rövidebb érvet keresett. Isten meghatározása: id quo maius cogitari non potest, vagyis „az, aminél nagyobb nem gondolható”. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy Isten nem létezhet pusztán az értelemben; ha csak gondolatban volna, akkor elgondolható lenne nála nagyobb, amely a valóságban is létezik. A Proslogion 3. fejezete továbbviszi az érvet: Isten nemcsak létezik, hanem úgy létezik, hogy nem gondolható el nemlétezőként.
„Id quo maius cogitari non potest.” „Az, aminél nagyobb nem gondolható.” — Proslogion, 2.
Az érvet már Anzelm életében vitatták. Gaunilo marmoutiers-i szerzetes Pro Insipiente („A balga védelmében”) című írásában azt állította, hogy a gondolatból nem lehet ilyen módon valóságos létezésre következtetni. Anzelm válaszában hangsúlyozta, hogy érve nem bármilyen tökéletesnek képzelt dologra vonatkozik, hanem egyedül arra, aminél nagyobb el sem gondolható. A későbbi filozófiatörténetben az érvet újraértelmezte többek között René Descartes, Gottfried Wilhelm Leibniz, Immanuel Kant és Hegel. Kant nevezte el a hasonló típusú érveket „ontológiai” istenérvnek.Thomas Williams: Saint Anselm. Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Igazság, nyelv és logika
Anzelm De veritate című műve az igazság fogalmát vizsgálja. Az igazságot nem pusztán az állítások helyességeként érti, hanem olyan „helyességként” vagy „egyenességként” (rectitudo), amely végső soron Istenben gyökerezik. Megkülönböztethető:
az örök igazság, amely Istenben van; a dolgok igazsága, amennyiben megfelelnek annak, aminek lenniük kell; a gondolkodás és beszéd igazsága, amennyiben megfelel a valóságnak és az isteni rendnek.