A The Who brit rockegyüttest 1964-ben alapította Pete Townshend (gitár, vokál, billentyűs hangszerek), Roger Daltrey (ének, gitár, szájharmonika) és John Entwistle (basszusgitár, rézfúvós hangszerek, vokál). Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Keith Moon (dob, vokál). Energikus fellépéseikkel lettek ismertek, melyeket gyakran hangszereik összetörésével fejeztek be. A The Who lemezei 100 millió példányban keltek el, kislemezeikből 27 lett top 40-es az Egyesült Királyságban és az Amerikai Egyesült Államokban. Albumaik közül az Egyesült Államokban 17 került be a top 10-be, 18 arany, 12 platina, 5 pedig multiplatina minősítést kapott.
A The Who az 1965 januárjában megjelent I Can’t Explain-nel kezdődő top 10-es kislemezek sorozatával lett ismert az Egyesült Királyságban. Ezeket elsősorban a Radio Caroline-hoz hasonló kalózrádiók játszották. Ezt követően jelentek meg a My Generation (1965), A Quick One (1966) és The Who Sell Out (1967) albumok, melyek közül az első kettő top 5-ös lett az Egyesült Királyságban. Első amerikai sikerüket 1967-ben érték el a Happy Jack-kel, mellyel bekerültek a top 40-be. Az I Can See For Miles daluk még ugyanebben az évben jutott fel a lista első tíz helyébe. Hírnevüket a Monterey-i, Woodstocki és Isle of Wight fesztiválokon adott fellépéseikkel növelték. Az 1969-ben kiadott Tommy volt az első azokból az amerikai top 10-es albumokból, amely egymás után jelentek meg (Live at Leeds (1970), Who’s Next (1971), Quadrophenia (1973), The Who by Numbers (1975), Who Are You (1978) és The Kids Are Alright (1979)).
1978. szeptember 7-én Keith Moon 32 évesen elhunyt. Ezt követően az együttes két lemezt adott ki: az Amerikában és Angliában top 5-ös Face Dances-t (1981) és az amerikai top 10-es It’s Hard-ot (1982). Ezeket az albumokat Kenney Jones-szal (Small Faces) rögzítették, majd 1983-ban a The Who feloszlott. Később több alkalommal összeálltak, mint például a Live Aid-re, vagy a 25. évfordulós turnéjukra 1989-ben, valamint az 1996-os, 1997-es és 2012-es Quadrophenia turnékra. 2000-ben a három életben maradt eredeti tag között felvetődött egy új album elkészítése, de a munkálatoknak véget vetett Entwistle 2002-ben bekövetkezett halála. Tonwshend és Daltrey továbbra is koncertezik The Who névvel, 2006-ban pedig kiadták az Endless Wire stúdióalbumot, amely az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is top 10-es lett.
A The Who 1990-ben, beiktatásuk első lehetséges évében bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. A múzeum így jellemzi őket: „Sokak szerint elsődleges jelöltek a világ legjobb rockzenekara címre”. A Time 1979-ben azt írta róluk: „Egyetlen másik zenekar sem feszegette ennyire a rockzene határait vagy várt ilyen sokat tőle.” A Rolling Stone magazin szerint „a The Beatles és a The Rolling Stones mellett a The Who teszi teljessé a brit rockzene szentháromságát”. 1988-ban a Brit Hanglemezgyártók Szövetsége életműdíjjal tüntette ki őket, 2001-ben pedig a Grammy Életműdíjat vehették át. 2008-ban Townshendet és Daltrey-t a 31. Kennedy Center Honors díjkiosztón is kitüntették. Ugyanebben az évben a VH1 Rock Honors-on a The Who előtt tisztelegtek a fellépők, ahol Jack Black a Tenacious D-ből „minden idők legnagyobb együttesének” nevezte őket.
Története 1960-as évek 1962-ben az amerikai R&B és a brit skiffle hatására Pete Townshend és John Entwistle, akik az Acton County Grammar School-ban lettek barátok, megalapították dixieland jazzegyüttesüket The Confederates néven. Townshend bendzsózott, Entwistle pedig kürtön játszott, amin az iskolai zenekarban tanult meg játszani. Roger Daltrey egy londoni utcán találkozott Entwistle-lel. Megkérte, hogy csatlakozzon az előző évben megalakított együtteséhez, a The Detourshoz. Néhány héttel később Entwistle beszervezte Townshendet, mint második gitárost. Ebben a korai szakaszban a The Detours több különböző stílusú zenét játszott. Elsősorban az amerikai blues és country volt rájuk hatással, főleg mégis R&B dalokat játszottak. A The Detours tagja volt Daltrey (szólógitár), Townshend (ritmusgitár), Entwistle (basszusgitár), Doug Sandom (dob) és Colin Dawson (ének). Dawson távozása után Daltrey lett az énekes, Townshend pedig, Entwistle bátorítására, elvállalta a szólógitáros szerepét. Az együttes lemezszerződést keresett. Azt a tanácsot kapták, hogy keressenek egy jobb dobost, és kezdjenek saját dalokat írni (példaként a The Beatlest és a Rolling Stonest hozták fel). 1964-ben Sandom kilépett az együttesből. Hogy eleget tegyenek a szerződésben foglalt megkötéseknek, az együttes felbérelt egy session dobost a hátralevő koncertjeikre. Közben új dobost kerestek. Az egyik koncertjükön találkoztak először Keith Moonnal, aki akkoriban a Beachcombers nevű félprofi együttesben játszott. Moon eljátszott néhány dalt az együttessel, eközben széttörte az egyik lábdob pedált és beszakította a bőrt az egyik dobon. A többi tagot lenyűgözte az energiája és elszántsága, ezért helyet kapott a zenekarban.
1964 februárjában Entwistle megtudta, hogy létezik még egy The Detours nevű együttes. Valentin napon változtatták a nevüket The Who-ra Townshend szobatársának ötlete nyomán (Townshend a The Hair nevet javasolta). Moon ugyanebben az évben csatlakozott az együtteshez, így kialakult a The Who legendás felállása. 1964 nyarán, a mod Peter Meaden menedzser hatására, rövid időre The High Numbersre változtatták nevüket. Ezen a néven adták ki Zoot Suit/I'm the Face kislemezüket, elsősorban a mod rajongók számára. A kislemez nem került fel a listákra, az együttes pedig visszatért a The Who névhez. Meaden menedzsert leváltották, helyét a Kit Lambert és Chris Stamp menedzserpáros vette át. Ők a Railway Tavernben látták először az együttest. Lambert és Stamp kifizette Meadent, majd felajánlották a zenekar menedzselését. Elsősorban a brit modok körében váltak népszerűvé. Hogy kihangsúlyozzák innovatív zenei stílusukat, az együttes kitalálta a „Maximum R&B” szlogent.
bélyegkép|jobbra|Townshend összetöri a gitárját a The Who 1972. augusztus 12-ei, hamburgi koncertjén A The Who jelentős rajongótáborral rendelkezett, de ki kellett tűnniük a többi londoni ambiciózus együttes közül. 1964 júniusában egy, a Wealdstone-i Railway Hotelben tartott, fellépésen Townshend véletlenül eltörte a gitárja nyakát az alacsony mennyezetben. A közönség vihogásán feldühödve darabokra törte a hangszert a színpadon, majd felvett egy másik gitárt, és azzal folytatta a koncertet. Néhány héttel később ugyanitt Townshend kifogyott a gitárokból, ezért ledöntötte a Marshall erősítők falát. Moon, nehogy háttérbe kerüljön, összetörte a dobfelszerelését. Ezzel az együttes megtalálta azt a sajátosságot, amivel kitűnhettek. A hangszereik összetörése évekig a The Who-koncertek elengedhetetlen része volt. A Railway Hotelben történteket a Rolling Stone a rock 'n' roll történetét meghatározó egyik eseménynek nevezte. Az együttes elsődleges dalszerzője Townshend lett. Entwistle is részt vett a dalszerzésben, Moon és Daltrey pedig néha megírtak egy-egy dalt az 1960-as és 70-es években.
Első kislemezek és My Generation Az együttes első kislemezét és egyben első slágerét, az I Can’t Explaint Shel Talmy producer irányítása alatt készítették el, aki több feltörekvő zenekarral dolgozott együtt. A dalt Townshend írta a The Kinks hatása alatt. A dalt csak kevés rádióadó játszotta az Egyesült Államokban, elsősorban Peter Cavanaugh DJ a michigani WTAC AM 600 adón. Az I Can’t Explain top 10-es sláger lett az Egyesült Királyságban, és az Anyway, Anyhow, Anywhere követte, amit Townshend és Daltrey közösen jegyez. Talmy javaslatára a dalba gitár feedbacket is kevertek, ami miatt Amerikában elutasították a kislemezt, amely az Egyesült Királyságban top 10-es lett.
Az együttes első amerikai kislemezeit a Brunswick Records forgalmazta, akkor a Decca leányvállalata. Az amerikai Decca anyavállalata elutasította az együttest, de Angliában továbbra is terjesztették kiadványaikat. Lambert és Stamp elégedetlenek voltak a Shel Talmy által kötött szerződéssel, így felbontották azt. Ezzel évekre megromlott az együttes és a producer kapcsolata. Közben a The Who leszerződött Robert Stigwood Reaction Labeljéhez következő kislemezük, a Substitute kiadására. 1967-ben Lambert és Stamp megalapították saját kiadójukat, a Track Recordsot. A Track-kiadványokat a Polydor Records forgalmazta, és egészen az 1970-es évek közepéig megmaradt a The Who kiadójának.
A My Generation (Amerikában The Who Sings My Generation) 1965 végén jelent meg. A lemezen szerepelt a The Kids Are Alright és a címadó My Generation, amely az egyik első basszusgitár-szólóval rendelkező rockdal volt. Az elkövetkező években újabb slágereket adtak ki: 1966-ban a Substitute-ot egy fiatalemberről, aki szélhámosnak érzi magát; az I’m a Boyt egy fiúról, aki lánynak öltözik; a Happy Jacket egy mentális zavarokkal küzdő fiatalemberről; az 1967-es Pictures of Lilyt egy fiatalemberről, aki csak a szobája falán lévő aktképpel tud foglalkozni. A korai kislemezek, melyeket kivétel nélkül Townshend írt, a szexuális izgatottsággal és a tinédzserkori dühvel foglalkoztak.
A Quick One és The Who Sell Out bélyegkép|jobbra|Roger Daltrey (balra) és Keith Moon 1967-ben Habár kislemezeik rendkívül sikeresek voltak, Townshend a The Who lemezeit egységesnek akarta, nem pedig dalok válogatásának. Townshend az I’m a Boyt egy tervezett rockoperából vette ki. A rockopera első jelei az együttes 1966-os A Quick One (Amerikában Happy Jack) albumán jelentek meg, amely tartalmazta az A Quick One, While He's Away dalcsokrot, amit ők mini-operának neveztek.
Az A Quick One után 1967-ben megjelent a Pictures of Lily, majd a The Who Sell Out, egy koncepcióalbum, amely egy kalózrádió hangulatát adja vissza humoros szignálokkal és reklámokkal. Tartalmazta a Rael című mini rockoperát, valamint a The Who Amerikában legsikeresebb kislemezét, az I Can See For Milest. Ugyanebben az évben a The Who a Monterey-i popfesztiválon összetörte a hangszereit. Ezt a szokást folytatták a The Smothers Brothers Comedy Hour című műsorban való fellépésükön, ahol Moon felrobbantotta a dobfelszerelését. Évekkel később, a The Kids Are Alright film felvételei alatt Townshend azt állította, ekkor kezdődött el a fülzúgása. A dobfelszerelést nagy adag robbanószerrel töltötték fel, miután Moon lefizette az egyik alkalmazottat. A robbanás sokkal nagyobb volt, mint azt várták. A VH1 zenei adó az eseményt a 10. helyre sorolta a 100 legnagyobb tv-s rock 'n' roll pillanat listáján.
Tommy 1968-ban a The Who volt a New York-i Central Park-ban tartott Schaefer Music Festival egyik fő fellépője. Júliusban kiadták a Magic Bust. Decemberben részt vettek a The Rolling Stones Rock and Roll Circus-ban, ahol előadták az A Quick One While He’s Away című minioperát. Még ugyanebben az évben Townshend interjút adott a Rolling Stone-nak (ez volt a magazin első interjúja). Townshend bejelentette, hogy egy teljes hosszúságú operán dolgozik. Ez lett a Tommy, az első rockoperának nevezett lemez, és a modern zene egyik mérföldköve.
Ezekben az években Townshend szerzői tevékenységére az indiai Meher Bába tanításai voltak nagy hatással. Bábát a Tommy-ban Avatáraként tüntetik fel. A kereskedelmi siker mellett a Tommy kritikai elismerést is hozott az együttesnek. A Life így írt róla: „színtiszta erejével, az előadás találékonyságával és zsenialitásával a Tommy felülmúl mindent, ami valaha stúdióban született.” A Melody Maker szerint „Most már a The Who az az együttes, akikhez mindenki mást viszonyítanunk kell.”