bélyegkép|260px|A berlini Pergamonmuseumban rekonstruált Istár-kapu Az Újbabiloni Birodalom (KURḫal-du/di, URUḫal-da/dà-a-a, görögül Χαλδαία, Khaldaia, latinosan Chaldaea) (i. e. 612 – i. e. 539) az ókori Mezopotámia utolsó helyben létrejövő birodalma volt, amely az Újasszír Birodalom pusztulásával párhuzamosan alakult ki, majd belső ellentéteit kihasználva az Óperzsa Birodalom kebelezte be. A korábbi magyar irodalom szinte kizárólag Kháld Birodalomnak nevezi (vagy Kháldea, Káldea), mivel a kháldeusok, Bít-Jakíni kerület sejkjei adták az országot vezető koronás főket, és biztosították számukra a függetlenségi harc kezdetén a szükséges támogatást.

II. Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor hosszú uralkodása alatt élte az Újbabiloni Birodalom a fénykorát. I. e. 601-ben összecsapott az egyiptomi fáraó hadseregével, és a döntetlenül végződő csata eredményeként Egyiptomot végleg kiszorította Ázsiából. I. e. 586-ban, hároméves ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet, a zsidó nép előkelő rétegét pedig Babilonba hurcolta (babiloni fogság). Hatalmas birodalma erőforrásait elsősorban a főváros, Babilon ékítésére használta fel, befejezve a szentélykörzet (a bibliai Bábel tornya) megépítését. Függőkertjeit az ókori világ hét csodája egyikeként emlegették.

A birodalom tartományokra oszlott, a közigazgatás rengeteg tisztviselőt és írnokot foglalkoztatott. A király hatalmának fő támasza a hadsereg volt, a társadalom elitjét azonban a papság adta. Az újbabiloniak egynejűek voltak, a nőknek és a rabszolgáknak is lehetett magántulajdonuk. A fejlett mezőgazdaság és kereskedelem a papság és magánszemélyek kezében volt. Vallásuk főisteneiként Mardukot és fiát, Nabút tisztelték. A csillagászatot olyan tökélyre fejlesztették, hogy pontos számításokat tudtak végezni a Nap, a Hold és egyéb égitestek pozíciójával és útvonalával, valamint az éjszakák és nappalok hosszával kapcsolatban. A soknemzetiségű birodalom közvetítő nyelveként az arámit használták. Az irodalom nyelve ugyanakkor az akkád volt, és a sumerektől örökölt ékírással írtak. Irodalmuk egyik fő műve az úgynevezett babiloni krónika. Képzőművészetük leghíresebb emlékeit, az állatalakos domborművekkel borított hatalmas palotafalak és kapuk maradványait ma a berlini Pergamon Múzeumban, illetve a babiloni romváros szabadtéri múzeumában (Hilla, Irak) csodálhatjuk meg.

Előzmények

Babilónia területén az asszír hadsereg már III. Sulmánu-asarídu idején is összecsapott a kháldokkal, akik az i. e. 9. század elején jelentek meg elsősorban a térség déli részén, Tengerföldön. Nagy kháld uralkodó volt Bít-Jakíni főnöke, II. Marduk-apla-iddína, aki behódolt III. Tukulti-apil-ésarrának. II. Sarrukín i. e. 721-es trónra lépésekor, míg az Dérnél sikertelenül csatázott az elámiakkal, Marduk-apla-iddina megszerezte a babilóni trónt, és mintegy 11 évig tartotta az asszír uralkodó ellen.

Szín-ahhé-eríba idején, i. e. 703-ban II. Marduk-apla-iddína újra megszerezte Babilont, és nagyszabású asszírellenes koalíció létrehozásán munkálkodott. Sikertelenül: Szín-ahhé-eríba három hadjáratban legyőzte a kháld–arámi–arab–elámi–babiloni szövetséges seregeket. A kháld vezért Elámba szorította, majd az elámi partvidéket is feldúlta tengeri háborúban. Marduk-apla-iddináról nem tudunk többet, családja és udvara fogságba esett. A folytatódó fejetlenség úgy ért véget, hogy az asszírok i. e. 689-ben 15 havi ostrom után bevették Babilont, amit porig romboltak.

Szín-ahhé-eríba örököse, Assur-ah-iddína betegsége kezelése érdekében újjáépíttette a szent várost, majd halálakor az asszír trónt Assur-bán-aplira, a babilonit pedig Samas-sum-ukínra hagyta. Babilónia helyzete azonban ekkor sem rendeződött. i. e. 652 – i. e. 648 között zajlott függetlenségi háborúja Samas-sum-ukín vezetésével, majd Babilónia élére bizonyos Kandalánu került, akiről azonban egy asszír forrás sem szól, ezért egyesek szerint Assur-bán-apli (esetleg egy testvére) lett volna az trónnevén. Mindenesetre egy évben, i. e. 627-ben haltak meg. Ez a kettős halál Asszíriában a vég kezdete, Babilóniában azonban az új felemelkedés kiindulópontja lett.

Kialakulás

bélyegkép|300px|Az Újbabiloni Birodalom térképe

A magát egyes kutatók szerint II. Marduk-apla-iddinától származtató Nabú-apal-uszur (Nabopolasszár) – Tengerföld asszír helytartója, aki az előbbihez hasonlóan szintén Bít-Jakin vezére volt, felirataiban viszont „senki fiának” nevezte magát – fellépése idején Asszíriában már zűrzavar tombolt, az Újasszír Birodalom a gyors hanyatlás korát élte, ezért aztán sikeresen megőrizhette pozícióját. A békés időket hozó Kandalánu halála utáni évekből több csatáról hallunk 627 folyamán Babilóniában, majd Nabú-apal-uszurt ismerték el királynak, feltehetően Szipparban (i. e. 626. november 23.). Ugyanebben az évben bevonult Nippurba, de az asszírbarát központból hamarosan kiűzték.

Feliratokból kitűnik, hogy bár Assur-etelli-iláni újasszír király nem követelte a babilóniai trónt, mindvégig jelentős befolyással bírt egyes területein. Nippur egészen i. e. 617-ig az asszír helyőrség kezén maradt, Uruk pedig többször gazdát cserélt, véglegesen csak i. e. 616-ban került Nabú-apal-uszur birtokába, aki ezzel egész Babilónia ura lett. Ugyanebben az évben az új birodalmat alapító király támadást indított az Eufrátesz mentén Szíria irányába. Egyiptom ura, I. Pszammetik az új fenyegetés láttán szövetséget kötött a néhány évtizede még a Nílus völgyében hódító Asszíriával, mire Nabú-apal-uszur azonnal visszavonult.

I. e. 615-ben magát Assurt vette célba a babiloni uralkodó, azonban egészen Takritainig (Tikrit) szorították vissza az asszír erők. Az erődvárost azonban már tartani tudta, hiába próbálkozott Szín-sar-iskun tíznapos csatában legyőzni őt. i. e. 614-ben a Küaxarész (akkádul Umakistar) vezette iráni médek megtámadták Ninivét és Kalhut, bevették Tarbiszut és lerombolták Assurt. Nem tudni, hogy szándékosan-e, de a babiloni erők csak Assur eleste után érkeztek a színhelyre, és nyomban szövetséget is kötöttek a médekkel. Ennek megpecsételéseként Küaxarész lányát, Amüitiszt hozzáadták Nabú-apal-uszur fiához, II. Nabú-kudurri-uszurhoz. Szín-sar-iskun a következő évben ellencsapást indított, ez azonban nem menthette meg a pusztulástól az Asszír Birodalmat, ami mind kisebb területet ellenőrzött: i. e. 612-ben Küaxarész és Nabú-apal-uszur nomádokkal szövetségben ostrom alá vette, majd három hónap után bevette Ninivét.

Az asszír adminisztráció az egyébként ismeretlen származású II. Assur-uballittal az élen az ősi vallási központba, a kiváltságai révén lojális maradó Harrán városába menekült. Nabú-apal-uszur i. e. 612-ben egészen Naszibináig (Niszibisz) és Raszappáig jutott, a következő években pedig megszilárdította hatalmát az asszír magterületen. I. e. 610-ben a Küaxarész (Umakistar) vezette médek segítségével bevette Harránt, ahonnan az asszír vezetőség és egyiptomi szövetségeseik kivonultak. bélyegkép|300px|Babilon Szaddám Huszein idején rekonstruált falai

Az egyiptomi felmentő sereg csak i. e. 609-ben érkezett, és kiűzte a babiloniakat Harránból, de nem hagyott ott helyőrséget. Végül Karkemisnél rendezkedtek be az asszír-egyiptomi erők. Az utolsó asszír királyról nem hallunk többé: talán meghalt az ütközetben. Az ezt követő időszakban Urartuban kellett hadakoznia a babiloni királynak, akit 607-től kezdve fia, a már említett Nabú-kudurri-uszur is segített a hadvezetésben. 607-ben Nabú-apal-uszur helyőrséget telepített Kimuhuba, nem messze Karkemistől. Válaszképpen az egyiptomiak i. e. 606-ban elfoglalták a babiloniak helyőrségét. i. e. 605 folyamán a nyugati bosszúhadjárat vezetése a koronaherceg feladata lett, aki ezt sikerre is vitte: bevette Karkemist, és bár súlyos veszteségeket szenvedett, tovább üldözte az egyiptomiakat Hamath városáig, ahol a Babiloni krónika szerint mind egy szálig lemészárolta őket. Azonban nem sikerült végleg pontot tennie az egyiptomi fenyegetésre, ugyanis megérkezett Nabú-apal-uszur halálának (i. e. 605. augusztus 16.) híre. A király az évet fővárosában töltötte, talán már ekkor beteg volt. Az örökös azon nyomban hazatért, és már szeptember 7-én megkoronázták.

Nabú-apal-uszur joggal írhatta feliratában: „Assurt, amely régi idők óta az egész emberiség ura lévén, súlyos igájával az ország lakosságát szorongatta, én, a gyenge, az erőtlen, az urak urának (kegyét) kereső, Nabú és Marduk, az én uraim sűrű csapataival Akkad országából a lábát eltávolítottam, az igáját széttördeltem.”Ókori Keleti Történeti Chrestomathia. Szerk.: Harmatta János. Budapest, Osiris, 2003. p. 237

II. Nabú-kudurri-uszur uralkodása Hadjáratok nyugaton bélyegkép|250px|Az Istár-kapu 1975-ben II. Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor hosszú uralkodása alatt élte az Újbabiloni Birodalom a fénykorát. Koronázása után szinte azonnal visszatért nyugatra, hogy a megkezdett hódítást befejezze. Történetíróinak feljegyzései szerint mindig diadalmasan vonult fel, azaz uralma szilárd maradt. Ez azonban nem teljesen így volt: Egyiptom még mindig jelentős palesztinai és föníciai területeket uralt, amelyeket meg kellett szereznie. I. e. 605 – i. e. 601 között épp ezért folytatta a nyugati hadműveleteket. 601-ben megerősítették a nyugati helyőrségeket, és maga II. Nabú-kudurri-uszur állt a seregek élére, hogy összecsapjon II. Nékó egyiptomi fáraó seregeivel. Pelusium mellett, az Egyiptomból Gáza felé vezető úton találkozott a két hadsereg, és mindkettő súlyos veszteségeket szenvedett a csatában. A babiloni király például a következő évben nem is vezetett hadat, mert új sereget kellett toboroznia, de a csata eredményeként Egyiptom végleg kiszorult Ázsiából.

A csata kétséges kimenetele a júdai vazallus királyt, Jehójákimot arra késztette, hogy fellázadjon. Nabú-kudurri-uszur ezt nem hagyhatta megtorlatlanul, ezért megkezdte a hadjárat előkészületeit, végül hetedik évében (i. e. 599) megindult, és elfoglalta Jeruzsálemet, az elitet pedig Babilóniába deportálta, a Templom kincseivel együtt. 595–594 folyamán egy jelentősebb lázadást kellett elfojtania Babilóniában, amit csak súlyosbított a keleti határon jelentkező ellenség (talán az elámiak) – igaz, ez utóbbiak, amint a babiloni sereg letáborozott a Tigris mentén, fejüket vesztve menekültek. 594–593 folyamán ismét a nyugati határon került sor mozgósításra, feltehetően II. Pszammetik fáraó trónra kerülése hatására. Az ellenállás súlypontja hamarosan ismét Júdába helyeződött át. Cidkija király állt a felkelők élére, amiről a Biblia így emlékszik meg: „Azt tette, ami gonosz az Úrnak, az ő Istenének szemében, és nem alázkodott meg Jeremiás próféta előtt sem, aki az Úr nevében szólt hozzá. Nebukadnezár királytól is elpártolt, pedig az Isten nevére eskette meg. Megkeményítette a nyakát, megmakacsolta a szívét, és nem tért meg az Úrhoz, Izrael Istenéhez.”Biblia. 2 Krón 36:12 az egyiptomi Apriész fáraó azonban csak kevés segítséget küldött, így aztán Jeruzsálem hároméves ostrom után, i. e. 586 folyamán elesett, és legtöbb lakóját deportálták (babiloni fogság). i. e. 581-ben ismét deportálások történtek, és Júda tartományi különállása is megszűnt – feltehetően Szamariához csatolták.

Elhúzódó problémát okozott a szigeten fekvő, tengerről utánpótlást kapó Türosz ostroma, ami nem győzelemmel, hanem békekötéssel ért véget 13 évnyi ostrom után, feltehetően II. Baal (587–572) uralkodása idején. Mindenesetre forrásaink alapján biztosan állítható, hogy a király uralkodásának negyvenedik évében Türosz már a birodalom szerves részét képezte.

II. Nabú-kudurri-uszur zsidópolitikáját kiválóan dokumentálta az Ószövetség több könyve, a többi országgal ápolt viszonyáról azonban keveset tudunk. Feltehetően még egy hadjáratot vezetett Egyiptom ellen (talán 568 körül), és Hérodotosz közlése szerint 585-ben békét közvetített a lüdök és a médek között. Mindazonáltal valószínű, hogy nem volt szüksége újabb, nagyarányú hadjáratra.

Babilon virágkora