Az ütközet a 10-es számú szigetért a Mississippi folyamon New Madridnál és a Kentucky-kanyarulatban az amerikai polgárháború ütközete volt, melyet 1862. február 28-tól április 8-ig vívtak. A folyó dupla kanyarulatában levő szigeten a konföderációs erők építettek ki állásokat a háború kezdeti időszakában. Kitűnően blokkolta az uniós tengerészet előrenyomulását a Mississippin, mivel a hajóknak el kellett haladniuk a sziget mellett, majd lelassítaniuk, hogy a szűk kanyarokat bevehessék. A védelem eredendő gyengesége volt azonban, hogy egyetlen úton juthatott be oda élelem és ellátmány. Ha az ellenség azt elzárja, a helyőrséget az izoláció biztosan megadásra kényszeríti.
A szövetségi erők 1862 márciusában kezdték ellenük a műveleteket, röviddel azután, hogy a CSA feladta kiváló állásait Columbusban, ami egy zárláncával akadályozta a Mississippi hajóforgalmat. A zárlánc a saját súlyától elszakadt, de ez addig nem derült ki, míg Columbust az uniósok el nem foglalták. Ulysses S. Grant dandártábornok 1862 februárjában elfoglalta Fort Henry-t és Fort Donelsont, Tennessee állam erődítményeit, s ez kikényszerítette Columbus feladását. Az uniós Mississippi hadsereg John Pope dandártábornok vezetése alatt előrehatolt Point Pleasantig, mely majdnem a 10-es számú szigettől nyugatra és New Madridtól délre volt. Pope hadserege ezután visszament északra és hamarosan ostromütegekkel támadta New Madridot. A konföderációs John P. McCown dandártábornok a város kiürítése mellett döntött és helyőrségét a 10-es számú szigetre telepítette, miközben nehéztüzérségét és készletei javát hátrahagyta.
Két nappal New Madrid elfoglalása után a Nyugati ágyúnaszád flotilla naszádjai és mozsártutajai lehajóztak a 10-es szigetig és megtámadták. A rá következő három hétben a sziget védői és a környező lövegek kitartó bombázást szenvedtek végig a flotta részéről, melyben főként a mozsárágyúk jutottak szerephez. Ezalatt az uniós erők New Madridban csatornát ástak, mely által a várostól keletre a hajóforgalom elkerülte volna a 10-es számú szigetet. Több szállítóhajót küldtek a Mississippi hadsereg után, mellyel a gyalogságot lehetett áthajózni a Tennessee oldalra, hogy támadást indíthassanak.
Pope meggyőzte Andrew H. Foote-ot, a flotilla parancsnokát, hogy küldjön ágyúnaszádokat az ütegek mellett, segítse az átkelésben azzal, hogy távol tartja a déli hajókat, és támogató tüzet bocsásson közvetlen közelről a támadás helyszínén. A USS Carondelet Henry Walke parancsnoksága alatt 1862. április 4-én átcsúszott a blokád mellett; két nap múlva követte az Egbert Thomson sorhajóhadnagy irányította USS Pittsburgh. Ennek a két naszádnak a támogatásával Pope átjutott a folyón és csapdába ejtette az ott tartózkodó konföderációs erőket, akik visszavonultak. A háromszoros létszámfölényt látva a katonák reménytelennek találták az ellenállást és elhatározták a megadást. Ezzel párhuzamosan a sziget helyőrsége letette a fegyvert Foote admirális és az uniós flotilla előtt.
Az uniós győzelem következtében a háború során először a Konföderáció elvesztett egy állást a Mississippi mentén. A hajók előtt az út most már nyitva állt Fort Pillowig, mely Memphis fölött nem sokkal helyezkedett el. Három héttel később New Orleans elesett; az uniós flotta David G. Farragut admirális vezetésével elfoglalta, és a Konföderációt a folyó mentén való kettévágás fenyegette.
Az ütközet háttere A földrajzi adottságok
A 10-es számú sziget annak köszönhette a nevét, hogy az Ohio torkolatától valaha a tizedik volt a sorban. A folyó lényegében egy óriási homokdombot rakott le, melynek hossza másfél kilométer és szélessége 400 méter volt a legszélesebb részén. Körülbelül három méterre emelkedett a víz szintje fölé.
A szigetnél azonban fontosabb volt a közelségében a folyó irányváltoztatása. A 10-es számú sziget a folyó 180°-os órajárás szerinti elfordulásának a déli végében helyezkedett el, melyet azonnal órajárással ellentétes fordulat követett, így az majdnem az eredeti irányban folyt tovább, csak éppen kb. 13 kilométerrel nyugatabbra. A kanyarulatok szűkek; az első kanyar déli feléről a második kanyar északi fele légvonalban mindössze 14 km volt, ami a folyó vizét követve 19 km-re nőtt. A máig látható dupla kanyarulat neve New Madrid-kanyar volt, más néven Bessie-kanyar az egyik település után, mely a kanyar földnyelvén helyezkedett el, de ismert volt Kentucky-kanyar, vagy Madrid kanyar néven is. A New Madriddal ellentétes oldalon a kanyarulatok neve egyszerűen Madrid-kanyar volt. New Madrid városa, melyről a kanyar a nevét kapta a második kanyarulat északi felében volt keresendő.
A délre eső sziget mögötti szárazföld egy a sziget természetes medre mentén összeköttetésben állt a Tiptonville-be vezető jó úttal. ez volt az egyetlen megközelítési lehetőség szárazföldön, mivel a vidék másfelé folyók, dagonyák és mocsarak szövevénye volt, s a legközelebbi magaslati pont 16 kilométerre keletre volt keresendő. Ezek közül a Reelfoot-tó volt legnagyobb, 64 kilométer hosszan nyúlt el és 16 kilométer szélet volt helyenként. Alacsony vízállásnál a tó északi vége Tiptonville közelében feküdt, de 1862 tavaszán áradás volt, ezért északra túlnyújtózott a kanyarulaton. Az víz sehol nem volt drámaian mély, így a katonák egyénileg átgázolhattak, vagy tutajokon kelhettek volna át. De egy teljes hadsereg esetében a súlyos felszerelést nem tudták volna így szállítani és a kohézió is odalett volna. Ezen okokból a 10-es számú szigetet Tennesseeből jövő szárazföldi támadással szemben sérthetetlennek hitték; következésképpen az egyetlen út az erősítések és a menekülés számára a tiptonville-i út marad.
A missouri oldal vidéke magasabban feküdt, noha ahhoz nem eléggé magasan, hogy esetlegesen odatelepítendő taracktüzérség számára röppályaelőnyt adott volna. A partszakasz olyan 10 méter magasan a vízszint felett terült el és ezzel egyharmad olyan magas volt, mint azok a dűnék, melyek a konföderációs állásoknak adtak otthont az ágyúnaszádok ellen Fort Donelson védelmében. Magas vízállásnál, noha a parti tüzérség nem került víz alá, mint Fort Henry ostromában, de mindenesetre nem lettek volna magasabban, mint a hajók fedélzeti ágyúi.
A Konföderációs parancsnokság
A háború első éve folyamán a konföderációs erők a nyugati hadszíntérenen gyakran összezavaró parancsnokcseréken mentek keresztül és a felelősségeket, hatásköröket az egyes esetekben nehéz volt megállapítani. Noha New Madrid Missouriban leledzett, az államnak déli szimpátiával rendelkező oldalán, s emiatt konföderációs Department No. 2. hatáskörébe került. Leonidas Polk dandártábornok irányította, akikek a kanyarulat vidékét egyik alárendeltje, Gideon J. Pillow dandártábornok a figyelmébe ajánlotta. Sem Pillow sem Polk nem vett részt aktívan a terület védelmének kiépítésében; utóbbi egy Asa B. Gray nevű hadmérnököt küldött oda a feladatot megoldani, de már elégséges erőforrásokat nem kapott hozzá. 1861. szeptember 15-én Albert Sidney Johnston tábornagy rangban Polkot meghaladva átvette a Department No. 2 irányítását, Polk pedig alárendeltségbe került. Elődjéhez hasonlóan Johnston nem szentel figyelmet a 10-es számú szigetnek. 1862 februárjában Fort Henry és Fort Donelson elestét közvetlenül megelőzően P. G. T. Beauregard tábornagyot küldték a Mississippi hadserege irányítására és ezzel lényegében Johnston helyettesévé szegődött. Ő felismerte a 10-es számú sziget jelentőségét és kiadta a parancsot Columbus elhagyására és a helyőrség átirányítására. Megbetegedett, ezért nem tudott személyesen élére állni a helyőrségnek. Mikor felépült, Johnston tábornagy már a hamarosan bekövetkező Shiloh-i csata előkészületeinek tervezésébe vonta bele. Így a parancsnokság a Columbusból a 10-es számú szigetre átrendelt John P. McCown vezérőrnagy kezébe került. Őt William W. Mackall dandártábornok váltotta fel, mikor az uniós Mississipi hadsereg 1862. március 31-én bevette New Madridot.
Mindezen parancsnokváltások közepette a Konföderációs Tengerészet a Mississippi teljes hosszában George N. Hollins admirális alá volt rendelve. Mivel a folyó két katonai minisztérium alá volt rendelve, Hollins mindkettővel együtt kellett működjön, a new madridi kanyarulat felett és a New Orleans védelmét ellátó parancsnokkal is.
Az uniós vezetés Eközben az uniós vezetés szintén átalakulóban volt, de ennek nem voltak konzekvenciái a kimenetelre. A New Madrid ellen irányuló műveletek kezdetétől, tehát 1862 késő februártól a Mississipi hadseregét John Pope irányította. A hadsereg kezdetben a Missouri katonai hivatal részét képezte, majd március 11 után a Mississippi katonai hivatalét. Mindkét hivatalt Henry W. Halleck vezérőrnagy vezette. A névváltozás szervezeti változásokat hozott magával, melyek nem érintették a hadműveleteket.
A művelethez szükséges ágyúnaszádok a Nyugati ágyúnaszád flottilla tagjai voltak, melyet Andrew H. Foote admirális vezetett. Foote a US Navy kapitánya volt, de a flotillát a hadsereg állította föl, saját szervezetében, így a hadsereghez tartozott és Hallecknek jelentett.
A védművek létrehozása Winfield Scott vezénylő tábornok széleskörűen publikált és vitatott Anakonda terve a konföderációs kormányzatot ráébresztette, hogy ellene tervezett invázió a Mississippi-völgyében elsősorban vízi inváziókból fog állni. Erre válaszul egy sor védelmi állást terveztek a folyó mentén. Ezek között volt Fort Pillow 64 kilométerre északra Memphistől és Columbus környéki kiterjedt védelmi állások. Mindkettő fontos szerepet játszott a 10-es sámú sziget későbbi sorsában.
Az ágyúállások építését Asa B. Gray százados 1861 augusztusának közepén kezdte meg a sziget közelében. A tennessee-i oldal kimérésével kezdte; az első üteget 2,4 kilométer hosszan, nagyjából a szigettel párhuzamosan tervezte. Az 1. számú üteget, vagy más néven a Redan üteget a kanyarulat megközelítésének ellenőrzésére tervezték. A folyón lefelé közlekedő hajóknak kb. kilométer hosszúságban közvetlen az ágyúállások ellen kellett közelednie. Ha az üteg nem ilyen mélyen fekszik az ártéren, akkor hatásosabb lehetett volna. A munka kezdetén, Kentucky semlegességének vége felé, Leonidas Polk vezérőrnagy figyelme a 10-es számú szigetről Columbus elfoglalására és megerősítésére irányult. A munka folytatódott, de már nem kapott prioritást és így felszerelést és munkásokat sem.
A New Madrid kanyarulat fontossága csak Fort Henry és Fort Donelson eleste után, 1862 februárjában nőtt meg ismét. Columbust elvágták a konföderációs hadsereg maradék részétől és ki volt téve annak, hogy az uniós erők a Tennessee-folyótól kiindulva szárazföldi ostrom alá vegyék. A helyőrség és felszerelése elvesztését megelőzendő Beauregard tábornok elrendelte az azonnali és lehetőség szerint csendes kiürítését. A parancsot február 24-én kezdték meg kivitelezni az első columbusbeli kontingensnek a 10-es számú szigetre érkeztével. Két nappal később új parancsnoka John P. McCown dandártábornok is megérkezett és azonnal folytatta a munkát a sziget megerősítésén, az 1. számú ütegtől Point Pleasantig.
McCown immár megfelelő erőforrások birtokában a szigetet és a közeli szárazföldeket félelmetes akadállyá alakította a flotta áthaladása előtt. Március közepére 24 ágyút magában foglaló öt ütegállás vigyázta a kentucky oldal partjait; öt ütegállásban 19 ágyú volt a szigeten magán és ott volt még a sziget nyugati felén kikötött New Orleans, nevű úszó üteg a maga kilenc ágyújával. New Madridnál további két erődöt építettek; a nyugati Fort Thompson névre hallgatott és 14 ágyúval volt fölszerelve, míg a St. John's holtág csatlakozásánál emelt keletit Fort Bankhead néven emlegették és 7 ágyúja volt.
A konföderációs tengerészet szintén védte az állásokat. George N. Hollins admirális hat naszádot állított hadrendbe Fort Pillow és a 10-es számú sziget között. Ezek mindegyike páncélozatlan volt; a páncélozott CSS Manassas öklelőhajó szintén rendelkezésre állt, csakhogy a sekély vízben alkalmatlannak találták manőverezésre. Északra menő útján zátonyra futott és megsérült, így aztán visszaküldték inkább New Orleansba.