Az M–4 Molot (oroszul: Молот, NATO-kódja: Bison) a Szovjetunió első sugárhajtóműves stratégiai bombázója volt, amelyet a Mjasziscsev tervezőirodában (OKB–23) fejlesztettek ki az 1950-es évek elején. A nagyobb teljesítményű, modernizált változata a 3M típusjelzést kapta.
Története A repülőgépet a hidegháború idején az Amerikai Egyesült Államok területének támadására fejlesztették ki, röviddel a B–52 megjelenése után. Az M–4, amely 2M típusjelzéssel is ismert, 1953. január 20-án repült először. A következő évben, 1954. május 1-jén a gépet a nyilvánosság előtt is bemutatták, amikor a május elsejei ünnepség során átrepült a Vörös tér fölött. 1956-ban állították szolgálatba a Szovjet Légierőnél. A gép gyenge teljesítménye (elégtelen hatótávolsága) miatt azonban alkalmatlan volt az eredetileg kitűzött feladatok végrehajtására, ezért az alapváltozatból mindössze néhány példány készült. Már az első repüléseket követően elkezdődött a továbbfejlesztése, amely elsősorban a hatótávolság növelését célozta. Az új, 3M (NATO-kódja: Bison-B) típusjelet kapott változat 1956. március 20-án repült először és 1958-ban állították szolgálatba. Az önvédelmi gépágyúval felszerelt tornyok számát az eredeti ötről háromra csökkentették a gép tömegének a csökkentése érdekében.
Az Egyesült Államok kormánya azonban úgy vélte, hogy a bombázó tömeggyártásban van, és a CIA úgy becsülte, hogy 1960-ra 800 darab áll majd rendelkezésre, ami arra késztette az amerikai politikusokat, hogy „bombázóhátrányra” figyelmeztessenek. A Bisonok tényleges száma csak az U–2 kémrepülőgépek felvételei alapján derült ki az amerikaiak számára. A szovjetek ráadásul megtévesztették a nyugati megfigyelőket azzal is, hogy az első bemutatón részt vevő 18 gép közül 10 másodszor is áthúzott a Vörös tér felett, azt sejtetve, hogy nem 18, hanem 28 gép van már legalább szolgálatban.
A Szovjet Légierőnek a teljesítmény növelése ellenére sem felelt meg a bombázó, mert a nagyobb hatótávolság ellenére sem volt képes az Egyesült Államok területének elérésére majd a visszatérésre. A Haditengerészeti Légierő részéről azonban komolyabb érdeklődés mutatkozott a 3M iránt, mert a hatótávolsága alapján megfelelt egy haditengerészeti felderítő repülőgéppel szembeni elvárásoknak, így a gépek többségét a haditengerészetnél állították szolgálatba.
A 60-as évek elején kisebb korszerűsítési programot hajtottak végre a 3M típuson, amelynek során a gépek felderítő rádiólokátort kaptak. Ebben az időben az első M–4 típusokat átalakították az M–4–2 típusjelet viselő légiutántöltő-repülőgépekké. Később a modernebb és nagyobb teljesítményű 3M gépeket is légiutántöltő-repülőgéppé alakították, ezek 3MSZ–2 és 3MN–2 típusjelet viseltek. A 3M bombázók gyártását 93 elkészült példány után 1963-ban szüntették be. A típust nem exportálták, kizárólag a Szovjetunió alkalmazta, harci cselekményekben soha sem vettek részt. A Szovjetunió megszűnése idején kb. 40 példány állt szolgálatban. Az utolsó gépet – egy M–4–2 légiutántöltőt – 1992-ben vonták ki az Orosz Légierő állományából.
A 3MN–2 alváltozatából alakították ki 1981-re a szovjet űrprogram számára a nagy méretű és tömegű terhek szállítására alkalmas VM–T Atlant teherszállító repülőgépet. Ebből a változatból 3 darab készült. Egyet elhasználtak a földi statikai próbákhoz, a másik két példányt 1982-től használták teherszállításra.
Szerkezeti kialakítása Hagyományos középszárnyas konstrukció. A hosszú és karcsú törzs kialakítása a hagyományos bombázókét követte. Elöl helyezkedett el a túlnyomásos pilótafülke, hátul és a törzs alsó, valamint felső részén a szintén túlnyomásos gépágyú-tornyok. A törzs nagy részét középen a bombatér tette ki. A szárnya erősen nyilazott. A szárnytőben helyezték el a négy darab – oldalanként kettő-kettő – Mikulin AM–3 gázturbinás sugárhajtóművet. Futóműve tandem elrendezésű. A két behúzható főfutó a törzs alatt egyvonalban helyezkedik el, a szárnyak végén pedig szintén behúzható támasztófutók vannak. A légiutántöltő változatoknál a kiegészítő üzemanyagtartályokat a bombatér helyére építették be.
Fegyverzete Az alapváltozata hagyományos vagy nukleáris bombateher szállítására volt képes a belső bombaterében. A robotrepülőgépek hordozására átalakított változat külső függesztményként 4 db robotrepülőgépet szállíthatott a szárnyak alatt. Önvédelmi fegyverzetként 9 db NR–23 23 mm-es gépágyút, vagy hat darab AM–23 23 mm-es gépágyút építettek be a törzs felső és alsó részén, valamint a törzsvégen elhelyezett öt toronyban.
Típusváltozatok Bombázó változatok:
M–4 – Az első sorozatban gyártott változat. 32 repülőgép készült el. (NATO-kódneve: Bison-A) 3M – Továbbfejlesztett M–4, Dobrinyin VD–7 hajtóművekkel, amelyek nagyobb tolóerővel és kedvezőbb fogyasztással rendelkeztek, mint a Mikulin AM-3A hajtóművek. Az első prototípust egy M-4-ből alakították át. (NATO-kódneve: Bison-B) 3MD – Sorozatgyártott cirkálórakéta-hordozó repülőgép a P–6, KSzR vagy H–10 levegő-föld rakéták szállítására, amelyből csak kilenc darabot gyártottak 1960-ban, mielőtt a gyártósort leállították és a Mjasziscsev OKB-t feloszlatták. (NATO-kódneve: Bison-C) 3MSz–1 (Sz: Sztarije dvigatyeli – régi hajtóművek) – Új gyártású, nagy hatótávolságú bombázó repülőgép, amely képes befogadni a VD–7 hajtóműveket, de a VD–7 hajtóművek hiánya miatt Mikulin RD–3M–500a, RD–3M vagy AM–3A motorokkal szerelték fel. (NATO-kódnév: Bison-B) 3MN-1 (N: Novije dvigatyeli – új hajtóművek) – A 3MN hosszú távú bombázó kezdeti gyártási változata, csökkentett teljesítményű VD–7 hajtóművekkel, a kompresszorlapátok meghibásodásai után a megbízhatóság javítása érdekében. (NATO-kód: Bison-B) 3MSzR–1 (R: Radioapparatura – régi hajtóművek, repüléstechnikai frissítés) – mint a 3MSz–1, de modernizált repüléstechnikai berendezéssel rendelkezik. (NATO-kód: Bison-B) 3MSzN–1 – Több új gyártású, nagy hatótávolságú bombázó repülőgép, amely képes befogadni a VD–7 hajtóműveket, de a VD–7 hajtóművek hiánya miatt Mikulin RD–3M–500a, RD–3M vagy AM–3A motorokkal szerelték fel, és korszerűsített repüléstechnikai berendezéssel látták el. (NATO-kód: Bison-B)
Légi utántöltő változatok:
M–4–2 (vagy M–4–II) – M–4 repülőgépek, amelyeket légi utántöltő tankerekre alakítottak át. (NATO-kód: Bison-A) 3MSz–2 – Az 1970-es és 1980-as években a megmaradt 3MSz bombázók többségét 3MSz–2 légi utántöltő repülőgéppé alakították át. 3MN–2 – A 3MN légi utántöltő tanker kezdeti gyártási változata, csökkentett teljesítményű VD–7 hajtóművekkel
Szállító változat:
VM–T (Vlagyimir Myasziscsev – Transzportnij) – Három 3MN–2 repülőgép, amelyet túlméretes rakományok szállítására alakítottak át, nagy rakománytartóval, amelyet a törzs felett tartógerendák tartanak, és nagy téglalap alakú függőleges vezérsíkokkal a vízszintes vezérsíkok végein. Különösen a Buran űrsikló és az Energia hordozórakéta alkatrészeinek szállítására használták, mielőtt az Antonov An–225 rendelkezésre állt.
Műszaki adatok (Mjasziscsev M–4) Méret- és tömegadatok Hossz: 48,7 m Fesztáv: 50,53 m Magasság: 14,1 m Szárnyfelület: 326,35 m² Üres tömeg: 79 700 kg Maximális felszállótömeg: 181 500 kg
Hajtóművek Hajtóművek száma: 4 db Hajtómű típusa: Mikulin AM–3A gázturbinás sugárhajtómű Tolóerő: 85,75 kN
Repülési adatok Legnagyobb sebesség: 947 km/h Hatótávolság: 8100 km Utazómagasság: 11 000 m Tolóerő-tömeg arány: 0,25
Lásd még VM–T Atlant
Források Szergej Moroz: Revuscsij zver, in: Aviacija i vremja, 2003/5.
Fordítás
Külső hivatkozások A Mjasziscsev Kísérleti Gépgyár honlapja (oroszul és angolul) The Myasishchev M-4 / 3M "Bison" & M-50 "Bounder" – Az Air Vectors típusismertetője
Kategória:Haditengerészeti járőrgépek Kategória:Szovjet bombázók