Giuseppe Domenico Scarlatti (Nápoly, 1685. október 26. – Madrid, 1757. július 23.) olasz, barokk zeneszerző. Alessandro Scarlatti, a híres nápolyi operaszerző fia, Bach és Händel mellett a barokk zene egyik legnagyobb alakja. Apja tanításának köszönhetően korán, mindössze tizenhat évesen nápolyi királyi orgonistává nevezték ki. Velencében tanult, majd Rómában apja helyébe lépett mint Mária Kazimira lengyel királyné zenemestere, azt követően 1713-ban a Szent Péter-bazilika maestro di capellá-ja lett. 1719-ben V. János portugál király meghívására a lisszaboni udvarba utazott, ahol a királyi kápolna kórusát és zenekarát vezette, egyben a király gyermekeinek zenemestere is volt. Mária Borbála infánsnőt követve Madridban telepedett le, ahol zeneoktatással, illetve zeneszerzéssel foglalkozott. Hosszas betegség után 1757. július 23-án halt meg a spanyol fővárosban.
Scarlatti számos művet írt, de híressé elsősorban csembalóra írt szonátái révén vált. Általuk Scarlatti olyan technikai újítások gyakorlatát alakította ki, mint például a kézkeresztezés, a teljes klaviatúra kihasználása, az egy hangon történő repetálás, futamok és vakmerő ugrások. Scarlatti jelentős hatással volt a billentyűs zene fejlődésére, különösképpen Spanyolországban és Angliában.
Pályafutása A Scarlatti-család A Scarlatti-család Itália egyik legrégibb és legnagyobb zenészcsaládja volt, több nemzedéken keresztül igen jelentős muzsikusokat adtak a világnak. Származásuk bizonytalan, a legtávolabbi ismert ős, Domenico nagyapja a szicíliai Trapaniban született, később Palermóba költözött, ott nősült meg 1688-ban. Hat életben maradt gyermeke közül legidősebb fia, Alessandro, Domenico apja emelkedett a legmagasabbra, de testvérei is elismert zenészek, énekesek voltak. Domenico nemzedékéből már kevesebb zenész került ki, rajta kívül csak Pietro nevű bátyja és Giuseppe nevű unokaöccse (rokonsági kapcsolatuk tisztázatlan) foglalkozott hivatásszerűen a zenével. Húgáról, Flaminiáról feljegyezték, hogy nagyon szép hangú, művelt énekesnő volt, de nyilvánosan nem lépett fel, csupán otthoni muzsikálások alkalmával énekelte apja vagy testvérei műveit.
Gyermekévei és tanulmányai 200px|bélyegkép|Alessandro Scarlatti Domenico Scarlatti 1685. október 26-án született Nápolyban. A család nem sokkal korábban telepedett le a városban. Alessandro nápolyi kinevezéséhez emlékezetes botrány fűződött. A helybeli zenészeket nagyon meglepte és érthető módon bántotta, hogy az alkirály a helybeli kitűnő mester, Francesco Provenzale háttérbe szorításával Scarlattit nevezte ki maestro di cappellává. Alessandro húgának, aki elismert színésznő volt a városban, viszonya volt az igazságügyminiszterrel, bátyja ennek köszönhetően kapta meg a kinevezést. Az esetre nem sokkal később fény derült, az alkirály elbocsátotta és kegyvesztetté tette emiatt miniszterét, a színésznőt kiutasította a városból és zárdába száműzte. Alessandro Scarlattit azonban meghagyta hivatalában, ami nagy népszerűségének és elismertségének volt köszönhető.
A Scarlatti család háza a Via di Toledón állt és egész nap muzsikától volt hangos. Domenicót természetesen apja tanította, aki Johann Sebastian Bachhoz és Leopold Mozarthoz hasonlóan saját pedagógiai darabokkal csiszolta fia nem mindennapi tehetségét, s kiváló pedagógiai érzékkel igen nagy súlyt helyezett a régebbi és korabeli mesterek műveinek megismertetésére. Domenico, mielőtt még írni-olvasni tudott volna, már templomi kórusban énekelt. Megtanult csembalón játszani és megtanulta a számozott basszus és az ellenpont alapjait. Részt vett apja házi előadásain is.
A rendszeres tanulás és a zeneileg művelt környezet hamarosan meghozta eredményét: Domenicót tizenhat évesen kinevezték a királyi kápolna orgonistájává. Nagy megtiszteltetés és elismerés volt ez, mivel Nápoly akkoriban nem szűkölködött kitűnő zenészekben. A város zeneiskola-rendszere pedig különösen alkalmas volt sok, nagy tudású muzsikus nevelésére.
Alessandro Scarlatti nem volt megelégedve nápolyi állásával. Eltekintve a helybeli muzsikusok áskálódásaitól, akik nem tudták elfelejteni 1684. évi sérelmüket, maga az alkirály sem úgy bánt Scarlattival, mint udvarának első muzsikusával. Alessandro 1702-ben fiával együtt Firenzébe utazott. Ez az út volt Domenico életének első nagyobb eseménye. A firenzei Medici-udvar művelt légkörében igen sokat tanulhatott. Részt vett apja bemutatásra kerülő műveinek betanításában és segédkezett a III. Cosimo és Ferdinánd herceg születésnapjára rendezett koncerteken. Innen ered zeneszerzői tevékenységének első nyoma is, ugyanis Ferdinánd herceg minden évben Livornóban töltötte a nyarat, ahová ez alkalommal Domenico és apja is követték. Az ifjú itt komponálta Ninfe belle e voi pastori kezdetű, szopránszólóra és continuóra írt kantátáját. Ugyancsak Firenzében ismerkedett meg a kor leghíresebb csembalókészítő mesterével, Bartolomeo Cristoforival, akinek újszerű hangszerei nagy hatással voltak a kezdő zeneszerzőre, így innen eredeztethető a csembaló iránti rajongása. Alessandro firenzei reményei nem teljesültek, ugyanis sem számára, sem pedig fia számára nem sikerült állást nyernie. Nem ismeretes, hogy meddig tartózkodtak Firenzében, csak annyit lehet tudni, hogy Alessandro nem ment vissza Nápolyba, ahol a politikai helyzet ekkor már olyan bizonytalanná vált a spanyol örökösödési háború miatt, hogy a megfontolt és jó gyakorlati érzékkel rendelkező családapa inkább a római Santa Maria Maggiore bazilikában vállalt másodrendű állást. Nem volt túlzott óvatosság részéről, hogy Rómában maradt: hamarosan mindkét zenész fia tanulmányait és jövőjét Észak-Itáliában is biztosította. Domenico azonban még egy időre visszatért Nápolyba, a következő két évben itt kerültek bemutatásra első művei. Természetes volt, hogy az operaszerző Alessandro Scarlatti fia is operákkal mutatkozott be. Az Ottavia Ristituita al Trono (Ottavia visszakerül a trónra) volt az első, majd nem sokkal ezután, 1703. december 19-én került bemutatásra a második, az V. Fülöp huszadik születésnapjára írt Il Giustino. Az előadás szinte az egész Scarlatti-családot megmozgatta: a nagybácsi, Tommaso énekelte az egyik tenor-főszerepet, a nagynéni, Anna Maria férje, Nicola Barbapiccola az impresszáriói teendőket látta el, a fiatal Giuseppe pedig díszlettervezőként és színpadmesterként vett részt a munkában. A következő évben egy régebbi opera átdolgozásán dolgozott: ez alkalommal Carlo Francesco Pollarolo Iréne című operáját készítette elő újabb előadásra.
Velencei tanulmányok Az 1705-ös esztendő Alessandro mindkét zenész fia számára jelentős változást hozott. Albani bíboros segítségével a legidősebb fiú, Pietro maestro di cappella lett az urbinói székesegyházban, Domenico pedig Velencébe utazott tanulmányai folytatására. Domenico valószínűleg szívesebben maradt volna Nápolyban, apja azonban minden szülői tekintélyét latba vetve, szinte erőszakkal vette rá fiát a számára később oly tanulságos velencei útra.
Domenico velencei mestere, Francesco Gasparini a Pio Ospedale della Pietà karnagya volt. Itt tanított ebben az időben Antonio Vivaldi is. Az ifjú Scarlatti gyakran járt el a templomban rendezett hangversenyekre, és valószínűleg itt hallotta először Vivaldi hegedűversenyeit, melyek nagy élményt jelentettek számára. Vivaldi művészi hatásának jelei fellelhetők csembalóműveiben is. Velencei tartózkodása alatt legtöbbet mégis Gasparinitől tanult. Csembalójátéka ekkor csiszolódott ki véglegesen: addigra már megszerzett briliáns technikájához most hihetetlen elegancia és mindenekelőtt különlegesen finom ízlés járult, elválaszthatatlan társként. Gasparini mellett dolgozva biztos rutinra tett szert színházi és templomi muzsikában egyaránt. Ebből az időből való kompozíciói nem ismertek, feltételezhető azonban, hogy mesterétől a zeneszerzés terén is sokat tanult. Gasparini ebben az időben írta meg L'Armonico Pratico al Cimbalo című, igen jelentős elméleti-pedagógiai munkáját, mely Domenico számára is nagy jelentőséggel bírt: általa ismerte meg a régi olasz muzsika klasszikus hagyományait.
Domenico Scarlatti velencei tevékenységéről nagyon kevés adat áll rendelkezésre. Az egyetlen részletesebb feljegyzés Charles Burney-től ered, aki erre vonatkozóan az ír származású Thomas Roseingrave csembalóművész elbeszélését örökítette meg érdekes és értékes zenetörténeti munkájában. Roseingrave hosszabb itáliai tanulmányúton volt. „Róma felé utaztában” – írja Burney – „megállapodott Velencében, és mint hírneves külföldi virtuóz, hivatalos volt egy gazdag velencei nemes házában tartandó akadémiára. Ezen a házi koncerten többek között őt is felkérték, hogy üljön a csembalóhoz, s játsszon valamit, egy amolyan igazán virtuóz darabot. És minthogy ujjaimban több erőt és biztonságot éreztem, mint rendesen – mesélte Roseingrave –, igazán kitettem magamért, s a tapsokból ítélve azt képzeltem, hogy játékom mély benyomást tett a társaságra.” Később, egy kantáta után, amit Francesco Gasparini egyik tanítványa adott elő mestere kíséretével, egy feketébe öltözött, fekete parókás komoly fiatalembert kértek fel, hogy játsszon valamit. Mikor a fiatalember, ki Roseingrave játéka alatt a szoba egyik sarkában állt s nyugodtan, figyelmesen hallgatott, most játszani kezdett, Roseingrave-nek úgy tűnt, mintha ezer ördög szabadult volna ki a hangszerből; soha még ilyen futamokat és előadási effektusokat nem hallott. Ez a csembalójáték olyannyira felülmúlta az övét, s a tökéletességnek mindazt a fokát, amelyet valaha is el kívánt érni, hogy elkeseredésében mind a tíz ujját le akarta vágni. Kérdésére, hogy ki ez a nem mindennapi előadóművész, azt a választ kapta: Domenico Scarlatti, a híres Alessandro Scarlatti lovag fia. Roseingrave kétségbeesésében kijelentette, hogy ezek után legalább egy hónapig nem teszi ujjait a billentyűkre. Megismerkedésük után bensőséges barátság alakult ki a két fiatal művész között – annyira, hogy Roseingrave Rómába és Nápolyba is követte Scarlattit, s úgyszólván meg sem vált tőle, amíg – nem sokkal az utrechti béke után – vissza nem utazott hazájába.
Roseingrave egész életében Scarlatti egyik leghívebb barátja maradt, és jóformán egyedül neki köszönhető, hogy Anglia a többi európai országot megelőzte a Scarlatti-művek megismerésében. Feljegyzés tanúskodik arról, hogy Roseingrave, nem sokkal hazatérése után, már 1718-ban műsorra tűzött egy vokális kompozíciót a "híres Domenico Scarlattitól", 1720-ban pedig ő járta ki Scarlatti 1714-ből való Amor d’un ombra e gelosia d’un aura (Egy árnyék szerelme és egy szellő féltékenysége) című operájának Narciso címen való bemutatását a londoni Haymarket Theatre-ben. Az előadást ő maga vezényelte. 1739-ben Roseingrave nyomatta ki Scarlatti zongoraszonátáinak egy tizenkét darabot tartalmazó sorozatát, 1753-ban pedig dublini bemutatkozó előadása szüneteiben Scarlatti csembalódarabjaiból játszott néhányat.
Scarlatti velencei tartózkodásához még egy emlékezetes találkozás fűződik: itt hallotta először Händelt játszani. Händel és Scarlatti közelebbi kapcsolatba csak később, Rómában került.
Római szolgálatban 200px|bélyegkép|Mária Kazimira lengyel királyné