A Tavasz (olaszul: Primavera) Sandro Botticelli itáliai reneszánsz festő temperával festett táblaképe, amely az 1470-es évek végén vagy az 1480-as évek elején készült. Egyes szakértői vélemények szerint "a legellentmondásosabb festmény, amelyről a legtöbbet írtak" vagy "a nyugati művészet egyik legnépszerűbb festménye".
A kép az ókori görög-római mitológia néhány alakját ábrázolja egy kertben, de az alakokat nem kapcsolja össze közös cselekmény.Dempsey. Leggyakrabban a természet tavaszi újjászületése allegóriájának tartják, de pontos jelentéséről már eltérnek a vélemények. A képet először Giorgio Vasari művészettörténész nevezte Tavasz-nak, aki 1550 körül látta a Firenze melletti Villa di Castellóban.
Bár eredetileg nem tartoztak össze, a képet mégis gyakran együtt tárgyalják Botticelli másik, szintén az Uffiziben található, nagy méretű mitológiai festményével, a Vénusz születésé-vel. A két kép a világ leghíresebb festményei közé tartozik, az olasz reneszánsz szimbólumai. Kettőjük közül a Vénusz születése még ismertebb is, mint a Tavasz.Ettlingers, 134; Legouix, 118.
A festmény keletkezésének körülményei bizonytalanok. Biztosan a Medici család egyik tagja rendelte meg, de csak elméletek vannak arra, hogy pontosan ki és milyen alkalomból. Számos ókori és reneszánsz irodalmi forrásból merít, köztük Ovidius és talán Lucretius műveiből, és utalhat a Mediciek udvari költője, Poliziano egyik versére is. 1919 óta a festmény a firenzei Uffizi Képtár gyűjteményéhez tartozik.
Kompozíció
A kép hat nőt, két férfit és egy puttót (angyalkát) ábrázol egy narancsligetben. Szinte valamennyien balra fordulnak, a kompozíció erre irányítja a néző tekintetét. Az alakok jobbról balra haladva a következők: jobb szélen látható Zephyrus, a tavaszhozó nyugati szél istene, aki elrabolja a következő alakot, Chloris nimfát. A mitológia szerint feleségül veszi és a tavasz, a virágok, az új élet istennőjévé, Florává teszi őt: ebben a formában látható mint harmadik alak, ahogyan csupa virág ruhában rózsákat szór szerteszét. A Chloris szájából fakadó virágok jelképezik az átalakulást.Giovanni Garcia-Fenech, "Spring mysteries: Botticelli’s Primavera", Artstor, 2013
A kép közepén (vagy majdnem a közepén), a többiektől némileg eltávolodva és hátrébb lépve áll a vörös-kék köpenybe burkolózott Vénusz. A mögötte lévő fák boltívet formálnak alakja körül. Fölötte száll a bekötött szemű, nyilával balra célzó Ámor.Lightbown, 126–128. Bal oldalon az áttetsző fehér ruhába öltözött három grácia kézenfogva körtáncot jár. A kép bal szélén a kifelé tekintő, vörös ruhás, sisakos-kardos Mercurius emeli az ég felé caduceusát (szárnyas botját).Lightbown, 128–135.
Az alakok közötti kapcsolat tisztázatlan. Zephyrus és Chloris egymásra néznek. Flora és Vénusz kitekintenek a festményből; utóbbi szembenéz a nézővel. Ámor szemét bekötötték, Mercurius pedig a többieknek hátat fordítva felnéz a felhőkre. A középső grácia Mercuriusra tekint, míg a másik kettő egymásra. Flora mosolya a korabeli festészetben nagyon szokatlan.Lightbown, 138.
A környezet rendkívül részletesen kidolgozott. A festményen mintegy 500 növényt azonosítottak, a 190 különböző virágból kb. 130-at tudtak fajszinten meghatározni. A kép mérete és általános megjelenése hasonlít az abban a korban igen népszerű millefleur („ezer virág”) flamand kárpitokhoz.Lightbown, 123; Ettlingers, 120, 122.
A festmény kompozíciója még tartalmaz gótikus stíluselemeket is. Az alakok nagyjából egyenes vonalban helyezkednek el a kép előterében, „egymás mellett, mint a gyöngyök a fonálon”.Ettlingers, 122. Ma már tudjuk, hogy a festmény eredeti helyzetében az alsó része körülbelül szemmagasságban vagy kissé afelett volt, ami részben magyarázza azt az „enyhén emelkedő síkot”, amelyen az alakok állnak.Lightbown, 122.
Vénusz lényegesen magasabban áll a többieknél, jelezve hogy mögöttük található; azonban méretében ugyanakkora (ha nem nagyobb) mint a többi emberalak. Mercurius kardja a harmadik grácia, Chloris kezei pedig Flora előtt vannak, mutatva hogy előttük helyezkednek el, pedig a lábaik helyzete alapján ez nem nyilvánvaló. A kép hátterének virágai nem feltétlenül kisebbek az előtérénél, ami a millefleur kárpitok jellegzetességei közé tartozik.Ettlingers, 119–120.
Az alakok ruhái megfelelnek a korabeli Firenzében Lorenzo de'Medici által ünnepségekre és lovagi tornákra kitalált színpadias öltözékeknek. A feltűnően hiányzó narratíva az életképekkel, illetve a gótika statikus allegóriáival rokonítja a festményt.
Interpretációk
Számos értelmezés született a festményről,Ettlingers, 118–119. de az általánosan elfogadott vélemény szerint legalább az interpretáció egy szintjén "a virágzó termékenység gondosan kidolgozott mitológiai allegóriája”. Botticelli valószínűleg nem egyedül találta ki a kép kompozícióját és a mögötte rejlő mélyebb jelentéseket, mert az a klasszikus irodalom és filozófia olyan mértékű ismeretét feltételezi, amelyekkel ő valószínűleg nem rendelkezett. Feltehetően Poliziano segített neki, de felmerült Marsilio Ficino (aki Lorenzo de' Medici belső köreinek egy másik tagja volt, egyúttal a reneszánsz neoplatonizmus kulcsfigurája) neve is.Wind, 113–114, 126–127; Ettlingers, 129.
A kép egyik aspektusa a tavasz folyamatának előrehaladása, jobbról balfelé. A márciusi szél hatására zöldbe borul a táj és kibomlanak a virágok; mindezt Vénusz, április istennője felügyeli; bal oldalon pedig Mercurius (a korai római naptárban május hónap istene) elűzi az utolsó felhőket is a nyár beköszönte előtt. Mercurius egyúttal a kert őre is, ami magyarázza katonás öltözékét és hogy kitekint a képből. Vergilius az Aeneis egyik részében leírja, hogy Mercurius szárnyas botjával elűzi a felhőket az égről.Lightbown, 136–137. A felhők egy pozitívabb, neoplatonista értelmezése szerint azok „jótékony fátylak, amelyeken keresztül a transzcendens igazság ragyogása anélkül érheti el a nézőt, hogy elpusztítaná őt”.Wind, 123–124, 123 quoted.
A kerten (narancsligeten, ami egy Medici-jelkép) Vénusz uralkodik. A liget egyúttal utalás a Heszperidák kertjére, ahol azt az aranyalmát szedték, amelyet Párisz adott át a legszebb istennőnek, Aphrodité/Vénusznak (a hellenisztikus értelmezés szerint az aranyalmák valójában egzotikus narancsok voltak).Lightbown, 126. Claudianus szerint ott az eget soha nem takarták felhők.Hartt, 332. Vénusz mirtuszbokrok előtt áll. Hésziodosz szerint Vénusz akkor született, mikor apja, Uranosz magja a tengert érte; majd miután egy kagylóban partra sodródott, mezítelenségét mirtuszágakkal fedte el. Ekkortól fogva a mirtusz Vénusz szent növénye. A festményen a házasság istennőjét testesíti meg, teljes testét takaró ruhában, visszafogott hajviselettel, ahogyan egy férjes asszonynak illik megjelennie a nyilvánosság előtt.Lightbown, 127–128, 130.
A gráciák nővérek, hagyományosan Vénusz kísérői. A klasszikus művészetben (az irodalomban nem) általában meztelenül, egymás kezét fogva ábrázolták őket. Itteni ábrázolásuk nagyon közel van ahhoz, amit Leon Battista Alberti írt le 1435-ös De pictura c. művében, amelyet Botticelli nyilván jól ismert.Lightbown, 130–132; Ettlingers, 120. Edgar Wind művészettörténész Voluptas, Castitas és Pulchritudo (Gyönyör, Szűziesség és Szépség) néven azonosítja őket,Wind, 117–119. bár a mitológiában más neveik is ismertek és több szerző inkább nem nevesíti meg Botticelli három gráciáját.
Ámor a középső gráciára (a fenti koncepció alapján Szűziességre) irányozza nyilát és a szerelemnek a szűziességre gyakorolt, házassághoz vezető hatása számos interpretációban megjelenik.Lightbown, 133; Wind, 119–121. Szűziesség Mercurius felé néz és egyes értelmezésekben (különösen amelyek szerint az alakokat valós személyekről mintázták) ezt a párost a kép jobb oldalán látható Chlorishoz és Zephyrushoz hasonlítják.
Egy másik értelmezés szerint viszont a középső grácia hátat fordít Ámornak, lemond a Zephyrus által képviselt testi szerelemről és figyelme Mercuriusra irányul, aki maga is a kifelé tekint. Többek szerint a Tavasz bal oldalán Botticelli egy másik műve a Pallasz és a kentaur volt kifüggesztve és Mercurius a gráciával együtt rájuk néz, ahol a "tudás iránti szerelmet" képviselő Pallasz Athéné diadalmaskodik a bujaságot szimbolizáló kentaur felett.Deimling, 45–46.
A szakértők ma már alapvetően egyformán azonosítják az alakokat,Lightbown, 126–140; Ettlingers, 122–124; Dempsey. de régebben a két jobboldali nőt (akiket ma egy személy két életszakaszának tekintenek) más névvel is illették: a virágos ruhás nő Primavera, a tavasz megszemélyesítője is lehet; akkor pedig Flora a Zephyrus által üldözött nő.Wind, 116–117. Ettlingers, 124. Egy 2011-es felvetés szerint a központi személy nem is Vénusz, hanem Perszephoné.
Nyilvánvaló jelentésén túl a festményt a Marsilio Ficino által a Mediciek körében népszerűsített neoplatonikus szerelem ideájának illusztrációjaként is interpretálták. A neoplatonikus filozófusok Vénuszt a földi és égi szeretet/szerelem istennőjének tekintették és azt állították, hogy ő Szűz Mária görög-római megfelelője; erre utal az is, hogy a festményen oltárszerű környezetbe helyezik, akárcsak Szűz Máriát a korabeli ábrázolásokon. Vénusznak a nézőt üdvözlő felemelt keze ugyanaz a gesztus, amellyel Mária üdvözli Gábriel arkangyalt a kor Angyali üdvözlet-festményein.Ettlingers, 128; Clark, 96.
Számos apró részlet utal a Mediciekre. Ilyenek a narancsok, amelyek megfeleltethetőek a Medici-címer korongjainak; a jobb oldalon látható babérfák (a Lorenzo a latin laurus/babérból ered); a Mercurius és Vénusz ruháin látható lángok (Szent Lőrinc egyik attribútuma a tűz); Mercurius az orvostudomány és a medikusok (olaszul medici) istene. A hasonló játékos utalások Botticelli valamennyi mitológiai témájú festményén megtalálhatók.Hartt, 332–333.
Irodalmi utalások A festményhez inspirációt szolgáltató számos irodalmi alkotás közül a legegyértelműbbet a modern szerzők közül elsőként a német Aby Warburg ismerte fel 1893-ban, a festményről írt alapvető jelentőségű disszertációjában.Lightbown, 140; Dempsey. A kép jobb oldalán látható csoportot Ovidiusnak a tavasz érkezését leíró strófái ihlették (Római naptár, 5. könyv, május 2.). Ebben Chloris nimfa elmeséli, hogyan vonzották meztelen bájai a tavasz első szelét, Zephyrust. Zephyrus üldözni kezdte őt és a hitvesévé tette, a virágok úrnője, a tavasz istennője, Flora vált belőle.Lightbown, 140. Ovidius művéből az olvasó megtudja, hogy „egyszínű volt annakelőtte a föld”. Chloris (khloros görögül zöld) nevéből arra lehet következtetni, hogy a szín zöld volt és ez lehet az oka annak, hogy Botticelli Zephyrust kékeszöld árnyalatokkal festette meg.
Más elemek Poliziano egyik verséből származhatnak. Mivel Poliziano Rusticus című verse 1483-ban jelent meg és a kép 1482 körül készülhetett, egyes szakértők úgy gondolják hogy a festmény ihlethette a költeményt; különös tekintettel arra, hogy Poliziano valószínűleg közreműködött a festmény allegóriáinak kidolgozásában.
Egy másik ihletforrás lehetett Lucretiusnak A természetről írott költeménye, illetve ezen sorai: "Jő a tavasz s vele jő Venus, ennek előtte meg ott jár/ Szárnyas hírnöke, lenge Zephírus, és vele együtt/ Lépked Flóra anyánk az utat telehintve előttük/ Tarka virágokkal s illattal töltve be mindent."Lightbown, 137, 138.
Míg irodalmi források bőségesen álltak rendelkezésre (amelyek többségét Botticelli valószínűleg nem is olvasta, vagy tanácsadói szerezték be számára), a vizuális ihletforrások esetében más a helyzet: "De honnan származott ez a - a szónak inkább a vizuális mint irodalmi értelmében vett - látomás? Ez a zseni rejtélye. Antik szarkofágokból, néhány gemmából és domborműből, és talán pár arretiumi edény töredékéből; a kortárs művészek antik maradványokról készített rajzaiból, amelyek a firenzei műhelyekben keringtek, mint a 18. századi építészek mintakönyvei; ilyen szűkös és középszerű anyagokból Botticelli megalkotta az egész művészet egyik legszemélyesebb fizikai szépségábrázolását, a Tavasz három gráciáját" írta Kenneth Clark.Clark, 92.
Története