A szegedi gázgyár Magyarország egyik legfontosabb és legnagyobb múltra visszatekintő gázipari gyártó létesítménye volt Szeged városában, azon belül Rókus városrészben; működési ideje az 1865 és 1974 közti időszakot ívelte át.
Története A szegedi gázgyár történetének kezdete – régebbi előzményeket nem számítva – 1863. március 25-ével keltezhető: azon a napon írták alá a városi elöljárók egy Riedinger nevű vállalkozóval – az augsburgi légszeszgyár tulajdonosával – azt a szerződést, amely elsődlegesen egy új szegedi légszeszgyár építését, másodlagosan pedig a város közterületein 400 darab gázlámpa üzemeltetését és üzemben tartását célozta. Szerte a világon ekkor már sok helyütt működtek gázgyárak, de a szabadságharc leverését követően gazdaságilag is némileg visszavetett Magyarországon ekkor még csak három nagyobb városban: Pozsonyban, Pesten és Temesvárott.Dobai Gábor: Szénalapú gázgyártás Magyarországon. Víz, Gáz, Fűtéstechnika és Hűtő, Klíma, Légtechnika szaklap 2017. decemberi szám, online kiadás, hozzáférés: 2025. október 23.
A szegedi légszeszgyár 1865. november 1-jével meg is kezdte működését, 4 darab, egyenként 9 retortás, Goffin rendszerű kemencével. [Ugyanabban az évben létesült hasonló ipari létesítmény az ország más nagy városai közül Debrecenben és Zágrábban is.] A műszaki színvonal a célszerűséget tekintve, a gyártási technológia terén éppúgy, mint a kiegészítő berendezéseket illetően igazán korszerűnek volt mondható. Utóbbiakra vonatkozóan jellemző adat, hogy a gázgyár átadási idejére elkészült a városban mintegy 5 kilométernyi hosszúságú elosztóhálózat is.
1879. március 12-én a Tisza áradása elöntötte a gázgyárat, az áradás tetőzésekor a vízszint mintegy 3 méterrel volt a gyártelep talajszintje fölött. A víz teljes levonulását követően, július 21-én kezdődhettek meg a helyreállítási munkálatok, de még további csaknem négy hónap kellett a helyzet hozzávetőleges normalizálásához – maga a gázszolgáltatás konkrétan november 14-ével indulhatott csak újra.
1897-ben bővült a gyártelep fűtőháza, új retorták létesültek és épült egy új gáztároló is. 1901-ben került sor két újabb Goffin rendszerű kemence telepítésére, ami által a retorták száma 54-re, teljes együttes kapacitásuk pedig 4000 köbméterre növekedett. Az ezt követő, bő egy évtized a folyamatos fejlődés időszakát jelentette a vállalkozás számára, amit mutat az is, hogy a fogyasztás mértéke a 20. század első éveire jellemző, évi 1,8 millió köbméter körüli értékről az 1910-es évek második feléről 2,2 millió köbméter környékére emelkedett.
A második világháború idején, főleg annak utolsó időszakában az akadozó szénellátás nehezítette a szegedi gázgyár helyzetét, és a fejlődés a háború végét követő években sem igazán indult be. Ezt támasztja alá az a termelési adat, amely szerint az 1940-es évek elejének mintegy 4000 köbméteres napi kapacitását csak 1951 végére érte el újból a létesítmény. Ugyancsak a második világháború idején saját légvédelmi bunkere is épült a gyárnak, amikor a légitámadások már Szeged városát is veszélyeztették; feladata az volt, hogy menedéket nyújtson a gyár személyzete részére esetleges légicsapások idején, épp ezért az épületektől távolabb, az omladékhatáron kívül kellett felépíteni.
A gyár történetének következő, mérföldkő jellegű évszáma 1958 volt, amikorra a napi termelési kapacitást sikerült megkétszerezni, ám ez egyúttal azzal is együtt járt, hogy állandósultak a vezetékrendszer nyomásproblémái, emiatt pedig a város gázellátásában egyre többször jelentkeztek kritikus helyzetek. Ezeket a gondokat 1960-tól előbb Hajdúszoboszlóról vagonokban szállított földgáznak a hálózati gázhoz való hozzákeverésével igyekeztek enyhíteni, 1963-1964 folyamán pedig további technológiai újításokkal próbálkoztak: benzinbontókat és vízgőzös bontókat helyeztek üzembe a Pulz utcai telepen.
1965-ben megérkezett a földgáz az alföldi nagyvárosba, ami által megnyílt a lehetőség arra, hogy a szegedi erőművet, első ilyen volumenű fogyasztóként ugyancsak a földgázhálózatba kapcsolják be. Az addig használt levegős és vízgőzös gázbontókat földgázra állították át és megindult az elosztóhálózat korszerűsítése is. Ennek jegyében a régóta használt öntöttvas csöveket acél anyagúakra kezdték cserélni, de a földgáz csak azon ellátási területek fogyasztóinál jelent meg, ahol ezek a cserék már megtörténtek, a régi csövekben kényszerűségből még ezután is megmaradt a városigáz-szolgáltatás.
Az átállásnak az adott további lendületet, hogy 1973-tól, az egész országban elsőként polietilén anyagú csöveket kezdtek használni az elosztó vezetékrendszer cseréjénél. A hálózatrekonstrukció így a következő naptári évben, 1974-ben be is fejeződött, megtörtént az utolsó városi gázas fogyasztói helyek földgázra való átállítása, ez pedig egyidejűleg a szegedi városigáz-gyártás megszűnését is magával vonta.
Jegyzetek
Források A Szegedi Gázgyár történetét bemutató molinó a Magyar Villamos Művek győri székházában létesített gázszolgáltatás-történeti kiállításon.
Kategória:Szeged építményei Kategória:Magyarországi technikatörténet Kategória:Gázipar