A Vaskorona Rend kitüntetést 1805. június 5-én Napóleon Milánóban alapította, az Itáliai Királyság (1805–1814) királyaként (1805–1814), a Francia Becsületrend mintájára.

A Vaskorona szimbolikus jelentése A hagyomány szerint Lombardia vaskoronája belső felületén egy acélgyűrű található, amelyet a Krisztus keresztre feszítésekor használt Szent Szegek egyikéből kovácsoltak, innen ered a Vaskorona elnevezés. A szeget később Szent Ilona, Constantinus császár anyja vitte Itáliába, aki számos alkalommal kitűnt nemcsak hívő keresztényként, hanem fontos ereklyék keresőjeként is (megtalálta az Szent keresztet is). bélyeg|Lombardia vaskoronája, amelyetNapóleon Itália kiràlyává koronázásakor használt. A monzai dómban látható A koronát Theodelinda bajor–longobard hercegnő adományozta a monzai dómnak, ahol ma is őrzik. 774-ben Nagy Károly longobárd trónra koronázásakor, majd később a hagyomány örökösei, a Szent Római Birodalom császárai használták.

Miután Napóleon a nyugati császáraiéhoz hasonló területet meghódította az Appennini-félszigeten, szimbolikus gesztusként maga koronázta meg magát Itália királyáva az ereklyével 1805. május 26-án. A francia forradalom az egyenlőség és testvériség eszményei mentén eltörölte az Ancien régime-re jellemző összes lovagrendet és a francia királyok által érdemekért adományozott összes kitüntetést. Azzal a szándékkal, hogy megjutalmazza azokat a bátor katonákat, akik Itáliában, és konkrétabban az Itáliai Köztársaság (és előtte a Ciszalpin Köztársaságban) harcoltak, Napóleon létrehozta a Vaskorona Rendet, a Becsületrend mintájára. bélyeg|bal|264px|Napóleon mellszobra a Lombardiai Vaskoronával, Museo del Risorgimento, Milánó A Vaskorona szentségi köteléke az isteni jogon történő királyi felszentelést jelképezi. Különleges hatalommal ruházott fel, amely az ezzel a koronával és a pápa jóváhagyásával végzett évszázados koronázásokból fakadt, és amely legitimálta viselőjének Lombardia tényleges birtoklását. Ez volt az egyik oka annak, hogy Napóleon, az osztrák császárok, és végül Itália utolsó királyai is használták, akik nemzeti koronává tették.

Az 1859-es itáliai hadjárat során I. Ferenc József császár a Vaskoronát Bécsbe vitette. 1866=os visszaszolgáltatása Olaszországnak egybeesett a Savoyai-háznak az ország feletti szuverenitásával (Lazio és Róma kivételével, amelyeket csak 1870-ben foglaltak el), valamint Veneto Osztrák Birodalom általi átruházásával az egységes olasz államra. bélyeg|264px|Az Olasz Korona Rend parancsnoki keresztje, amelyet II. Viktor Emánuel olasz király alapított: középen a vaskorona ábrázolása A Vaskorona lett az új lovagrend, jelen esetben az Olasz Korona Rendjének konstitutív szimbóluma, amelyet II. Viktor Emánuel olasz király alapított (a napóleoni Vaskorona utódjaként elképzelt rend, amelyet az osztrák császárok 1918-ig fenntartottak a korábbi itáliai birtokaikra vonatkozó igényeik részeként).

A Rend létrehozása „Annak érdekében, hogy a becsületbeli tanúvallomások révén méltó jutalmat biztosítsanak a koronának tett szolgálatokért, mind a katonai pályán, mind az adminisztrációban, a bírói hivatalban, az irodalomban és a művészetekben”, I. Napóleon olasz király (aki május 26-án koronázta meg magát a „milánói dómban”) az 1805. június 5-i alkotmányos törvénnyel megalapította a „Vaskorona Rendjének” nevezett rendet.

A VIII. szakasz kimondja, hogy „Az itáliai királyok lesznek a rend nagymesterei. Napóleon császár és király azonban mint alapító, életében megtartja a címet és a funkciókat, amelyeket csak halála után élvezhetnek.”

A rend nevét az ősi lombardiai vaskoronáról, egy ereklyetartóról kapta, mivel a benne lévő vaskarikát állítólag a passió szegeinek egyikéből kovácsolták, amelyet Jézus Krisztus valódi keresztjéből vettek ki. A korona a középkor óta az Itáliai Királyság egyik legerősebb szimbóluma volt.

Adminisztráció és szervezés A Rend Nagy Tanácsa a magas méltóságokból állt, elnöke pedig a nagymester volt. Míg a Rend kancellárját és pénztárosát a méltóságok közül választották, a szertartásmestert a parancsnokok, két szertartássegédet pedig a lovagok közül.

Ferdinando Marescalchit (külügyminisztert) a Rend nagykancellárjává, Antonio Aldini államminisztert pedig pénztárossá nevezték ki.

A rendet kezdetben három kategóriába sorolták. Az intézmény legfeljebb a következőkből állt:

20 méltóság, nagykereszttel 100 parancsnok 500 lovag Létrehozása során a császár ragaszkodott ahhoz, hogy önálló „Az első alakulathoz kétszáz lovaghelyet, huszonöt parancsnoki és öt méltóságos helyet különítettek el a francia tisztek és katonák számára, akik dicsőségesen vettek részt azokban a csatákban, s akiknek sikere a leginkább hozzájárult a királyság megalakulásához.” A nagymester házának hercege, a külföldi házak hercegei és más külföldiek, akik a rend kitüntetéseit megkapják, nem számítanak bele ebbe a csoportba.” Az 1807. november 19-i császári rendelettel tizenöt méltóságos személyt, ötven parancsnokot és háromszáz lovagot adtak a Vaskorona Rend tagjainak számához.

A Nagymester nevezi ki a rend összes pozícióját. A parancsnokokat a lovagok közül, a méltóságokat pedig a parancsnokok közül választják (következésképpen, és az első alakulatnál, a rend minden tagját lovaggá nevezték ki).

Minden évben, Mária mennybevétele napján betöltik a megüresedett állásokat. Ezen a napon minden lovag, parancsnok és méltóság összegyűlik az általános káptalanon a milánói metropolita templomban. Az új lovagok ott teszik le esküjüket, és fogadtatásukra az előírt szertartás szerint kerül sor.

A rend tagjai a következő éves kegydíjban részesülnek: 3000 livre-t a méltóságok 700 livre-t a parancsnokok 300 livre-t a lovagok

Ezt a kegydíjat a Monte Napoleone rend adományalapjából vonják le, 400 000 milánói livre terjedelemben. Ezenkívül az alapítvány bevételéből évi 100 000 livre-t tartanak fenn rendkívüli kegydíjakra, amelyeket a nagymester helyénvalónak tart lovagoknak, parancsnokoknak vagy méltóságoknak adományozni (ezek a kegydíjak életfogytiglani járnak).

A jelvény a szalaggal A Rend kitüntetését törvény állapította meg az 1805-ös rendeletben.

A rendjel egy éremből állt, amelyen a napóleoni sas a Vaskorona felett ült, és amelyre a következő mottó volt írva „Isten adta nekem, jaj annak, aki hozzáér!” (franciául vagy olaszul, a címzett nemzetiségétől függően), (megismételve Napóleon híres mondatát milánói koronázásán). A vaskoronát hat csúcs díszítette, amelyek közepén kék zománcban Napóleon aranyozott profilja díszlett.

A korona hegyét később markolatgombokkal díszítették.

Ez a díszítés egy szalagon függött a francia változatban narancssárga zöld szegéllyel. A szín szimbolikusan a birodalmi aranynak felelt meg, amelyet az osztrák változat is átvett.

Egyben úgy döntöttek, hogy a rendjelet a következőképpen fogják viselni: Méltóságok: az arany kitüntetést a nyak körül és mellszalagként viselik a jobb válltól a bal csípőig, valamint egy nyolcágú csillagot a mellkas bal oldalán Parancsnokok: az arany jelvényt egy rozettával együtt viselik, amely a hajtóka bal oldalához van rögzítve Lovagok: az ezüst jelvényt ugyanúgy rögzítve viselik.

Ezeket a színeket III. Napóleon francia császár hercegelnök elfogadta az 1852-ben alapított francia katonai éremhez is.

Méltóságok Caprara bíboros, Milánó érseke Codronchi gróf, Ravenna érseke, az Itáliai Királyság nagytanácsának tagja, szenátor Francesco Melzi d'Eril Magenta grófja, Lodi hercege, kancellár, a korona őre, szenátor Antonio Litta Visconti Arese de Litta gróf, nagykamarás, szenátor Carlo Caprara gróf, Nagy Apród, szenátor Fenaroli gróf, a palota nagymestere, majordomus (1805–1814), szenátor Marescalchi gróf, külügyminiszter, a Rend kancellárja Pino tábornok, a királyi gárda első kapitánya Prina gróf, pénzügyminiszter, szenátor Antonio Veneri gróf, közkincstári miniszter, szenátor Aldini gróf, államtitkár, a Rend pénztárosa Gróf Luosi nagybíró, igazságügyminiszter Costabili Containi gróf, a királyi udvar főintendánsa, szenátor Giovanni Paradisi gróf, az itáliai szenátus rendes elnöke Moscati gróf, a szenátus praetora Marzio Mastrilli Gallo márki, a Nápolyi Királyság külügyminisztere Bovara gróf, vallásügyi miniszter, szenátor Arborio de Breme, brémai gróf, szenátor Eugène de Beauharnais, az Itáliai Királyság alkirálya Joseph Bonaparte Spanyolország királya, nagy választófejedelem Louis Bonaparte Hollandia királya, a Birodalom rendőre Joachim Murat „a Két Szicília”, főadmirálisa Jérôme Bonaparte Vesztfália királya Camille Borghese herceg Louis-Alexandre Berthier marsall, Neuchâtel és Valangin hercege, Wagram hercege és alrendőr Bernadotte marsall, Pontecorvo hercege, Svédország leendő királya (Joseph Bonaparte sógora) Charles Pierre François Augereau marsall, Castiglione hercege André Masséna marsall, Essling hercege és Rivoli hercege Jean Mathieu Philibert Sérurier gróf, marsall, szenátor, az Invalidusok házának kormányzója Francesco, Aldobrandini Borghese herceg François de Beauharnais Lariboisière tábornok Lauriston grófja, vezérőrnagy Sorbier gróf vezérőrnagy

Parancsnokok Antoine François Andréossy gróf, vezérőrnagy Marc-Antoine Bonnin de La Boninière, gróf, vezérőrnagy Augustin Daniel Belliard, gróf, vezérőrnagy Michel Ordener, gróf, vezérőrnagy, Joséphine császárné első lovásza Jean-Baptiste Bessières marsall, Istria hercege, a császári gárda vezérezredese Guillaume Marie-Anne Brune marsall François de Chasseloup-Laubat gróf, vezérőrnagy Claude Dallemagne báró, vezérőrnagy Louis Friant gróf, vezérőrnagy Pierre-Augustin Hulin gróf, vezérőrnagy, az első hadosztàly parancsnoka Jean-Andoche Junot Abrantès hercege, huszár-vezérezredes, Párizs kormányzója François Christophe Kellermann marsall, Valmy hercege Jean Le Marois gróf, vezérőrnagy, Őfelsége a Császár szárnysegédje Augustin de Lespinasse gróf, szenátor Auguste Frédéric Louis Viesse de Marmont Ragusa hercege Sextius Alexandre François de Miollis gróf, vezérőrnagy Georges Mouton, Lobau grófja, Őfelsége a Császár szárnysegédje Antoine-Guillaume Rampon gróf, vezérőrnagy, szenátor Nicolas Marie Songis des Courbons gróf, vezérőrnagy, szenátor, a Tüzérség főellenőre Jean Antoine Verdier gróf, vezérőrnagy Claude-Victor Perrin Belluno hercege, a Grande Armée 10. hadtest parancsnoka Martin Vignolle báró, vezérőrnagy Frédéric Henri Walther gróf, vezérőrnagy, a Csàszári gárda lovas grànátosainak parancsnoka Gérard Christophe Michel Duroc Friuli hercege, vezérőrnagy, a palota nagymarsallja Jean-Baptiste Nompère de Champagny Cadore hercege, külügyminiszter Antoine Marie Chamans de Lavalette gróf, államtanácsos Emmanuel de Grouchy gróf, vezérőrnagy, a lovas vadászok vezérezredese Marie François Auguste de Caffarelli du Falga gróf, az Itáliai Királyság hadügyminisztere Jean Lannes marsall, Montebello és Sievers hercege Henri Gatien Bertrand tábornok, birodalmi gróf Michel Ney marsall, Moszkva és Elchingen hercege Nicolas Charles Victor Oudinot marsall-gróf, Reggio Emilia hercege Louis Gabriel Suchet marsall-gróf, Albufera hercege Martin Michel Charles Gaudin, Gaète hercege, francia pénzügyminiszter Horace Sébastiani a Porta és a Birodalom grófja, konstantinápolyi tábornok és nagykövet René Savary Rovigo hercege, rendőrtábornok és -miniszter Antoine Charles Louis de Lasalle birodalmi gróf, tábornok Claude Henri Belgrand de Vaubois tábornok, gouverneur militaire de Málta katonai kormányzója Édouard Mortier Treviso hercege, a Régi Gárda parancsnoka Jean Jacques Régis de Cambacérès Parma hercege, az Első Francia Császárság herceg-főkancellárja Prince Borromeo Carlo Visconti di Modrone, Visconti hercege Amilcare Paulucci delle Roncole vezér-őrgróf Cesare Ceccopieri gróf Giovanni Giacomo Trivulzio gróf Giovanni Martinengo gróf Palatino Calini gróf Luigi Porro Lambertenghi gróf Paolo Pola gróf Andrea Bellerio báró Giacomo Filippo de Meester Hüyoel báró Lambertenghi nemes Bianchi d'Adda nemes Barbò Barbiano di Belgioioso d’Este őrgróf Dandolo nemes