A csókalábú útifű (Plantago coronopus) az útifűfélék családjába tartozó lágyszárú, virágos növény. Eredeti élőhelye Európa tengeri partvidékeihez kötődik. Természetes elterjedési területe a tenger partok vonalát követi Skandináviától a nyugati partokon keresztül a Mediterráneumig, illetve a Fekete-tenger partvidékéig. Ezeken a területeken elsősorban sós élőhelyeken fordul elő, például tengerparti homokdűnéken, sziklás partokon, sós mocsarakban és más, sóval terhelt felszíneken. Eredeti élőhelyein tipikus halofil (200 mM fölötti sókoncentrációjú élőhelyeken túlélni és szaporodni képes fajok) növényként ismert.
Keskeny, karéjos, fogas levelei tőlevélrózsát alkotnak, melyből egy 5-25 cm hosszú száron fejlődik ki a füzérvirágzat. Virágzása hosszú időszakot ölel fel. A virágzás általában tavasz végétől indul, és kedvező körülmények között egészen őszig tart. Magdimorfizmus jellemzi.
Bár nem kizárólag sós környezetben képes megélni, jól tűri a megnövekedett sókoncentrációt, különösen a csírázás és a fiatal növények fejlődése során.
Terjedése bélyegkép|357x357px|Plantago coronopus Tengerparttól a kontinens belsejéig A Plantago coronopus kontinens belseje felé történő terjedésében az úthálózatok meghatározó szerepet játszanak. A nagy forgalmú utak – elsősorban autópályák és főutak – mesterséges ökológiai folyosóként működnek.
A járművek mint terjesztők A növény magjai és szaporítóképletei könnyen rátapadnak a járművekre, melyek rövid idő alatt nagy távolságokra szállítják a magokat. A keltett légáramlatok is szerepet játszanak a terjesztésben. Különösen jellemző a csókalábú útifű tömeges előfordulása az autópálya-lehajtók, pihenőhelyek és kanyarodósávok környezetében, ahol a lassító vagy megálló járművekről a magok könnyen a talajra hullanak.
A téli sózás jelentősége A közutak téli síkosságmentesítése során kijuttatott sónak több negatív következménye is lehet a környezetre nézve:
felszíni, ivó- és talajvíz szennyezése
levélkárosodást okoz ozmotikus stresszt idéz het elő befolyásolja a talaj pH-értékét
Ezáltal megváltozik a vegetáció faji összetétele, különféle stressztűrő, halofil (sótűrő) növényfajok terjedésének szelektív előnyt bíztosítva. Habár a Plantago coronopus magjainak a csíraképsségét negatívan befolyásolja a növekvő sókoncentráció, más nem halofita nővényekhez képest ígyis magas a csírázás. A sózás így csökkenti a konkurens, sóérzékeny fajok jelenlétét, miközben versenyelőnyhöz juttatja a sótűrő Plantago coronopus-t, lehetővé téve tartós és életképes állományok kialakulását az utak mentén.
A magdimorfizmus előnye Kutatások szerint a sikeres terjedés mögött elsősorban nem a sótűrés áll, hanem inkább magdimorfizmus. A kétféle mag eltérően viselkedik vizes közegben, valamint különböző csírázási mechanizmussal rendelkezik. Ennek következtében változó környezeti feltételek mellett – például eltérő sókoncentráció, nedvességviszonyok vagy hőmérsékleti helyzetek esetén mindig nagyobb az esély arra, hogy legalább az egyik magtípus sikeresen csírázik.
Országok, ahol jelen már a Plantago coronopus:
Németország
Svájc Ausztria Magyarország Csehország Szlovákia Szlovénia Románia Lengyelország
Természetvédelmi problémák A faj jelenlegi európai terjedése nagyrészt az utak mentén zajlik, azonban nem ritka jelenség, hogy az ilyen módon terjedő növények idővel kilépnek a mesterséges élőhelyekről, és természetes élőhelyeket is kolonizálnak. Különös veszélyben vannak a Kárpát-medence természetes szikes élőhelyei. Bekerülve egy ilyen élőhelyre, könnyen megváltoztathatja az őshonos fajösszetételt.
Források
Kategória:Útifüvek