A szövetséges háború Itáliában (Kr. e. 91–87)

A szövetséges háború (a latin szóból, a „szövetségesek háborúja”), más néven itáliai háború vagy marsi háború,Bispham 2016a,p. 76. nagyrészt 91 és 88 között zajlott. Kr. e. a Római Köztársaság és számos autonóm szövetségese városállamok és törzsszövetségek () között Itáliában (ma magyarul Olaszország). Néhány szövetséges Kr. e 87-ig kitartott Róma ellen.

A háború Kr. e. 91 végén kezdődött Asculum lázadásával. Más itáliai városok is gyorsan a lázadók mellé álltak, és a rómaiak válasza kezdetben zavaros volt. Az újévre a rómaiak hatalmas seregeket állítottak fel a lázadók leverésére, de a kezdeti előrelépés nehézkesnek bizonyult. Az év végére azonban sikerült kettéválasztaniuk az itáliai lázadókat, északi és déli szektorokra izolálva őket. A lázadók Kr. e. 89 elején megpróbálták betörni Etruriába és Umbriába, de vereséget szenvedtek. Délen Lucius Cornelius Sulla győzte le őket, aki győzelmeiért a következő évben consulságot nyert. A rómaiak megtartották a kezdeményezést, és Kr. e. 88-ra a konfliktus nagyrészt véget ért, a rómaiak figyelmét pedig a folyamatban lévő első Mithridatész-háború keltette fel. A Kr. e. 87-re a pályán lévő néhány itáliai lázadó végül tárgyalásos megállapodásra jutott egy rövid polgárháború alatt abban az évben. A háború különböző szakaszaiban a rómaiak olyan törvényeket hoztak, amelyek lehetővé tették az itáliai városok számára, hogy római állampolgárságot kapjanak, ha nem lázadtak fel, vagy más módon letették volna a fegyvert, ezzel elszívva a lázadók támogatását.

A háború okait illetően megoszlanak a nézetek, elsősorban abban a kérdésben, hogy vajon a római állampolgárság már eleve áhított státusz volt-e, és hogy az állampolgárság kiterjesztése volt-e a fő olasz háborús cél. A korszak fő ókori forrása a viszonylag későn író Appianus, aki a császárkorban, a Kr. u. 2. században írt, és akinek elbeszélése nagyrészt a szövetségesek római állampolgárság iránti követelésein alapul. Más történészek, különösen Henrik Mouritsen, ehelyett egy vélt alternatív hagyományra összpontosítottak, amely szerint az itáliai szövetségesek lázadnak a római hegemónia és a szövetséges területekre való gazdasági betolakodás ellen.

A szövetséges háborút követő hatalmas polgárság-bővülés továbbra is politikailag feszült téma maradt, különösen ami a római demokratikus folyamatok hagyományos egységeit jelentő törzsekbe való beosztását illeti. A szavazati joggal kapcsolatos viták szerepet játszottak Sulla i. e. 88-as római bevonulásában, hogy megbuktassa a plebejus Publius Sulpicius Rufus tribunust. A Sulla által kivívott olasz jogok visszavonásától való félelem hozzájárult az ellenálláshoz Sulla polgárháborúja alatt. A konfliktus elmosta a rómaiak és ellenségeik közötti határvonalat is; a háború alatti nagy seregek jelenléte Itáliában lehetőséget teremtett a hadvezéreknek a hatalom törvénytelen megragadására. Ezen és más okok miatt egyes történészek úgy vélik, hogy a konfliktus fontos szerepet játszott a Római Köztársaság összeomlásának előkészítésében.

Az események háttere Az Itáliai-félszigetet az i. e. második században a Római Köztársaság uralta, amely kétoldalú szerződések révén szövetséges volt a félsziget számos városállamával. Általánosságban elmondható, hogy ezek a városok területi integritási és belső önkormányzati garanciákat kaptak cserébe azért, hogy katonákkal támogatták Rómát számos háborúja során.Mouritsen 1998, pp. 2, 40, 44. A szövetséges kontingensek egyre nagyobb részét tették ki a római emberállománynak: i. e. 295-re a rómaiak vezette szövetséges seregek kontingensei összességében meghaladták a rómaiak számát a harctéren, és i. e. 218-ra két rómaira három szövetséges jutott a harctéren. Ez nélkülözhetetlenné tette a szövetséges emberállományt a római katonai fölény szempontjából.Scopacasa 2016, p. 45; Mouritsen 1998.

A városok különféle okokból működtek együtt Rómával. Részesedést kaptak a hadizsákmányból és a földbirtokokból. Róma a szövetséges eliteket is támogatta a népfelkelések ellen (pl. Arretiumban, Lucaniában és Volsiniiben Kr. e. 302-ben, 296-ban és 264-ben). Bár néhány város a Kr. e. 216-os cannae-i csata után a második pun háborúban átállt, a disszidenseket legyőzték, és szigorú feltételeket szabtak ki rájuk.Scopacasa 2016, p. 46; Mouritsen 1998. 147.p Idővel a rómaiak elkezdtek beavatkozni szövetségeseik belügyeibe, bár a történészek eltérően vélekednek ennek mértékéről. Például amikor a szenátus Kr. e. 186-ban elnyomta a bakhanáliákat,Scopacasa 2016, p. 52. a történészek eltérően vélekednek arról, hogy ez csak a római területekre vonatkozott-e, vagy kiterjesztették-e területen kívül a szövetségesekre is. A társadalmi háború idejére a szövetségesek főként a következő régiókban helyezkedtek el: két északiban (Etruria és Umbria), valamint délebbre (Lucania, Puglia és Magna Graecia).  Már az ötödik században is Dél-Itália oszkán és umbriai nyelvű közösségei rugalmas konföderációs ligát alkottak; ezek közül a legerősebbek a szamniták és a lucaniaiak voltak.Scopacasa 2016, p. 36  A rómaiak számos háborúban harcoltak a szamnitákkal Itália meghódítása során; még ezt követően is megőrizték kohéziójukat, miután a második pun háború alatt egyetlen tömbként elhagyták Rómát.Scopacasa 2016, p. 46. A romanizáció a második századig jelentős heterogenitással zajlott: Pugliában és Samniumban a latin hatás nagyrészt hiányzott mind a régészeti, mind az irodalmi forrásokban, míg a marsic területeken a feliratok a latin ábécé átvételére utalnak.Mouritsen 1998, pp. 80–81. Összességében az italicus törzsek és népek a társadalmi háború előestéjén is különállónak tartották magukat Rómától, ahogyan az előző évszázadokban is tettékMouritsen 1998, p. 82, citing Az is fontos, hogy az i. sz. 1. század előtt egy személy nem rendelkezhetett egynél több állampolgársággal. A birodalom előtt a szövetséges katonák sem kaptak római állampolgárságot szolgálatuk végén. Például Cicero szándékosan szembeállítja az itáliai egyetlen lehetséges állampolgárságot a görög többes állampolgársággal Lucius Cornelius Balbus, egy Pompeius által állampolgárságot kapott provinciális számára mondott beszédében., citing Cic. Balb., 28–30. Az állampolgárság területhez kapcsolódott: a római állampolgárságot elnyerő személy lemondott helyi állampolgárságáról; a helyi állampolgárság elvesztése és a római területen kívüli élet a helyi társadalmi-gazdasági státusz csökkenését jelentette. Appianus hasonlóképpen fogalmazza meg a háborút a Kr. e. 91-es plebejus tribunus, Marcus Livius Drusus kudarcot vallott reformjavaslataira adott reakcióként. A büntetőbíróság esküdtszéki összetételének megváltoztatására irányuló komplex terv részeként Drususnak állítólag ingyen földdel kellett volna elcsábítania a népet, ami közterületeket igényelt volna, amihez az itáliaiakat(vagy italicusokat) el kellett volna távolítani ezekről a földekről, amihez pedig állampolgárság kellett volna, hogy elfojtsa az ellenvetéseket. Amikor a javaslatok kudarcot vallottak, az italicusok háborúba vonultak, hogy biztosítsák az állampolgárságot és a jogi egyenlőséget, amelyet békében megtagadtak tőlük.; .

A legmeggyőzőbb ok, amelyet Appianus bemutat, az itáliaiak politikai egyenlőségre irányuló vágya: azt mondja, hogy az italicusok „inkább uralomban partnerek, mint alattvalók” akartak lenni., quoting, . Valószínű azonban, hogy a szegény és a gazdag itáliaiak eltérő célokat követtek: a szegényebb itáliaiak valószínűleg a római bírák igazságtalan bánásmódjától való mentességet keresték; gazdagabb honfitársaik profitálhattak volna a római politikához való közvetlen hozzáférésből.

A háború kitörése A rómaiak valószínűleg tudtak valamiféle nyugtalanságról, még ha annak mértékéről nem is volt információjuk. Ezt bizonyítja, hogy a háború kezdetén a barátságtalan városokban elfoglalt római helyőrségeket. Valószínű, hogy ezeket a helyőrségeket a háború kezdete előtt stratégiailag fontos helyekre küldték. Már Kr. e. 91 végére a rómaiak praetorokat küldtek kisorozott csapatokkal a félsziget köré, hogy kivizsgálják az összeesküvésről szóló pletykákat. De mire a vizsgálatok befejeződtek (vagy azok eredményeként), a háború már elkezdődött.Mouritsen 1998, pp. 130–31 Ettől függetlenül valószínűleg egy felkelés előkészületei kezdődtek Drusus tribunátusa előtt Kr. e. 91-ben.Bispham 2016a, p. 86. A háború kitörésekor az olaszok erőket toboroztak és hadseregeket alakítottak a rómaiak ellen. Ahhoz, hogy ezt ilyen gyorsan megtegyék, a háború kitörése előtt meg kellett állapodniuk a hatalommegosztásban és a parancsnokságban.

Photius Diodorus Siculusról szóló összefoglalója szerint, amelyet a legtöbb modern tudós elfogad, az itáliaiak új fővárost hoztak létre Corfiniumban, egy fórummal és egy ötszáz fős szenátussal. A szenátus ezután két konzult és tizenkét praetort nevezett ki, egyenlően elosztva őket az északi és déli front között (Quintus Poppaedius Silo és Gaius Papius Mutilus olasz konzulokat északra, illetve délre osztották be). Kr. e. 91 végén vagy 90 elején az a pletyka terjedt, hogy Asculum túszokat cserél egy másik várossal. Az ilyen csere szokás volt a háborús előkészületek során, hogy megakadályozzák a szövetséges városok dezertálását. Egy Quintus Servilius nevű római praetor, valószínűleg Kr. e. 103 quaestora, a városba sietett, és erőszakkal fenyegette meg, ha Asculum nem hagy fel a tevékenységgel. A lakosok azonban, attól tartva, hogy rómaiak leleplezik őket, válaszul megölték a praetort és legátusát, Fonteiust. Ezután megölték a városban tartózkodó összes rómait, és kifosztották javaikat. Miután nyíltan erőszakot követtek el a rómaiak ellen, az itáliaiak egy emberként fellázadtak.Dart 2009, p. 215

A háború menete

Appianus beszámolója szerint az olaszok a háború kezdetén mintegy 100 000 embert mozgósítottak. Róma latin szövetségesei hűségesek maradtak. Róma továbbra is ellenőrizte Capuát és Közép-Campaniát, amelyek logisztikai szempontból létfontosságúnak bizonyultak. Az év konzuljai, akiket viszonylagos béke idején választottak meg, Lucius Julius Caesar és Publius Rutilius Lupus voltak. A két férfi tapasztalt legátusokhoz férhetett hozzá, akik mindketten a Jugurtha és a Cimbri elleni háborúk veterán parancsnokai voltak: Gaius Mariushoz és Lucius Cornelius Sullához. Június 11-én Publius Rutilius Lupus konzul, miközben megpróbálta embereit átvezetni egy folyón az északi hadszíntéren, elesett a tolenusi folyó menti csatában, miközben a marsik ellen harcolt, és kiképzetlen embereit az átkelés során megfutamították. A csata után, amikor a Rómába visszaszállított hatalmas számú holttest pánikot keltett, a szenátus elrendelte, hogy a háborús halottakat a jövőben a csatatéren kell eltemetni. Ugyanebben az összecsapásban Gaius Marius, Rutilius egy másik legátusa és a kimbriai háborúk hőse döntő győzelmet aratott azzal, hogy áttörte a folyót, amikor a folyón lefelé lefolyó holttestek figyelmeztették a katasztrófára; végül átvette a parancsnokságot, miután Rutilius utódját meggyilkolták a hamis megadási tárgyalások során. Marius, Lucius Cornelius Sulla bekerítő manőverének segítségével, ezután vereséget mért a marsikra a Fucine-tó közelében, ami kettészakította az itáliaiakat.