Bostahovine () falu Bosznia-Hercegovinában, a Bijeljinai régióban, Srebrenica községben, a Szerb Köztársaság területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina keleti részén, Zvorniktól légvonalban 31, közúton 40 km-re délre, községközpontjától légvonalban 7, közúton 15 km-re nyugatra, a Bostahovska-folyó völgye felett, szétszórt házcsoportokban, 440-800 méteres magasságban fekszik.Topografska karta Zvornik 477-4-1 A település a Drina-folyó völgyétől nyugatra eső hegyvidéki területen fekszik. Az északkelet-boszniai felföldre jellemző meredek lejtők, keskeny völgyek és fennsíkok alkotta változatos táj. A területet sűrű, vegyes erdők borítják. A völgyek alján legelők és mezőgazdasági területek találhatók.
Éghajlata Bostahovine területét a Bosznia-Hercegovina belső részére jellemző kontinentális éghajlat jellemzi, hideg téllel és meleg nyarakkal. A januári átlaghőmérséklet 6 °C és -3 °C között, míg júliusi 29 °C és 15 °C között ingadozik. Az éves csapadékátlag körülbelül 866 mm, nagyobb mennyiségben tavasszal és ősszel, ami támogatja a buja erdőtakarót.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb80Bosnyák479299Horvát00Jugoszláv00Egyéb80Összesen495299
Története A Bostahovinét is magában foglaló régió a 10. századtól a szélesebb szláv migráció részeként népesült be Boszniában, amikor a délszláv törzsek mezőgazdasági közösségeket hoztak létre a Dinári-hegység robusztus táján. Ezek a korai lakosok valószínűleg megélhetési gazdálkodással és pásztorkodással foglalkoztak, integrálva a már meglévő illír és római népesség maradványait, képezték a középkori boszniai társadalom alapjait. Bosznia 1463-as meghódítását követően az oszmán terjeszkedés adminisztratív változásokat hozott. A 15. század végéről a közeli Srebrenica határterületi erődítményei és bányászati tevékenységei révén már folyamatos emberi jelenlétre utaló bizonyítékok találhatók. A terület, beleértve az olyan településeket is, mint a Bostahovine, a Zvorniki szandzsák igazgatása alá esett, és az oszmán timar rendszeren belül vidéki közösségként működött, a mezőgazdaságra és a helyi katonai igények támogatására összpontosítva. A terület csak periférikus szerepet játszott az 1875–1878-as oszmánellenes felkelésben. A helyi lakosok csatlakoztak a szélesebb körű boszniai felkelésekhez, melyek az oszmán agrárpolitika és az adózás ellen indultak.
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a településnek Sućeska község részeként 12 háztartása és 77 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 95. o. 1910-ben a Srebrenicai járáshoz tartozó településen 22 háztartást és 144 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 104. o.
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború alatt a térség a tengelyhatalmak megszállása alatt állt és nőtt az etnikumok közötti viszály. A különböző fegyveres csoportok által elkövetett atrocitások közepette aktivizálódott az ellenállási mozgalom. A település tanúja volt a csetnik, az usztasa és a partizán erők közötti összecsapásoknak. Srebrenicát és a környező falvakat a partizán erők 1945. március 11-én szabadították fel, ami a megszállás végét is jelentette.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A háború kitörésekor Kelet-Bosznia, amely a háború előtt bosnyák többségű terület volt, etnikai tisztogatási műveleteknek és számos atrocitásnak volt kitéve, köztük gyilkosságokkal és nemi erőszakkal. A szerb erők és félkatonai bandák a nem szerb lakosság rovására nagy mértékű kifosztást és kényszerű áttelepítést hajtottak végre. A Srebrenica környékén fekvő területek esetében ezeknek a műveleteknek az volt a célja, hogy Kelet-Boszniában egy olyan összefüggő, szerbek által ellenőrzött területet hozzanak létre, amelynek közös a határa Szerbiával.
A srebrenica enklávét, melynek Bostahovine is része volt, annak a nyugati szélén helyezkedett el, a bosnyák civilek menedékeként hozták létre és a Jugoszláv Néphadsereg kivonását és a bosnyák és a boszniai szerb fegyveres csoportok közötti ellenségeskedést követően a terület 1992 végére a Naser Orić által vezetett bosnyák erők de facto ellenőrzése alá került. Válaszul a bosnyák falvak elleni fokozott boszniai szerb támadásokra, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-án elfogadta a 819-es határozatot, amely Srebrenicát „biztonsági övezetnek” nyilvánította, amelyet az ENSZ békefenntartó csapatai megvédtek bármely fél támadásaitól. Ez a státusz a humanitárius segítségnyújtás és a polgári biztonság megkönnyítését célozta, bár a határozat nem rendelkezett szilárd végrehajtási mechanizmusokkal, az ENSZ Védelmi Erőire (UNPROFOR) támaszkodva.
1995 közepére az enklávé lakossága elsősorban a szomszédos területekről kitelepített bosnyák civilek és menekültek, valamint a boszniai hadsereg 8. hadtestének elemei miatt mintegy 40 ezer főre nőtt. Az ostromlott településeken, köztük Bostahovinén szörnyű körülmények voltak, amelyeket krónikus alultápláltság, nem megfelelő menedék és az orvosi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés jellemez az időszakos segélykonvojok és a boszniai szerb blokádok miatt. A boszniai szerb erők (VRS) ismételt ágyúzásnak és mesterlövésztűznek vetették alá a területet, megsértve annak biztonsági státuszát. Közben az enklávé bosnyák védői a határokon átnyúló razziákat indítottak a szerb falvak ellen, ami polgári haláleseteket és további feszültségeket okozott. Az UNPROFOR holland zászlóalja (Dutchbat), amely mintegy 600 katonát számlált korlátozott bevetési szabályokkal és nehézfegyverzet nélkül, hatástalannak bizonyult a betörések megelőzésében illetve a védelem következetes biztosításában. A faluból erőszakkal elhurcolt bostahovinei túlélők átlagosan 82 napos fogva tartási időszakról számoltak be, amelyet kínzás és verés jellemzett. 1992 és 1995 közepe között 13 bosnyákot öltek meg a faluból.
Az enklávé bukása 1995. július 6-án kezdődött, amikor a Ratko Mladić tábornok alatt működő VRS-egységek megkezdték a Krivaja 95 hadműveletet. A VRS erők elfoglalták az ENSZ megfigyelőállomásait és visszaverték a holland ellenintézkedéseket, a NATO szoros légi támogatás iránti kérelmeket pedig az ENSZ parancsnoksága ismételten késleltette vagy megtagadta. Július 11-én a VRS csapatok behatoltak Srebrenica városába, és civil bosnyák tömegeket indítottak a közeli ENSZ-bázis felé Potočariba. A megmaradt bosnyák katonai egységek megpróbálták kitörni a szerb vonalakon keresztül, de súlyos veszteségeket szenvedtek.
Megkezdődött a Potočariba összeterelt a bosnyák férfiak szisztematikus elválasztása a nőktől és a gyermekektől, ami a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) által később népirtásnak ítélt cselekményekben, tömegsírok, szemtanúk beszámolói és lehallgatott kommunikációk törvényszéki bizonyítékai alapján több mint 7 ezer férfi és fiú kivégzéséhez vezetett. Az empirikus veszteségek becslése a DNS alapján történt azonosításokból származik (2015-ig több mint 6900 főt azonosítottak, bár a viták továbbra is fennállnak a harcosok és a civilek megkülönböztetéséről és a kivégzések előtti harcokban bekövetkezett halálesetekről.
Bostahovinéból a háború során megölt 100 bosnyák közül 87 haláleset ebben a szakaszban történt, köztük 6 gyermek és 2 nő/idős, a túlélők csatlakoztak az evakuációs konvojokhoz vagy az erdei menekülők meneteihez; néhányan, mint a közeli Sućeska lakossága, miután szétválasztották őket az ENSZ bázisain, elmenekültek a Karakaj közelében történt tömeges kivégzések elől.
A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a Boszniai Szerb Köztársasághoz került.
A háború utáni újjáépítés A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében ez a terület háború előtti bosnyák többség ellenére a Boszniai Szerb Köztársasághoz került. A bosnyák menekültek fokozatos visszatérését az 1990-es évek végén olyan nemzetközi szervezetek támogatták, mint az UNHCR, amely a megkülönböztetés nélküli biztonságos és önkéntes hazaszállítás biztosítása érdekében a megállapodás 7. melléklete szerinti erőfeszítéseket koordinálta. 2001-re az összesen mintegy 250 muszlim menekültből álló kisebb csoportok elkezdtek visszatérni a Srebrenica területén tönkretett otthonaikba, beleértve az olyan falvakat is, mint Bostahovine, ami szimbolikus első lépést jelentett a széles körű pusztítás közepette.
A kétezres években felerősödtek az újjáépítési erőfeszítések, a nemzetközi segélyek a srebrenicai önkormányzat visszatérőinek támogatására szolgáló házak és közösségi létesítmények újjáépítésére összpontosítottak. Az olyan szervezetek, mint az UNHCR és a helyi nem kormányzati szervezetek 2000-ig mintegy 20 muszlim tulajdonú otthon újjáépítését segítették elő, valamint szélesebb körű kezdeményezéseket tettek az infrastruktúra helyreállítására és a munkahelyteremtésre, mint például a régió háború előtti ipari örökségét kihasználó fémfeldolgozó gyárak. Bostahovine is részesült ezekből a programokból, bár a tartós aknamezők és a korlátozott közművek miatt az előrehaladás egyenetlen volt. Részt vettek a srebrenicai emlékhely kezdeményezésekben is, beleértve a Srebrenica-Potočari Emlékközpont létrehozását, melyet 2000-ben Bosznia-Hercegovina főképviselője szorgalmazott.