Antonio Tabucchi olasz író és akadémikus, aki portugál nyelvet és irodalmat tanított a Sienai Egyetemen. Mélyen szerelmes volt Portugáliába, szakértője, kritikusa és fordítója volt Fernando Pessoa műveinek, akiktől a saudade,A saudade portugálul és galíciaiul a melankolikus vagy mélyen nosztalgikus vágyakozás érzelmi állapota egy szeretett, mégis távol lévő személy vagy valami más iránt. a szépirodalom és a heteronimák koncepcióit merítette.A heteronima irodalmi fogalma egy vagy több képzeletbeli karakterre utal, akiket egy író különböző stílusokban alkotott meg. Tabucchi először az 1960-as években, a Sorbonne-on találkozott Pessoa műveivel. Annyira elbűvölték, hogy amikor visszatért Olaszországba, bevezető portugál nyelvtanfolyamot végzett, hogy jobban megértse a költőt.

Könyveit és esszéit 18 nyelvre fordították le. Feleségével, Maria José de Lancastréval együtt Pessoa számos művét fordította olaszra, és egy esszékönyvet és egy vígjátékot is írt az íróról. Tabucchi elnyerte a francia „Médicis étranger” díjat a Notturno indiano (Indiai éjszaka) című művéért és a Premio Campiellót, valamint az Aristeion-díjat a Sostiene Pereira című művéért. Idősebb korában az irodalmi Nobel-díj esélyeseként emlegették, ezt azonban soha nem kapta meg.

Fiatalkora Antonio Tabucchi az olaszországi Pisában született, de anyai nagyszülei házában, a közeli Vecchianóban nőtt fel. Egyetemi évei alatt széles körben bejárta Európát, nagybátyja könyvtárában megismert szerzők nyomában. Az egyik ilyen utazás során a párizsi Gare de Lyon közelében lévő könyvesboltban megtalálta a "Tabacaria" (dohánybolt) című verset, amelyet Álvaro de Campos, Fernando Pessoa portugál költő írt egyik írói álnevén. A verset Pierre Hourcade fordította franciára. A könyv legalább húsz éven át nagy hatással volt Tabucci írói életére.

Egy lisszaboni látogatás felkeltette benne a fado városa és az egész ország iránti szeretetét. Ennek eredményeként 1969-ben diplomázott "Szürrealizmus Portugáliában" című szakdolgozatával. A hetvenes években a pisai Scuola Normale Superiore-ban szakosodott, 1973-ban pedig portugál nyelv és irodalom tanárává nevezték ki Bolognában. Ebben az évben írta meg első regényét, a Piazza d'Italia-t (Bompiani, 1975), amelyben a történelmet a vesztesek, jelen esetben a toszkán anarchisták szemszögéből próbálta bemutatni, a többé-kevésbé közelmúltbeli nagy olasz írók, mint például Giovanni Verga, Federico De Roberto, Giuseppe Tomasi Di Lampedusa, Beppe Fenoglio, valamint kortárs szerzők, mint például Vincenzo Consolo hagyományait követve.

Pályája 1978-ban kinevezték a Genovai Egyetemre, ahol megjelentette az Il piccolo naviglio ("A kis hajós") című művét, majd 1981-ben az Il gioco del rovescio e altri racconti ("Kalandok és más történetek"), és 1983-ban a Donna di porto Pim ("Portói lány") című művet. Első jelentős regénye, a Notturno indiano 1984-ben jelent meg, és egy 1989-es, Alain Corneau által rendezett film alapjául szolgált. A főszereplő egy Indiában eltűnt barátját próbálja felkutatni, aki valójában a saját kilétét keresi. 1985-ben adta ki a Piccoli equivoci senza importanza ("Egyszerű, fontos dolgok") című művét, a következő évben pedig az Il filo dell'orizzonte ("A vadmacska") című művét. Ebben a regényben egy másik főszereplő (Spino) is szerepel, aki valaminek a felfedezésére törekszik (itt egy holttest kilétét), de aki szintén sajátmagát keresi – ami a Tabucchi-szereplők közös küldetésévé vált. Hogy ezek a szereplők sikerrel járnak-e a kísérletben, az bizonytalan, de kénytelenek szembenézni a mások által tükrözött képükkel. Ebből a könyvből 1993-ban filmet forgattak a portugál Fernando Lopes rendezésében.

1987-ben, amikor megjelentek az I volatili del Beato Angelico és a Pessoana Minima, megkapta a francia Médicis-díjat a legjobb külföldi regényért (Notturno indiano). A következő évben megírta az I dialoghi mancati című vígjátékot. Portugália elnöke 1989-ben a Do Infante Dom Henrique címet adományozta neki, és ugyanebben az évben a francia kormány Chevalier des Arts et des Lettres címmel tüntette ki. Tabucchi 1990-ben kiadta az Un baule pieno di gente c. Scritti su Fernando Pessoa (Feltrinelli) esszé-, majd a következő évben a L'angelo nero (1991) novellagyűjteményt. 1991-ben megírta a portugál Requiem: uma alucinação című regényt, amelyet később olaszra fordítottak (a Premio P.E.N. Club italiano nyertese), és kiadta a Sogni di sogni című könyvet.

1994-ben adta ki Gli ultimi tre giorni di Fernando Pessoa ("Fernando Pessoa utolsó napjai") című művét, valamint a számára legnagyobb elismerést hozott regényt: a Sostiene Pereira-t (Állítja Pereira: tanúvallomás), amely elnyerte a Super Campiello-, a Scanno- és a Jean Monnet-díjat európai irodalom kategóriájában. A regény főszereplője az információszabadság védelmének szimbólumává válik minden antidemokratikus rezsim politikai ellenfelei számára. Olaszországban a választási kampány során a vitatott kommunikációs mágnás, Silvio Berlusconi elleni ellenzék e könyv köré csoportosult. Roberto Faenza rendező ebből merítette a névadó filmjét (1995), amelyben Marcello Mastroiannit választotta Pereira, Daniel Auteuil-t pedig Dr. Cardoso szerepére.

1997-ben Tabucchi megírta a La testa perduta di Damasceno Monteiro ("Damasceno Monteiro elveszett feje") című regényt, amely egy férfi igaz történetén alapul, akinek fej nélküli holttestét egy parkban találták meg. Kiderült, hogy a férfit a Köztársasági Nemzeti Gárda (GNR) egyik rendőrőrsén gyilkolták meg. A híradás megragadta az író érzékenységét és képzeletét. Az esemény portói helyszíne lehetőséget adott a szerzőnek arra is, hogy kifejezze a város iránti szeretetét. A regény befejezéséhez Tabucchi a strasbourgi Európa Tanács nyomozói által összegyűjtött dokumentumokon dolgozott, akik a polgári jogokat és az európai fogvatartási körülményeket érvényesítik, beleértve a polgárok és a rendőrség közötti kapcsolatot is. A regény profetikusnak bizonyult, amikor José dos Santos rendőrőrmester később beismerte a gyilkosságot, elítélték és 17 év börtönbüntetésre ítélték. Szintén 1997-ben Tabucchi megírta a Marconi, se ben mi ricordo című regényt, amelyet a következő évben az L'Automobile, la Nostalgie et l'Infini (1998) követett. Abban az évben a Leibniz Akadémia Nossack-díjjal tüntette ki.

1999-ben írta a Gli Zingari e il Rinascimento és az Ena poukamiso gemato likedes (Una camicia piena di macchie. Conversazioni di A.T. con Anteos Chrysostomidis) című könyveit. 2001-ben kiadta a Si sta facendo sempre più tardi című levélregényt. Ebben 17 levél ünnepli a szó diadalát, amelyeknek, mint az „üzenetek a palackban”, nincs címzettjük, ezek olyan levelek, amelyeket a szerző egy „ismeretlen maradónak” címzett. A könyv 2002-ben elnyerte a Francia Kultúra-díjat (a francia kulturális rádió) külföldi irodalom kategóriájában.

Az év hat hónapját Lisszabonban töltötte feleségével, aki a városban született, és két gyermekükkel. Az év többi részét Toszkánában töltötte, ahol portugál irodalmat tanított a sienai egyetemen. Tabucchi csak ontológiai értelemben tartotta magát írónak, mivel egzisztenciális szempontból örömmel határozta meg magát „egyetemi professzorként”. Tabucchi számára az irodalom nem hivatás volt, „hanem valami, ami vágyakat, álmokat és képzeletet foglal magában”.Antonio Tabucchi, un dubitatore impegnato. Interview by Asbel Lopez. Tabucchi rendszeresen írt cikkeket a Corriere della Sera és az El País újságok kulturális rovataiba.

Halála Tabucchi 2012. március 25-én halt meg egy lisszaboni kórházban, miután hosszan küzdött a rákkal. (obituary) 68 éves volt.

Kitüntetései 2007-ben díszdoktori címet kapott a Liège-i Egyetemen. A portugál kormány 1989. április 7-én a Henrik Herceg Rend parancsnokává nevezte ki. 1989-ben a francia kormány a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendje lovagjává nevezte ki. 2004-ben megkapta a Francisco de Cerecedo újságírói díjat, amelyet az Európai Újságírók Szövetsége adományoz, és amelyet Spanyolország akkori trónörököse, Felipe asztúriai herceg, a jelenlegi VI. Fülöp spanyol király adományozott neki, újságírói munkája minőségének és a szólásszabadság szókimondó védelmének elismeréseként.2004 Francisco de Cerecedo Journalism Prize

Művei Piazza d'Italia (1975), Il piccolo naviglio (1978) Il gioco del rovescio e altri racconti (1981, novellagyűjtemény), Donna di Porto Pim (1983) Notturno indiano, (1984) Piccoli equivoci senza importanza, 1985, novellagyűjtemény), Il filo dell'orizzonte (1986), I volatili del Beato Angelico, 1987) Pessoana mínima (1987) I dialoghi mancati (1988), Un baule pieno di gente. Scritti su Fernando Pessoa (1990, esszék), L'angelo nero (1991, novellagyűjtemény), Sogni di sogni (1992) Requiem: uma alucinação, 1991), Gli ultimi tre giorni di Fernando Pessoa (1994), Sostiene Pereira, 1994), Dove va il romanzo (1995, esszék), Carlos Gumpert, Conversaciones con Antonio Tabucchi (1995) La testa perduta di Damasceno Monteiro, 1997), Marconi, se ben mi ricordo (1997), L'Automobile, la Nostalgie et l'Infini (1998) La gastrite di Platone (1998), Gli Zingari e il Rinascimento (1999), Ena poukamiso gemato likedes (Una camicia piena di macchie. Conversazioni di A.T. con Anteos Chrysostomidis, 1999) Dreams of Dreams and the Last Three Days of Fernando Pessoa (2000), Si sta facendo sempre più tardi. Romanzo in forma di lettere, 2001), Autobiografie altrui. Poetiche a posteriori (2003), Tristano muore. Una vita (2004), Il tempo invecchia in fretta, 2009), Viaggi e altri viaggi (2010) Racconti con figure (2011), Girare per le strade (2012) Per Isabel (2017)

Magyarul megjelent Itália tér (Piazza d'Italia) – Magvető, Budapest, 1980 · · Fordította: Zsámboki Zoltán Állítja Pereira: tanúvallomás (Sostiene Pereira) – Európa, Budapest, 1999 · · Fordította: Lukácsi Margit Fonák játék (Il gioco del rovescio) – Noran, Budapest, 2002 · · Fordította: Lukácsi Margit Indiai éjszaka (Notturno indiano) – Mágus, Budapest, 2003 · · Fordította: Gálos Éva

Jegyzetek

Fordítás

Kategória:1943-ban született személyek Kategória:2012-ben elhunyt személyek Kategória:Olasz költők, írók Kategória:Pisaiak Kategória:Olasz műfordítók Kategória:Olasz egyetemi, főiskolai oktatók