thumb|Tőrkardok a Sevillai Hadtörténeti Múzeumban. A bal oldaliak a 16. századból, a jobb oldaliak pedig a 17. századból származnak. Lent három kosaras hárítótőr. thumb|Olasz markolatú, német pengéjű tőrkard 1625 tájáról
A tőrkard vagy rapír egy vékony, egyenes pengéjű, kétélű, összetett markolatú kard fél kézzel való víváshoz. Elsősorban szúrófegyver, vékony pengéje csak könnyű vágásra alkalmas. Ez az első olyan kard, amelyet kifejezetten polgári használatra, utcai viseletre terveztek. Mintegy két évszázadig szolgált civil önvédelmi és párbajfegyverként számos európai országban.
1540 körül fejlődött ki a reneszánsz kardokból. Spanyol- és Olaszországban történt mindez, onnan terjedt el Nyugat-, Észak-Európában, valamint a Német-Római Birodalom területén. Magyarországra spanyol vagy olasz zsoldosokkal kerülhetett, a Magyar Királyság vagy az Erdélyi Fejedelemség lakói között használata nem ismert. Hagyományok híján nekünk leginkább Dumas klasszikusa, A három testőr lapjairól, illetve filmekből lehet ismerős.
Ezekkel keverhető
Angolul és más nyelveken a rapier nem mindig a vékony pengéjű kardokra vonatkozik, és ez már a fegyver aktív használata idején is így volt. Előfordul, hogy az egy a vágásra is alkalmas rendes kard a tőrkardokra hajazó kosármarkolattal, vagy akár egy reneszánsz (bolognai) kard. Ezeket időnként katonai rapírnak (military rapier) is hívják megkülönböztetésül, de nem mindig. 16-17. századi kardok esetén fordul elő ez.
A tőrkardot gyakran összekeverik a spádéval is, illetve egyes szerzők ezzel a kifejezéssel magyarítják. Ez utóbbi fegyver a tőrkardból fejlődött ki a 17. század közepétől, és a 18. században élte fénykorát. Ám meg kell jegyezni, hogy az átalakulás mintegy fél évszázadig tartott (kb. 1650-1700), a 17. század második felének átmeneti tőrkardjai ezért bármelyikükre jellemző tulajdonságokat mutathatnak. Főbb megkülönböztető jegyeik: A tőrkard sokkal hosszabb, mint a spádé. Pengehossza többnyire 100–110 cm körül volt, míg a legtöbb spádéé 70–85 cm. 1-1,2 kg-os súlyával nehezebb, mint a 450-550 grammos spádé. Az ennél nehezebb, akár 700 grammos spádékat saját külön típusnév jelzi, a colichemarde (kolismárd). Markolatformái jelentősen eltérnek a spádé jellegzetes, nyolcas alakú hárítólemezétől. A tőrkard pengéje kétélű és rugalmas, míg a spádé gyakran háromszög keresztmetszetű és merev, hogy vékony pengéje ellenére szilárdan lehessen vele szúrni.
A 19-20. század fordulóján a történészek a hegyestőröket hívták tőrkardnak. A különféle nyilvántartásokban ennek máig megőrződött a nyoma. Bár a két fegyver első látásra hasonló, mégis másként kell azokkal harcolni. Míg a tőrkard rugalmas, könnyű és gyors vívásra való, addig a hegyestőr merev hegye a páncéling szemeinek átszúrására.
A rövid bronzkori kardokat az angol régész szakirodalom időnként rapiernek nevezi, és érdekes módon magyarul is előfordul rájuk a tőrkard használata.
Etimológia
A tőrkard modern kifejezés, valószínűleg a 19. század végén vagy a 20. század elején keletkezett. Aktív használatának idejéből Tinóditól ismert a magyarosított rapély alakja fegyver vonatkozásban. Zrínyi Miklós és más szerzők rapély alatt ugyanis sűrű bozótost értettek. Amennyiben ez a fegyvernév közismert volt, akkor is idővel feledésbe merült.
A rapír eredetileg a spanyol espada ropera kifejezésből származik, és viseleti kardot jelent megkülönböztetésül a csatamezőre szánt fegyverektől. Első írásos említése Spanyolországból ismert a Coplas de la panadera című versből, ami Juan de Mena szerzeménye, és keletkezését 1445 és 1450 közé teszik. A magyar szavunk a francia rapière vagy a német rapier magyarosított változata.
Vívás
Bár a rapír pengéje bizonyos mértékig vágásra is alkalmas, messze nem rendelkezett a szúró-vágó kardok erejével, nem lehetett vele végtagokat levágni. Az elsődleges cél ezért a gyors és mozgékony szúró támadások kivitelezése volt. Ugyanakkor az első vérig vívott párbajokhoz elegendőnek bizonyult az ellenfél megkarcolása is, erre pedig a tőrkard is alkalmas. Nem csoda hát, hogy a fegyverhez írt egyik első vívókönyv technikáinak harmada még vágás.
A tőrkard egykezes fegyver, ami lehetővé tette, hogy a vívó a bal kezét is hasznosítsa. A védekezés segítésére gyakran használtak kerek ökölpajzsot, ami ősének, a bolognai kardnak is társa volt már. Hárítótőröket a 16. század elejétől használtak és a század közepétől általánosan elterjedtek. Ez a párosítás bizonyult a legnépszerűbbnek. Időnként köpenyt tekertek bal karjukra alkalmi hárítófegyverként. Még a két tőrkarddal való vívásról is írtak vívókönyvet, de ez a párosítás inkább volt egzotikum, mint bevett gyakorlat. Capoferro vívókönyve a rotellával (rendes méretű kerek vaspajzs) együttes használatához tartalmazott instrukciókat.
A spanyolok hatékony rendszert építettek a fegyver köré: ez volt a Destreza. Ez a stílus körökre, térlátásra és a „matematikai” pontosságú szúrásokra épült, ahol a vívó egy képzeletbeli geometriai körön mozogva kereste a domináns pozíciót.
A bolognai mesterek – mint Antonio Manciolino és Achille Marozzo – a középkori bolognai vívás alapjaiból kiindulva alkották meg saját iskolájukat. A modern vívás felé vezető úton mérföldkő volt Camillo Agrippa 1553-as műve (Il Trattato Di Scientia d' Arme, con un Dialogo di Filosofia). A mester a bolognai kardvívás több mint tíz alapállása helyett bevezette a ma is ismert négy alapállást (prima, seconda, terza, quarta). A 17. század elején az olasz stílus vált meghatározóvá Európa-szerte. Két mester művei emelkednek ki ebből a korszakból. Salvator Fabris (Lo Schermo, overo Scienza d’Arme, 1606) munkájában válik egyértelművé az olasz iskola linearitása és a kitörés (lungo) fontossága a távolság áthidalásában. Ridolfo Capoferro (Gran Simulacro dell'Arte e dell'Uso della Scherma, 1610) pedig bevezette az ötödik és hatodik állást.
A 17. század közepétől a balkezes fegyverek használata a könnyebb, gyorsabb fegyverek használatával lassan háttérbe szorult, de a 18. században is előfordult. Ez az időszak a tőrkard átalakulása a könnyű spádévá.
Története
A tőrkard a reneszánsz avagy bolognai kardból alakult ki. Ez a kard a már rendelkezett a tőrkardok szokásos kellékeivel: az ujjvédő gyűrűkkel, pengemeddővel, hárítókengyellel, és több hárítóvassal, viszont még szúró-vágó kard volt. Az átmeneti időszakból még előfordulnak olyan példányok, amelyek már elsősorban szúrókardok, de még nem rendelkeznek a tőrkard szövevényes, indás markolatkosarával, és még nem olyan hosszú a pengéjük. A pengét általában teljes hosszában megélezték, de a híres mester, Capoferro például csak a közepétől a hegyéig tartotta fontosnak az élezését.
A tőrkard aranykora nagyjából a 16. század végétől a 17. század végéig tartott. Vívókönyvek tucatjait írták hozzá a különféle mesterek, amelyekben különböző vívóstílusokat népszerűsítettek. Ez idő alatt többféle markolattal látták el. Ezek alaptípusai az alábbi képeken megtekinthetők. Pusztán a markolatok nem elegendőek ahhoz, hogy egy kardot tőrkardként azonosítsunk, mivel szúró-vágó kardokat is kovácsoltak ezekkel. Pengéjének keresztmetszete hatszög, vagy a leggyakoribb gyémánt alak. Egyes pengéket vércsatornával is elláttak a súlykönnyítés miatt.
A 17. század közepétől kezdődött a tőrkardok második átmeneti időszaka, átalakulásuk spádévá. Rövidült a pengéjük, átalakult a keresztmetszete, és megjelent a jellegzetes spádé markolat a nyolcas alakú hárítólemezével. Ez a folyamat körülbelül 5 évtizedig, a 17. század végéig tartott. A 18. század elején a tőrkard már csak elvétve bukkant föl.
Napjainkban thumb|Vívás tőrkarddal és hárítótőrrel
A történelmi vívást gyakorlók egyik gyakori fegyvere a tőrkard. A vívást a régi mesterek vívókönyvei alapján igyekeznek elsajátítani.
Jegyzetek
Kapcsolódó szócikkek Vívás A vívás története Párbaj