Bajramovići () falu Bosznia-Hercegovinában, a Bijeljinai régióban, Srebrenica községben, a Szerb Köztársaság területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina keleti részén, Zvorniktól légvonalban 34, közúton 54 km-re délkeletre, községközpontjától légvonalban 1, közúton 3 km-re nyugatra, a Bajramovička-patak völgyében és a környező hegyoldalakon, 370-660 méteres magasságban fekszik.Topografska karta Zvornik 477-4-3 Átlagos tengerszint feletti magassága 450 méter. A területet túlnyomórészt vegyes lombhullató erdők borítják. Ezek az erdők csak korlátozott terjedelmű mezőgazdasági földterületeket tesznek lehetővé, amelyek a szelídebb lejtőkön elsősorban kisebb haszonnövények termesztésre alkalmasak.
Fő vízfolyása, a Bajramovićka-patak, Bajramovići település nyugati részén ered, és Viogor faluban, valamint délen Bjelilában találkozik az Orahovica és Pusmulici falvakban eredő mellékvizeivel. A patakot a régi térképeken Orahovičkának nevezik. A patak a Križevicába torkollik. Újabban a kataszteri nyilvántartásokban a vízfolyás neve Kazani. A köznyelvben a vízfolyást egyszerűen Rijekának vagy Bijela rijekának nevezik, mivel átfolyik Bjelila falun, és a Kazanba, majd a Križevicába ömlik.
Éghajlata A helyi éghajlat a Bosznia-Hercegovina belsejében elterjedt mérsékelt kontinentális mintát követi, amely hideg telekkel rendelkezik. Az átlagos januári hőmérséklet 0 ° C körül van, a melegebb nyarak mellett, amelyek júliusban 20-28 ° C-on tetőznek, a csapadék egyenlőtlenül oszlik meg, éves összesen 800 – 1000 mm, a magasabban fekvő erdős övezetekben a környező hegyek, főként a Dinári-hegység orográfiai hatásai miatt.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb93Bosnyák41991Horvát00Jugoszláv00Egyéb40Összesen43294
Története A település nevét a Bajramović családról kapta, mely feltehetően első betelepülője volt. A település neve a legrégebbi és legsűrűbben lakott rész, a Bajramovići nevéből ered. Mivel a Bajramović vezetéknév a 19. század végén már nem volt megtalálható a településen, valószínű, hogy a település neve a 18. századból, vagy talán korábbi korszakokból származik.
Amint azt a Skelaniban található 4. századi bazilika maradványa is igazolja a srebrenicai régióban már a római korban élénk emberi tevékenység folyt, mely a közeli ezüstbányák római kiaknázására vezethető vissza. A régió bányászati jelentősége különböző telepeseket és kereskedőket vonzott, elősegítve a vidék fejlődését a késői középkorban.
Maga Bajramovići területe már régen is viszonylag jó életkörülményeket biztosított, így valószínűleg már az ókortól lakott volt. Bizonyos helyi helynevek, mint például Gradno és Zvijezda (északnyugatra) is alátámasztják ezt az állítást. A korai telepesek nyomai ezen a területen még nem ismertek, de például a szomszédos Fojhar és Orahovica településeken található sírköves nekropoliszok igazolják a középkori lakosság létét. Vannak olyan helynevek is, amelyek a középkorra utalnak. Jó példa erre a szomszédos Fojhar neve, mely a középkori bányászatra utal. Ilyen név a falu központjában található „Mramor”, mely egy itteni sírköves temetőre utal, mivel a sírköveket az emberek már az ókortól kezdve mramornak nevezték.
Bosznia 1463-as meghódítását követően az oszmán terjeszkedés adminisztratív változásokat hozott. A 15. század végéről a közeli Srebrenica vonzásában már folyamatos emberi jelenlétre utaló bizonyítékok találhatók. A terület az oszmán defterek szerint a Zvorniki szandzsák igazgatása alá esett, mely az oszmán timar rendszeren belül a mezőgazdaságra és a helyi katonai igények támogatására összpontosítva vidéki közösségként működött. Azon falvak közé tartozott, melyek a gabonafélékkel, az állatállomány tenyésztésével és a szőlőtermesztéssel foglalkoztak.
Bajramovići, amely egy pásztorkodásra és növénytermesztésre alkalmas dombos-hegyes terepen helyezkedik el, ezt a tevékenységet Srebrenica bányáihoz gazdaságilag kötődő perifériás közösségként végezte. A kelet-boszniai határvidéken a falvak kezdetben túlnyomórészt szláv népességűek voltak, de a fokozatos iszlamizáció a boszniai muszlimok és az ortodox szerbek demográfiai keverékéhez vezetett.
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a településnek Sućeska község részeként 19 háztartása, 89 muszlim és 4 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 95. o. 1910-ben a Srebrenicai járáshoz tartozó településen 22 háztartást, 120 muszlim és 15 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 108. o. Az osztrák-magyar uralom alatt a 20. század elején a srebrenicai régió fokozatos infrastruktúra-fejlesztéseken ment át, mint például a falvakat a bányászati helyszínekkel összekötő jobb utak építése.
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború alatt a térség a tengelyhatalmak megszállása alatt állt és nőtt az etnikumok közötti viszály. A különböző fegyveres csoportok által elkövetett atrocitások közepette aktivizálódott az ellenállási mozgalom. A település tanúja volt a csetnik, az usztasa és a partizán erők közötti összecsapásoknak. Srebrenicát és a környező falvakat a partizán erők 1945. március 11-én szabadították fel, ami a megszállás végét is jelentette.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (1945–1992) korszakában Bajramovići, mint sok kelet-boszniai vidéki falu, a mezőgazdasági kollektivizálás nemzeti keretébe illeszkedett. Ez a folyamat, amelyet a negyvenes évek végén kezdeményeztek, magában foglalta a paraszti munkaszövetkezetek (zadrugе) megalakítását, a gépesített gazdálkodás előmozdítását és a vidéki gazdaságoknak az ipari fejlődéssel való összekapcsolását, bár a végrehajtás régiónként változott, és gyakran ellenállásba ütközött a parasztok részéről.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A háború kitörésekor Kelet-Bosznia, amely a háború előtt bosnyák többségű terület volt, etnikai tisztogatási műveleteknek és számos atrocitásnak volt kitéve, köztük gyilkosságokkal és nemi erőszakkal. Bajramovićit 1992 áprilisában foglalták el a VRS egységek. A szerb erők és félkatonai bandák a nem szerb lakosság rovására nagy mértékű kifosztást és kényszerű áttelepítést hajtottak végre. A Srebrenica környékén fekvő területek esetében ezeknek a műveleteknek az volt a célja, hogy Kelet-Boszniában egy olyan összefüggő, szerbek által ellenőrzött területet hozzanak létre, amelynek közös a határa Szerbiával.
1992. május elején a Bosznia-hercegovinai Köztársasági Hadsereg (ARBiH) megszállta a korábban is a bosnyákok által ellenőrzött srebrenicai enklávénak ezt részét. A srebrenica enklávét, melynek a település is része volt, annak a nyugati részén helyezkedett el, a bosnyák civilek menedékeként hozták létre és a Jugoszláv Néphadsereg kivonását és a bosnyák és a boszniai szerb fegyveres csoportok közötti ellenségeskedést követően a terület 1992 végére a Naser Orić által vezetett bosnyák erők de facto ellenőrzése alá került.
Válaszul a bosnyák falvak elleni fokozott boszniai szerb támadásokra, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-án elfogadta a 819-es határozatot, amely Srebrenicát „biztonsági övezetnek” nyilvánította, amelyet az ENSZ békefenntartó csapatai megvédtek bármely fél támadásaitól. Ez a státusz a humanitárius segítségnyújtás és a polgári biztonság megkönnyítését célozta, bár a határozat nem rendelkezett szilárd végrehajtási mechanizmusokkal, az ENSZ Védelmi Erőire (UNPROFOR) támaszkodva.
1995 közepére az enklávé lakossága elsősorban a szomszédos területekről kitelepített bosnyák civilek és menekültek, valamint a boszniai hadsereg 8. hadtestének elemei miatt mintegy 40 ezer főre nőtt. Az ostromlott településeken, köztük Bajramovićin, szörnyű körülmények voltak, amelyeket krónikus alultápláltság, nem megfelelő menedék és az orvosi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés jellemez az időszakos segélykonvojok és a boszniai szerb blokádok miatt. A boszniai szerb erők (VRS) ismételt ágyúzásnak és mesterlövésztűznek vetették alá a területet, megsértve annak biztonsági státuszát. Közben az enklávé bosnyák védői a határokon átnyúló razziákat indítottak a szerb falvak ellen, ami polgári haláleseteket és további feszültségeket okozott. Az UNPROFOR holland zászlóalja (Dutchbat), amely mintegy 600 katonát számlált korlátozott bevetési szabályokkal és nehézfegyverzet nélkül, hatástalannak bizonyult a betörések megelőzésében illetve a védelem következetes biztosításában.
Az enklávé bukása 1995. július 6-án kezdődött, amikor a Ratko Mladić tábornok alatt működő VRS-egységek megkezdték a Krivaja 95 hadműveletet. A VRS erők elfoglalták az ENSZ megfigyelőállomásait és visszaverték a holland ellenintézkedéseket, a NATO szoros légi támogatás iránti kérelmeket pedig az ENSZ parancsnoksága ismételten késleltette vagy megtagadta. Július 11-én a VRS csapatok behatoltak Srebrenica városába, és civil bosnyák tömegeket indítottak a közeli ENSZ-bázis felé Potočariba. A megmaradt bosnyák katonai egységek megpróbálták kitörni a szerb vonalakon keresztül, de súlyos veszteségeket szenvedtek.
Megkezdődött a Potočariba összeterelt a bosnyák férfiak szisztematikus elválasztása a nőktől és a gyermekektől, ami a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) által később népirtásnak ítélt cselekményekben, tömegsírok, szemtanúk beszámolói és lehallgatott kommunikációk törvényszéki bizonyítékai alapján több mint 7 ezer férfi és fiú kivégzéséhez vezetett. Az empirikus veszteségek becslése a DNS alapján történt azonosításokból származik (2015-ig több mint 6900 főt azonosítottak, bár a viták továbbra is fennállnak a harcosok és a civilek megkülönböztetéséről és a kivégzések előtti harcokban bekövetkezett halálesetekről.
A háború utáni újjáépítés A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében ez a terület háború előtti bosnyák többség ellenére a Boszniai Szerb Köztársasághoz került.