Pusmulići () falu Bosznia-Hercegovinában, a Bijeljinai régióban, Srebrenica községben, a Szerb Köztársaság területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina keleti részén, Zvorniktól légvonalban 37, közúton 59 km-re délkeletre, községközpontjától légvonalban 3, közúton 8 km-re délre, a Zeleni Jadar völgyétől északra és délre, 580-1087 méteres magasságban fekszik.Topografska karta Zvornik 477-4-3 Pusmulići a Pusmulićka-folyó felső vízgyűjtő medencéjében található, területe dombos, hegyes, többnyire lombhullató erdőkkel fedett.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb5214Bosnyák395115Horvát00Jugoszláv00Egyéb17Összesen448136
Története Maga a Pusmulići név viszonylag régi, mivel a 19. század végén rendszeresen megtalálható a korabeli forrásokban. Rövid ideig a település nagyobb részét jelölték a Pusmulići névvel. A név valószínűleg a 17. vagy 18. századból származik, a környék legrégibb családjának a Mulićnak a vezetéknevéből, mivel Pasmulić vezetéknévnek a 19. század végén nem volt nyoma. Nem ismert, hogy mit jelent a "pas" (kutya) előtag. Régebbi forrásokban (a 19. század végéről) Pasmulićként, majd később Pasmulićiként említik.
A srebrenicai régióban már a római korban élénk emberi tevékenység folyt, mely a közeli ezüstbányák római kiaknázására vezethető vissza. A római hatalom balkáni megszűnését követően a 6.-7. században szláv népek érkeztek a Drina folyó völgyébe, ahol a bányászati hagyományok helyi szinten továbbra is fennmaradtak. A település középkori életéről tanúskodnak a környék középkori temető stećak sírkövei. A szomszédos Orahovica faluban található több középkori nekropolisz mellett Čičevac faluban is ismert egy nekropolisz. A čičevaci Biljeg település egyik lelőhelyén, egy ház udvarán található egy magányos, láda alakú sírkő, kör (nap) motívummal. Maga a Biljeg helynév is azt a helyet jelöli, ahol a néphagyomány sírköveket tart számon. Pribićevac mellett, Šarampo település dombján is található egy nekropolisz 23 sírkővel (16 láda alakú és 7 oromzatos). Nemrégiben egy kutatás során 3 újabb sírkövet figyeltek meg, egy oromzatosat és kettő kőtábla alakút. Pusmulići nyugati végén, Orahovica felé, található még egy nekropolisz Ćetenište településen, 680 méteres tengerszint feletti magasságban, ami a Živkovo brdo (780 méter) délnyugati oldalán található. A nekropoliszban 11 sírkő található, amelyek közül 10 láda alakú, egy pedig oromzat alakú.
A Pusmulićihez tartozó Jasenovában a 19. század végén jegyeztek fel egy Crkvište nevű települést. Ez a település egy fennsíkon volt található, a 880 méteres Vrh nevű magaslattól északra, mintegy 800 méterrel a tengerszint felett. A település a Zeleni Jadar folyó völgye felett feküdt. Helye jelenleg az erdő alatt, egy új aszfaltút éles kanyarulatában található. A 19. század végén Crkvište néven legelőként szerepelt. Ez a helyszín régészeti lelőhelyként van számontartva. A fákkal borított területen néhány rom található, melyek közül a legjelentősebb valószínűleg egy templom romja késő középkorból. A középkorban Pusmulići Jasenovával és Čičevac Pribićevaccal alkotott települései az egykori és nagy boszniai Osat régióhoz, 15. században a késő középkori Osat plébániához tartoztak.
Bosznia 1463-as meghódítását követően az oszmán terjeszkedés adminisztratív változásokat hozott. A 15. század végéről a közeli Srebrenica vonzásában már folyamatos emberi jelenlétre utaló bizonyítékok találhatók. A terület az oszmán defterek szerint a Zvorniki szandzsák igazgatása alá esett, mely az oszmán timar rendszeren belül a mezőgazdaságra és a helyi katonai igények támogatására összpontosítva vidéki közösségként működött. Azon falvak közé tartozott, melyek a gabonafélékkel, az állatállomány tenyésztésével és a szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Ezt a tevékenységet Srebrenica bányáihoz gazdaságilag kötődő perifériás közösségként végezte. A kelet-boszniai határvidéken a falvak kezdetben túlnyomórészt szláv népességűek voltak, de a fokozatos iszlamizáció a boszniai muszlimok és az ortodox szerbek demográfiai keverékéhez vezetett.
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során Srebrenica község részeként a településnek 11 háztartása és 67 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 95. o. 1910-ben a Srebrenicai járáshoz tartozó településen 17 háztartást, 105 muszlim és 22 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 106. o. Az osztrák-magyar uralom alatt a 20. század elején a srebrenicai régió fokozatos infrastruktúra-fejlesztéseken ment át, mint például a falvakat a bányászati helyszínekkel összekötő jobb utak építése.
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború alatt a térség a tengelyhatalmak megszállása alatt állt és nőtt az etnikumok közötti viszály. A különböző fegyveres csoportok által elkövetett atrocitások közepette aktivizálódott az ellenállási mozgalom. A település tanúja volt a csetnik, az usztasa és a partizán erők közötti összecsapásoknak. Srebrenicát és a környező falvakat a partizán erők 1945. március 11-én szabadították fel, ami a megszállás végét is jelentette.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (1945–1992) korszakában Čičevci, mint sok kelet-boszniai vidéki falu, a mezőgazdasági kollektivizálás nemzeti keretébe illeszkedett. Ez a folyamat, amelyet a negyvenes évek végén kezdeményeztek, magában foglalta a paraszti munkaszövetkezetek (zadrugе) megalakítását, a gépesített gazdálkodás előmozdítását és a vidéki gazdaságoknak az ipari fejlődéssel való összekapcsolását, bár a végrehajtás régiónként változott, és gyakran ellenállásba ütközött a parasztok részéről. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A háború kitörésekor Kelet-Bosznia, amely a háború előtt bosnyák többségű terület volt, etnikai tisztogatási műveleteknek és számos atrocitásnak volt kitéve, köztük gyilkosságokkal és nemi erőszakkal. A szerb erők és félkatonai bandák a nem szerb lakosság rovására nagy mértékű kifosztást és kényszerű áttelepítést hajtottak végre. A Srebrenica környékén fekvő területek esetében ezeknek a műveleteknek az volt a célja, hogy Kelet-Boszniában egy olyan összefüggő, szerbek által ellenőrzött területet hozzanak létre, amelynek közös a határa Szerbiával.
A srebrenica enklávét, melynek a település is része lett, a bosnyák civilek menedékeként hozták létre és a Jugoszláv Néphadsereg kivonását és a bosnyák és a boszniai szerb fegyveres csoportok közötti ellenségeskedést követően a terület 1992 végére a Naser Orić által vezetett bosnyák erők de facto ellenőrzése alá került. Válaszul a bosnyák falvak elleni fokozott boszniai szerb támadásokra, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-án elfogadta a 819-es határozatot, amely Srebrenicát „biztonsági övezetnek” nyilvánította, amelyet az ENSZ békefenntartó csapatai megvédtek bármely fél támadásaitól. Ez a státusz a humanitárius segítségnyújtás és a polgári biztonság megkönnyítését célozta, bár a határozat nem rendelkezett szilárd végrehajtási mechanizmusokkal, az ENSZ Védelmi Erőire (UNPROFOR) támaszkodva.
1995 közepére az enklávé lakossága elsősorban a szomszédos területekről kitelepített bosnyák civilek és menekültek, valamint a boszniai hadsereg 8. hadtestének elemei miatt mintegy 40 ezer főre nőtt. Az ostromlott településeken szörnyű körülmények voltak, amelyeket krónikus alultápláltság, nem megfelelő menedék és az orvosi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés jellemez az időszakos segélykonvojok és a boszniai szerb blokádok miatt. A boszniai szerb erők (VRS) ismételt ágyúzásnak és mesterlövésztűznek vetették alá a területet, megsértve annak biztonsági státuszát. Közben az enklávé bosnyák védői a határokon átnyúló razziákat indítottak a szerb falvak ellen, ami polgári haláleseteket és további feszültségeket okozott. Az UNPROFOR holland zászlóalja (Dutchbat), amely mintegy 600 katonát számlált korlátozott bevetési szabályokkal és nehézfegyverzet nélkül, hatástalannak bizonyult a betörések megelőzésében illetve a védelem következetes biztosításában.
Az enklávé bukása 1995. július 6-án kezdődött, amikor a Ratko Mladić tábornok alatt működő VRS-egységek megkezdték a Krivaja 95 hadműveletet. A VRS erők elfoglalták az ENSZ megfigyelőállomásait és visszaverték a holland ellenintézkedéseket, a NATO szoros légi támogatás iránti kérelmeket pedig az ENSZ parancsnoksága ismételten késleltette vagy megtagadta. Július 11-én a VRS csapatok behatoltak Srebrenica városába, és civil bosnyák tömegeket indítottak a közeli ENSZ-bázis felé Potočariba. A megmaradt bosnyák katonai egységek megpróbálták kitörni a szerb vonalakon keresztül, de súlyos veszteségeket szenvedtek.
Megkezdődött a Potočariba összeterelt a bosnyák férfiak szisztematikus elválasztása a nőktől és a gyermekektől, ami a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) által később népirtásnak ítélt cselekményekben, tömegsírok, szemtanúk beszámolói és lehallgatott kommunikációk törvényszéki bizonyítékai alapján több mint 7 ezer férfi és fiú kivégzéséhez vezetett. Az empirikus veszteségek becslése a DNS alapján történt azonosításokból származik (2015-ig több mint 6900 főt azonosítottak, bár a viták továbbra is fennállnak a harcosok és a civilek megkülönböztetéséről és a kivégzések előtti harcokban bekövetkezett halálesetekről.
A háború utáni újjáépítés A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében ez a terület a Boszniai Szerb Köztársasághoz került.