A vilniusi vár () kulturális és történelmi építmények együttese Vilniusban, a Neris folyó bal partján, a Vilnia folyó torkolatának közelében. A 10. és 18. század között kialakult épületegyüttes Litvánia egyik legjelentősebb védelmi rendszere volt.
A komplexum eredetileg három várból állt: a Felső, az Alsó és a Görbe várból (litvánul: Kreivoji pilis). A Görbe várat a Német Lovagrend 1390-ben felgyújtotta, és soha többé nem építették újjá. A vilniusi várakat 1390 után a Német Lovagrend többször is megtámadta, de a teljes komplexumot nem sikerült elfoglalniuk. Teljes elfoglalására először az 1655-ös vilniusi csata során került sor. Röviddel ezután a súlyosan megrongálódott várak elvesztették jelentőségüket, és számos épületet elhagytak. A cári annexió idején több történelmi épületet lebontottak; továbbiak pedig a 19. századi erődépítési munkálatok során szenvedtek károkat. Ma a fennmaradt Gediminas tornya Vilnius városának és magának a nemzetnek is az egyik legfőbb szimbóluma. Minden év január 1-jén, a zászló napjának emlékére a litván trikolórt felvonják a Gediminas-toronyra. A komplexum a Litván Nemzeti Múzeum, az ország egyik legnagyobb múzeumának részét képezi.
Vilnius történelmi óvárosának kiemelt jelentőségű részeként 1994 óta az UNESCO világörökség része.
A Felső vár bélyegkép|A vár látképe a 15. század végén A hegytetőn épült várkomplexum legrégebbi része Felső vár néven ismert. A domb, amelyen elhelyezkedik, a Gediminas-hegy nevet viseli, amelynek mesterségesen kialakított, lapos teteje egy ovális fennsík; magassága a folyóhoz képest 40–48 méter, hossza pedig körülbelül 160 méter.Kuncevičius, Albinas (2003). Lietuvos istorijos vadovėlis/Lietuvos valdovų rūmai (in Lithuanian). Vilnius.
A régészeti adatok azt mutatják, hogy a helyszín a neolitikum óta lakott. A hegyet védelmi célú fafalakkal erősítették meg, amelyeket a 9. században kővel bástyáztak körül. A 10. század körül egy favár épült, a 13. századtól kezdve pedig a hegytetőt tornyokkal ellátott kőfalak vették körül. Gediminas litván nagyfejedelem uralkodása alatt Vilniust tette meg a fővárosának, majd 1323-ban a várat korszerűsítették és kibővítették.
A pogány Litvánia több mint két évszázadon át háborúzott a keresztény lovagrendekkel. A lovagrendek Litvánia meghódítására törekedtek, azt állítva, hogy indítékuk a pogány litvánok keresztényre térítése volt. Mivel Vilnius az állam egyik legfontosabb városává fejlődött, elsődleges katonai célponttá vált. A várkomplexumot a Német Lovagrend 1365-ben, 1375-ben, 1377-ben, 1383-ban, 1390-ben, 1392-ben, 1394-ben és 1402-ben is megtámadta, de soha nem tudták teljesen bevenni. A legpusztítóbb támadásokat a Német Lovagrend nagymesterei, Engelhard Rabe von Wildstein és Konrad von Wallenrode vezették 1390-ben, a Vytautas és unokatestvére, Jogaila közötti litván polgárháború (1389–1392) idején. Számos nyugat-európai nemes vett részt ebben a hadjáratban, köztük Henry, Derby grófja – a leendő IV. Henrik angol király – 300 lovaggal, valamint a Livóniai Lovagrend (Kardtestvérek rendje), akiket nagymesterük vezetett. A polgárháború során Vytautas időnként támogatta a lovagrendek várak elleni támadásait, mivel szövetséget kötött velük a litván nagyfejedelmi cím megszerzéséért folytatott küzdelmében.
Az 1390-es támadás idején a komplexum három részből állt: a Felső, az Alsó és a Görbe várból. A Német Lovagrendnek sikerült bevennie és elpusztítania a Kopasz-hegyen (litvánul: Plikasis kalnas) található Görbe várat, de a többit nem tudták elfoglalni. Az 1394-es támadás során a vilniusi várakat több mint három hétig ostromolták, és egyik védőtornya megrongálódott, majd a Neris folyóba dőlt. Vytautas és Jogaila polgárháborúját az 1392-es astravai (ostrówi) megállapodás zárta le, és Vytautas felvette a nagyfejedelmi címet. Uralkodása alatt a Felső vár a legjelentősebb átépítésén esett át. Egy 1419-es hatalmas tűzvészt követően Vytautas kezdeményezte a Felső vár újjáépítését, a komplexum többi épületének megerősítésével együtt. A Felső vár ma is látható maradványai ebből a korszakból származnak. A polgárháború alatt Vytautas mintegy négy évet töltött a Német Lovagrendnél. Lehetősége nyílt tanulmányozni a lovagrend várainak építészetét, és néhány elemüket átvette vilniusi székhelyén.
A Felső várat gótikus stílusban építették újjá, tetejét mázas zöld cserepekkel fedték be. A Felső vár öregtornyának második emeleti terme volt a komplexum legnagyobb terme (10 × 30 méter); valamivel kisebb volt, mint a marienburgi Nagymesteri Palota terme (15 × 30 m), és sokkal nagyobb, mint a trakai szigetvár Hercegi Palotájának terme (10 × 21 méter). A vár újjáépítése 1422-ben fejeződött be. Az állam azt tervezte, hogy a várban tartják a királlyá kikiáltott Nagy Vytautas koronázását, amit azonban korai halála megakadályozott.
A 16. század után a Felső várat nem tartották karban, és az elhanyagoltság miatt állaga leromlott. A 17. század elejéig nemesi börtön működött benne. Utoljára az 1655-ös orosz invázió idején használták erődítményként, amikor a litván történelem során először egy idegen hadsereg az egész komplexumot elfoglalta. Hat évvel később a lengyel–litván hadseregnek sikerült visszafoglalnia Vilniust és a várakat. Ezt követően a Felső vár elhagyatottan állt, és nem építették újjá.
A világháborúk során a komplexum súlyos károkat szenvedett. Jelenleg csak a nyugati torony, az úgynevezett Gediminas-torony áll. Ez Vilnius és Litvánia egyik nemzeti szimbóluma. A vár öregtornyának és többi tornyának csak néhány maradványa maradt fenn.
Az Alsó vár A 13. századot megelőzően építményei fából készültek. A 13. századtól kezdve a védőfalakat, tornyokat és kapukat kőből építették; ezeket többször átalakították és kibővítették. Az egyetlen épen maradt, szabadon álló építmények az Alsó várban találhatók. Az Alsó vár két fő épülete a Nagyfejedelmi Palota és a vilniusi székesegyház.
Litván Nagyfejedelmi Palota bélyegkép|Az újjáépített palota Az Alsó várban található Litván Nagyfejedelmi Palota az évek során fokozatosan fejlődött, virágkorát pedig a 16. században és a 17. század közepén élte. A palota négy évszázadon át a Litván Nagyfejedelemség politikai, közigazgatási és kulturális központja volt.
A 13. és 14. században kőépítmények álltak a palota területén; egyes régészek úgy vélik, hogy ezeken kívül még egy fapalota is állt ott. A kőből épült palotát a 15. században emelték, vélhetően az 1419-es nagy tűzvész után. Az Alsó vár meglévő kőépületeit és védelmi építményeit, amelyek akadályozták az építkezést, lebontották. Az új palota gótikus stílusban épült. A Felső vár öregtornya, valamint a Nagyfejedelmi Palota adott volna otthont Nagy Vytautas nagyfejedelem királlyá koronázásának. A gótikus palota három szárnnyal rendelkezett; a kutatások szerint egy kétszintes, alagsoros épület volt.
I. (Öreg) Zsigmond a Litván Nagyfejedelemség trónjára lépését követően államügyeit a palotában, valamint a vilniusi székesegyházban intézte. I. Zsigmond uralkodása alatt a palotát jelentősen kibővítették, hogy megfeleljen a nagyfejedelem új igényeinek: egy újabb szárnyat, valamint egy harmadik emeletet építettek hozzá; továbbá a kerteket is megnövelték. Korabeli beszámolók szerint a palota értéke 100 000 dukát volt. A palota átépítési tervét valószínűleg Bartolomeo Berrecci da Pontassieve olasz építész készítette, aki a Lengyel Királyságban is számos más projektet tervezett. Ebben a palotában fogadta Öreg Zsigmond a Német-római Birodalom követét, aki 1517-ben bemutatta Zsigmondnak második feleségét, Sforza Bonát.
Zsigmond fiát, II. Zsigmond Ágostot a palotában koronázták litván nagyfejedelemmé. Ágost folytatta a palota fejlesztését, és ott élt első feleségével, Habsburg Erzsébettel, a német-római császár lányával. Őt korai halála után a szomszédos vilniusi székesegyházban temették el. II. Zsigmond második felesége, Radziwiłł Barbara szintén a palotában élt. A Szentszék követének korabeli beszámolói szerint a palota ekkoriban több kincset rejtett, mint a Vatikán. II. Zsigmond emellett Európa egyik legnagyobb könyvgyűjteményét is itt halmozta fel.
A palotát a 16. században reneszánsz stílusban átépítették. A terveket több olasz építész, köztük Giovanni Cini da Siena, Bernardino de Gianotis és mások készítették el. A palotába ellátogatott Ippolito Aldobrandini is, aki később VIII. Kelemen néven lett pápa. Egy másik jelentős fejlesztés a Vasa család uralkodása alatt történt. A palotát III. Vasa Zsigmond uralkodása alatt kora barokk stílusban felújították. A 17. századi renoválásban Matteo Castello, Giacopo Tencalla és más művészek is részt vettek.
A Vasa-ház uralkodása alatt számos nevezetes ceremóniára került sor a palotában, többek között János herceg (a későbbi III. János svéd király) és Zsigmond Ágost húga, Katalin esküvőjére. Litvánia első operaelőadását 1634-ben tartották a palotában.
Az 1655-ös orosz inváziót követően az állam gyengülni kezdett, ami negatív hatással volt a palotára is. Az épület súlyosan megrongálódott a háborúban, kincseit pedig kifosztották. Vilnius 1660–1661-es visszafoglalása után a palota már nem volt alkalmas állami rezidenciának, és mintegy 150 évig elhagyatottan állt. A 18. század végén, a Lengyel–Litván Unió bukása és felosztása után több család is a romos palota egyes részeiben élt. Nem sokkal azután, hogy a Litván Nagyfejedelemséget bekebelezték az Orosz Birodalomba, a cári tisztviselők elrendelték a palota fennmaradó részeinek lebontását. A 19. század elejére a palotát szinte teljesen megsemmisítették. Az egykori palota tégláit 1799-ben eladták egy kremencsuki kereskedőnek.
A Seimas (a litván parlament) 2000-ben törvényt fogadott el, amelyben határozott a palota újjáépítéséről a Litvánia nevének első említése óta eltelt ezer év 2009-es ünnepi megemlékezéseinek fő elemeként. 2013. május 23-án hivatalosan is elkészült a palota A-blokk néven ismert része. 2013. július 6-án, Mindaugas koronázásának 760 . évfordulóján hivatalosan is megnyitották a nyilvánosság előtt. 2014 és 2018 között a palota B-blokk néven ismert része is elkészült. A B-blokk és a múzeumépület egészében 2018. július 6-án nyílt meg.
Vilniusi székesegyház bélyegkép|A székesegyház és harangtornya A nagyfejedelmi palota és a vilniusi székesegyház egy komplexumot alkotott, és évszázadokon át egymás mellett álltak, a két épület története azonban eltérő. Bizonyítékok vannak arra, hogy a kereszténység előtti időkben ezen a helyen Perkūnas pogány istent imádták. Feltételezések szerint Mindaugas litván király 1251-ben építtette az eredeti székesegyházat keresztény rítus szerinti megkeresztelkedésének helyszíneként. Mindaugas 1263-ban bekövetkezett halála után a templom ismét a pogány istenek imádatának színterévé vált.
1387-ben, abban az évben, amikor Litvánia hivatalosan is felvette a kereszténységet, egy második, öt kápolnás gótikus székesegyház épült, ez azonban 1419-ben leégett. Helyére Vytautas egy nagyobb gótikus székesegyházat építtetett. 1522-ben a templomot felújították, és az írásos források ekkor tettek először említést a harangtoronyról. A harangtornyot az Alsó vár egyik védőtornyának helyén építették a 15. század körül. Egy 1530-as tűzvész után a székesegyházat ismét újjáépítették, majd 1534 és 1557 között további kápolnákkal és kriptákkal bővítették. Ebben az időszakban az épület reneszánsz stílusjegyekkel gazdagodott. Egy 1610-es tűzvészt követően ismét újjáépítették, ekkor került rá a két elülső torony. Ezt követően még számos alkalommal felújították és díszítették.
1783-ban a székesegyházat Laurynas Gucevičius tervei alapján klasszicista stílusban átépítették, ekkor nyerte el szigorú négyszögletes formáját. Ez a kialakítás a mai napig fennmaradt. 1786 és 1792 között három szobrot helyeztek el a tetőn: a déli oldalon Szent Kázmért, az északi oldalon Szent Szaniszlót, középen pedig Szent Ilonát. Ezeket a szobrokat a kommunisták 1950-ben eltávolították, majd 1997-ben helyreállították.