bélyegkép|IX. Gergely pápa középkori kéziratban. A pápai inkvizíció kialakulása döntően az ő pontifikátusához kapcsolódik.
A középkori inkvizíció a latin egyházban a 12–15. század között kialakult, az eretnekség kivizsgálására és elbírálására szolgáló egyházi jogi eljárások és hivatalok összefoglaló neve. Nem egyetlen, mindenütt azonosan működő, központilag irányított szervezet volt, hanem több, időben és térben eltérő forma együttese: mindenekelőtt a püspöki inkvizíció a 12. század végétől, majd a 13. századtól a pápai inkvizíció, amelyben a pápa által megbízott különleges bírák, főként domonkos és ferences szerzetesek jártak el.
A középkori inkvizíció létrejöttét a korabeli egyházi és világi hatalom szoros kapcsolata, a római-kánonjogi eljárások fejlődése, valamint a 12–13. században megerősödő vallási mozgalmak, különösen a katharok és a valdensek jelentette kihívás magyarázza. Az intézmény elsődleges célja a megkeresztelt keresztények körében felmerülő eretnekség kivizsgálása, a tévedők visszavezetése az egyházi közösségbe, illetve a makacsul kitartó eretnekek elítélése volt. Joghatósága elvileg nem terjedt ki a meg nem keresztelt zsidókra és muszlimokra, kivéve azokat az eseteket, amikor keresztényekkel kapcsolatos egyházi jogi ügyben, vagy korábbi keresztény hitre térés és visszatérés gyanúja miatt váltak érintetté.
A középkori inkvizíciót el kell különíteni a későbbi, kora újkori intézményektől, így a spanyol inkvizíciótól, a portugál inkvizíciótól és a római inkvizíciótól. Ezek a 15–16. századtól már sokkal központosítottabb, tartósabb és állami szempontból is másként beágyazott intézmények voltak. A középkori inkvizíció ezzel szemben többnyire regionális, személyhez és megbízatáshoz kötődő, változó intenzitású bírósági gyakorlatot jelentett.
Fogalom és elhatárolás
Az inkvizíció szó a latin inquirere igéből származik, jelentése: „keresni”, „kutatni”, „kivizsgálni”. A középkori jogban az inquisitio eredetileg nem külön intézményt, hanem eljárási formát jelentett. A korábbi vádelvű eljárással szemben, amelyben egy magánvádlónak kellett fellépnie, az inkvizitórius eljárásban a bíró hivatalból is vizsgálatot indíthatott, ha a gyanú köztudomásúvá vált, vagy a közösségben valakiről rossz hírnév, publica fama terjedt el.
A kifejezés később az eretnekség kivizsgálására rendelt egyházi bírák tevékenységének neve lett. A középkori inkvizítor nem önálló, modern értelemben vett hivatalnokként működött, hanem pápai vagy püspöki felhatalmazással eljáró egyházi bíróként. Ahol az ilyen bíró működött, ott beszélhetünk inkvizíciós eljárásról, de ez nem jelentette azt, hogy a középkori Európában egyetlen, mindenütt azonos szervezet létezett volna.
A középkori inkvizíció tehát több értelemben használható fogalom:
eljárástörténeti értelemben az inquisitio a római jogból és a kánonjogból átvett nyomozati eljárást jelenti; intézménytörténeti értelemben a püspöki, legátusi és pápai inkvizíciók összességét; szűkebb értelemben a 13. századi pápai megbízottak, főként domonkos és ferences inkvizítorok eretnekség elleni bírósági működését; tágabb történeti értelemben a középkori latin kereszténységnek az eretnekség jogi, lelkipásztori és társadalmi kezelésére kialakított rendszerét.
A modern szakirodalom gyakran hangsúlyozza, hogy „az inkvizíció” egyes számú használata félrevezető lehet, ha azt a későbbi fekete legenda vagy szépirodalmi képzelet monolitikus, mindentudó és mindenütt jelen lévő törvényszékként értelmezi. Edward Peters szerint a középkorban és a kora újkorban különböző eljárások, személyek és intézmények léteztek, amelyekből később alakult ki „Az Inkvizíció” modern mítosza.
Történeti háttér
Az eretnekség középkori fogalma
A középkori latin egyházban az eretnekség nem egyszerű tévedést jelentett. A teológiai hiba önmagában javítható volt; eretnekségnek az olyan nézetet tekintették, amelyet a megkeresztelt személy az egyház tanításával szemben nyilvánosan hirdetett, és az egyházi figyelmeztetés után is makacsul fenntartott. A 13. századi Robert Grosseteste, Lincoln püspöke szerint az eretnekség olyan emberi választáson alapuló vélemény, amely az Írással és az egyház tanításával ellenkezik, nyilvánosan hirdetik, és makacsul védelmezik.
Ez a meghatározás több elemet tartalmazott. Az eretnekséghez egyrészt keresztény keresztség és az egyházi tanításhoz való formális kötődés kellett, másrészt nyilvánosság és makacsság. A zsidók vagy muszlimok pusztán azért, mert nem keresztények voltak, nem minősültek eretneknek. Eretneknek azt tekintették, aki a keresztény hit közösségén belül tagadott vagy torzított olyan tanítást, amelyet az egyház kötelezőnek tartott.
A középkori társadalomban az eretnekséget nem pusztán magánvéleménynek tekintették. A hit, az eskü, a házasság, az öröklés, a szerződés, a hűbéri kötelesség és a közösségi rend szorosan összekapcsolódott. Emiatt az eretnekség a kortársak szemében nemcsak teológiai, hanem társadalmi és politikai veszélynek is tűnhetett. Ez a szemlélet különösen azoknál a mozgalmaknál volt erős, amelyek a szentségi rendszert, az egyházi hierarchiát, a házasságot vagy az eskütételt is elutasították.
Az egyházi és világi hatalom kapcsolata
A középkori keresztény Európában a vallási egység a közrend fontos részének számított. A világi uralkodók az eretnekséget gyakran a közösségi béke és a politikai lojalitás elleni támadásként értelmezték. A római jog újjáéledése, különösen a felségsértés, crimen laesae maiestatis fogalmának alkalmazása hozzájárult ahhoz, hogy az eretnekséget a 12–13. században egyre inkább súlyos közjogi bűnként kezeljék.
Fontos azonban különbséget tenni az egyház lelki büntetései és a világi hatalom testi büntetései között. Az egyház hagyományos eszközei közé tartozott a tanítás, intés, kiközösítés, vezeklés, börtön vagy más egyházi fenyíték. A halálbüntetést formálisan a világi hatalom hajtotta végre. A makacs eretneket az egyházi ítélet után „átadták a világi karnak” — ez a gyakorlat később sok vitát váltott ki, mivel a világi hatóság számára a halálbüntetés reális következmény volt.
Az első évszázadok gyakorlata
Az első keresztény évszázadokban az egyház sajátos büntetése elsősorban a kiközösítés volt. Tertullianus, Órigenész, Cyprianus és Lactantius írásaiban erős hangsúlyt kapott, hogy a vallás elfogadása nem kényszeríthető ki testi erőszakkal. Lactantius különösen világosan fogalmazta meg, hogy a vallás az akarat dolga, ezért inkább szavakkal, mint ütlegekkel kell védeni.
A kereszténység államvallássá válása után a helyzet megváltozott. A keresztény császárok törvényeket adtak ki különféle eretnek csoportok ellen. Ezek a törvények száműzetést, vagyonelkobzást, hivatalvesztést, egyes esetekben halálbüntetést is tartalmazhattak. Az egyházi vezetők álláspontja nem volt egységes. Szent Ágoston kezdetben ellenezte a testi kényszert, később bizonyos mérsékelt állami fenyítékeket elfogadhatónak tartott, de a halálbüntetést és a kínzást elutasította. Tours-i Szent Márton és Szent Ambrus élesen tiltakoztak Priscillianus kivégzése ellen.
A patrisztikus hagyomány tehát nem egyszerűen egyenes út az inkvizícióhoz. A korai egyházi szerzők jelentős része a meggyőzést, az egyházi fegyelmet és a lelki büntetést tekintette elsődlegesnek. A világi hatalom eretnekség elleni fellépése fokozatosan, a keresztény birodalmi és később középkori társadalom keretei között kapott egyre nagyobb szerepet.
A 11–12. századi előzmények
A 11. századtól kezdve Nyugat-Európában több olyan vallási mozgalom jelent meg, amelyet az egyház tanításával összeegyeztethetetlennek tartottak. Ezek egy része helyi, rövid életű csoport volt, mások szélesebb hálózatot alkottak. A korabeli források gyakran „manicheusnak”, „kathar”-nak, „albigensnek” vagy egyszerűen eretneknek nevezték őket, de a modern kutatás óvatosan kezeli ezeket az elnevezéseket, mivel a középkori polemikus források gyakran egységesebbnek mutatják a mozgalmakat, mint amilyenek valójában lehettek.
A 11–12. században több helyen történt népi önbíráskodás. Egyes eretneknek tartott személyeket világi urak vagy felbőszült tömegek égettek meg, gyakran szabályos egyházi eljárás nélkül. A források említik Orléans, Goslar, Cambrai, Soissons, Liège és Köln eseteit. Ezekben az ügyekben nemegyszer éppen püspökök vagy papok próbálták megakadályozni a tömeg erőszakát.
Wazo lüttichi püspök a 11. században határozottan ellenezte a világi kard használatát az eretnekek ellen, és arra hivatkozott, hogy a konkolyt és a búzát az aratásig együtt kell hagyni. Clairvaux-i Szent Bernát a 12. században szintén a meggyőzést hangsúlyozta: a hitet szerinte nem kényszeríteni, hanem ajánlani kell. Ugyanakkor Szent Bernát is szükségesnek tartotta az eretnekség terjedésének megakadályozását és a makacs tanítók elszigetelését.
A 12. század második felére az egyházi hatóságok és a világi uralkodók egyre inkább úgy látták, hogy a puszta prédikáció és kiközösítés nem elegendő. A katharok és valdensek jelenléte, a helyi egyházi fegyelem gyengesége, a népi önbíráskodás veszélye és a világi büntetőjog fejlődése együtt vezetett a szervezettebb fellépéshez.
Kialakulása
A püspöki inkvizíció
A középkori inkvizíció első nagy formája a püspöki inkvizíció volt. Ennek fontos előzménye a III. lateráni zsinat 1179-es rendelkezése, amely az eretnek csoportokkal szembeni fellépésre szólított fel. A döntő lépést azonban III. Luciusz pápa és I. Frigyes német-római császár 1184-es veronai találkozója, valamint az Ad abolendam kezdetű pápai rendelkezés jelentette.
Az Ad abolendam előírta, hogy a püspökök évente vagy szükség szerint látogassák meg egyházmegyéjük gyanús területeit, kutassák fel az eretnekeket, és működjenek együtt a világi hatóságokkal. Ez még nem hozott létre pápai inkvizítorokból álló külön hivatalt; az eljárás alapvetően a helyi püspök feladata maradt.
A püspöki inkvizíció gyakorlata egyházmegyénként eltérhetett. Függött a püspök személyétől, jogi képzettségétől, helyi tekintélyétől, a világi hatalom együttműködésétől és az eretnekmozgalmak tényleges jelenlététől. A püspökök első eszköze gyakran a prédikáció, oktatás, vita és meggyőzés volt. A büntetés többnyire csak a makacsul kitartó vagy visszaeső esetekben vált súlyossá.
III. Ince és a IV. lateráni zsinat
III. Ince pápa pontifikátusa alatt az inkvizitórius eljárás általánosabb egyházi jogi formát kapott. III. Ince nemcsak az eretnekség, hanem a klerikusok fegyelmi ügyei kapcsán is hangsúlyozta, hogy a főpapoknak hivatalból kell eljárniuk, ha a közösségben botrányos hír terjed valakiről. A IV. lateráni zsinat 1215-ben megerősítette az inkvizitórius eljárás kánonjogi jelentőségét, és a 3. kánonban részletesen foglalkozott az eretnekség elleni fellépéssel.
A zsinat rendelkezései szerint a világi hatóságoknak is közre kellett működniük az eretnekség felszámolásában. Az elítélt eretnekeket ki kellett közösíteni, vagyonukat elkobozhatták, és a világi hatalom büntethette őket. A zsinat ugyanakkor a szabályozott eljárás irányába is hatott: az eretnekség kivizsgálása nem maradhatott puszta lincselés, tömegindulat vagy önkényes világi fellépés tárgya.
Az albigens keresztes hadjárat és Toulouse
A dél-franciaországi katharizmus elleni küzdelem drámai fordulatot vett, amikor 1208-ban meggyilkolták Pierre de Castelnau pápai legátust. III. Ince ezt követően meghirdette az albigens keresztes hadjáratot, amely 1209 és 1229 között zajlott. A hadjárat katonai, politikai és vallási esemény volt egyszerre: a pápai cél az eretnekség felszámolása, az észak-francia nemesség részéről pedig a dél-francia területek feletti befolyás megszerzése is szerepet játszott.
Az 1229-es toulouse-i zsinat az albigens háború utáni rendezés részeként részletes intézkedéseket hozott az eretnekek felkutatására. A zsinat előírta, hogy a világi és egyházi hatóságok kutassák fel a gyanús személyeket, és tiltotta a laikusok számára a Szentírás bizonyos népnyelvű könyveinek birtoklását, ha azok eretnek tanítás terjesztésére szolgáltak.
A pápai inkvizíció
IX. Gergely reformja