bélyegkép|jobbra|260px|Az Antikrisztus és az ördög Luca Signorelli Az Antikrisztus prédikációja és tettei című freskójának részletén, Orvieto dómjának San Brizio-kápolnájában (1499–1504). A festő az Antikrisztust Krisztushoz hasonló külsővel, mögötte sugalmazó démonnal ábrázolta. Az antikrisztus (ógörögül: ἀντίχριστος, antíkhrisztosz) a kereszténységben Krisztus ellenfelét, meghamisítóját vagy helyettesítőként fellépő ellenképét jelölő krisztológiai és eszkatológiai fogalom. A görög anti- előtag egyaránt kifejezhet szembenállást és valaki helyébe lépő ellenpárt, a khrisztosz pedig „felkentet”, azaz Messiást jelent. A szó szoros bibliai használatában nem kizárólag egyetlen végidőbeli személy neve: János első és második levele „sok antikrisztusról”, valamint az „antikrisztus lelkéről” is beszél, és azokat nevezi így, akik tagadják, hogy Jézus Krisztus a testben eljött Fiú és Messiás.Raymond E. Brown: The Epistles of John. The Anchor Bible 30. Doubleday, Garden City, 1982, 330–357. .
A későbbi keresztény hagyomány a jánosi kifejezést összekapcsolta a második tesszalonikai levél „törvénytiprójával” vagy „bűn emberével”, az evangéliumok hamis krisztusaival, továbbá a Jelenések könyvének vadállataival és hamis prófétájával. E szövegek azonosítása azonban már értelmezéstörténeti szintézis: A Jelenések könyve maga nem használja az „antikrisztus” szót, a jánosi levelek pedig nem részletezik egy világuralomra jutó végső zsarnok életrajzát.M. Rodriguez – G. J. Dyer: „Antichrist”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1. kötet. Thomson–Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 514–516. . A teológiatörténetben ezért egyszerre alakult ki az Antikrisztus személyes, kollektív és szimbolikus értelmezése. A legtöbb ókori és középkori szerző egy végső személyt várt, ugyanakkor már az egyházatyák is alkalmazták a fogalmat Krisztus történelmi ellenfeleire, eretnek tanokra és üldöző hatalmakra.Bernard McGinn: Antichrist: Two Thousand Years of the Human Fascination with Evil. Columbia University Press, New York, 2000. .
Az Antikrisztus alakja a bibliaértelmezésen túl a középkori apokaliptikában, a reformáció hitvitáiban, az orosz óhitűek vallási képzeletében, a modern politikai próféciákban, valamint az irodalomban, a képzőművészetben és a filmben is jelentős szerepet kapott. A történeti azonosítások rendkívül változatosak voltak: ugyanazt a vádat pápák és császárok, katolikus és protestáns vitázók, államhatalmak és ellenzéki vallási közösségek kölcsönösen alkalmazták egymásra. A történettudomány ezeket nem az illető személyek „valódi” antikrisztusi azonosságának bizonyítékaként, hanem az adott kor vallási, politikai és társadalmi konfliktusainak nyelvi lenyomataként vizsgálja.
Fogalma és elnevezése
Az antíkhrisztosz szó az Újszövetségben öt alkalommal, négy versben fordul elő: 1Jn 2,18-ban kétszer, továbbá 1Jn 2,22; 4,3 és 2Jn 7 szövegében. A név tehát eredetileg a jánosi levélhagyomány sajátos krisztológiai megjelölése. A kisbetűs, többes számú „antikrisztusok” azokat a tanítókat és egykori közösségi tagokat jelölik, akik a levél szerzője szerint elszakadtak az apostoli hittől; az egyes számú alak egy már ismert eljövendő ellenfélre vonatkozó várakozást is feltételez.
A magyar teológiai nyelvben az Antikrisztus nagy kezdőbetűvel rendszerint a végső, személyes vagy megszemélyesített ellenfelet jelöli, míg az antikrisztus, az antikrisztusok és az antikrisztusi melléknév általánosabban Krisztussal szemben álló tanításra, magatartásra vagy hatalomra vonatkozhat. A két jelentésszint már az újszövetségi szövegekben együtt van jelen, ezért a személyes és a kollektív értelmezés nem feltétlenül zárja ki egymást.Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978, 658–660. .
A fogalom nem azonos egyszerűen a Sátánnal. A keresztény hagyományban a Sátán a gonosz szellemi forrása és sugalmazója, az Antikrisztus viszont emberi, történelmi vagy intézményes közvetítőként jelenik meg. Az sem minden hagyományban azonos módon eldöntött, hogy a végső ellenfél feltétlenül egyetlen ember lesz-e. A régebbi katolikus teológusok többsége személyes Antikrisztust feltételezett, a modern katolikus dogmatika azonban arra is rámutat, hogy a jánosi szövegek a történelemben működő Krisztus-ellenes erőket személyesítik meg, és ez nem zárja ki, de nem is teszi részletesen meghatározható hittétellé egy végső személy megjelenését.
Bibliai és zsidó apokaliptikus előzmények
Ószövetségi és korai zsidó háttér
Az Antikrisztus újszövetségi alakja nem egyetlen ószövetségi személy egyszerű folytatása, hanem több apokaliptikus ellenségkép összekapcsolódásából alakult ki. Ezékiel könyve 38–39. fejezetében Góg és Magóg népei támadnak Isten népére; Dániel könyvében a vadállatok, a „kis szarv” és az önmagát felmagasztaló király testesítik meg az Isten rendjével szembeszegülő birodalmi hatalmat. Dán 7–12 történeti hátterében különösen IV. Antiokhosz Epiphanész uralma és a jeruzsálemi templom megszentségtelenítése áll, amely a későbbi zsidó és keresztény apokaliptika egyik alapvető zsarnokmintájává vált.L. J. Lietaert Peerbolte: The Antecedents of Antichrist: A Traditio-Historical Study of the Earliest Christian Views on Eschatological Opponents. Brill, Leiden, 1996. .
A második templom korának zsidó irodalmában a végső gonosz különféle neveken és alakokban jelent meg. A kumráni tekercsek „hazugság embere”, „gonosz papja” és a világosság fiaival szemben álló sötétségi hatalmai, továbbá a későbbi apokaliptikus iratok ellenséges királyai olyan motívumokat őriznek, amelyek a keresztény Antikrisztus-kép kialakulásához is hozzájárultak. A kutatás ugyanakkor nem tételez fel egyetlen, teljesen kidolgozott zsidó „Antikrisztus-legendát”, amelyet a kereszténység változtatás nélkül átvett volna; inkább egymással érintkező bibliai, zsidó és korai keresztény hagyományrétegekről beszél.Gregory C. Jenks: The Origins and Early Development of the Antichrist Myth. Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1991. .
Az evangéliumok
Az evangéliumok nem használják az „antikrisztus” szót, de több olyan motívumot tartalmaznak, amelyet a későbbi értelmezés hozzá kapcsolt. A szinoptikus apokaliptikus beszédek hamis krisztusokról és hamis prófétákról szólnak, akik jelekkel és csodákkal próbálják megtéveszteni a választottakat. A szövegek közvetlenül Jeruzsálem és a templom válságára is vonatkoznak, ugyanakkor a keresztény hagyomány Krisztus második eljövetelének tágabb összefüggésében is olvasta őket.
A Jn 5,43-ban szereplő mondatot – „ha más jön a saját nevében, azt elfogadjátok” – több egyházatya az Antikrisztusra vonatkoztatta, ez azonban nem a vers egyetlen lehetséges történeti értelmezése. A pusztai megkísértés, a „világ fejedelme” és a búza közé vetett konkoly képei szintén a Krisztus és a gonosz közötti ellentét tágabb teológiai hátteréhez tartoznak, de az evangéliumi szereplőket nem lehet minden további nélkül az Antikrisztussal azonosítani.
A jánosi levelek
János első levele szerint az antikrisztusi megtévesztés középpontjában a megtestesülés és Jézus messiási, fiúi méltóságának tagadása áll. A szöveg egyszerre beszél egy eljövendő Antikrisztusról és már jelen levő antikrisztusokról. Ez a kettősség tette lehetővé, hogy a későbbi hagyomány a fogalmat egyszerre alkalmazza egy végső ellenfélre és a történelemben ismétlődő Krisztus-ellenes tanokra.
A levelek történeti hátterében valószínűleg a közösségből kivált, Jézus személyét és megtestesülését a szerzőtől eltérően értelmező tanítók álltak. A szöveg alapján ezért az „antikrisztus” elsődlegesen teológiai minősítés, nem pedig egy politikai uralkodó számszerűen azonosítható neve. A későbbi személyes Antikrisztus-kép e jánosi alaphoz más újszövetségi apokaliptikus alakokat társított.
A második tesszalonikai levél
A 2Tessz 2 az „Úr napjának” közelsége körüli nyugtalanságot igyekszik rendezni. A levél szerint Krisztus eljövetelét megelőzi az elpártolás és a „törvénytipró”, „bűn embere” vagy „kárhozat fia” lelepleződése. Az ellenfél Isten fölé emeli magát, Isten templomában foglal helyet, sátáni erővel megtévesztő jeleket tesz, végül azonban Krisztus elpusztítja eljövetelének ragyogásával.
A szakasz egyik legvitatottabb eleme a „visszatartó” görög megnevezése: előbb semlegesnemű to katékhon, majd hímnemű ho katékhón alakban jelenik meg. Az ókori és későbbi magyarázók a Római Birodalommal, a törvényes államhatalommal, az apostoli igehirdetéssel, a Szentlélekkel vagy egy meghatározott személlyel azonosították. A levél eredeti címzettjei feltehetően ismerték az utalást, a későbbi olvasó számára azonban nincs általánosan elfogadott megfejtés. bélyegkép|260px|A tengerből feljövő hétfejű vadállat a 11. századi Bambergi Apokalipszis miniatúráján. A Jelenések könyve nem nevezi Antikrisztusnak a vadállatot; az azonosítás a későbbi keresztény értelmezésben vált általánossá. A „bűn emberének” leírása erősen személyes, de apokaliptikus képeket alkalmaz, részben Ez 28 és Dán 11 önistenítő uralkodóinak mintájára. Ebből egyes teológusok végső személyes ellenfélre, mások egy kollektív vagy intézményes Isten-ellenes hatalomra következtetnek. A két értelmezés közötti vitát az egyházi tanítóhivatal nem zárta le részletes dogmatikai meghatározással.
A Jelenések könyve, a vadállatok és a 666
A Jelenések könyve 12–13. fejezetében a sárkány, a tengerből feljövő vadállat és a földből feljövő, később „hamis prófétának” nevezett vadállat ellenképet alkot Istennel, a Báránnyal és a Lélekkel szemben. A tengeri vadállat politikai és birodalmi hatalmat, a második vadállat pedig ennek vallási-ideológiai igazolását jeleníti meg. A könyv első olvasóinak világában e képek a római császári uralomhoz, az uralkodókultuszhoz és a keresztény közösségekre nehezedő hűségkényszerhez kapcsolódtak.Craig R. Koester: Revelation: A New Translation with Introduction and Commentary. The Anchor Yale Bible 38A. Yale University Press, New Haven–London, 2014. .
A vadállat és az Antikrisztus azonosítása teológiailag érthető a káromlás, az önistenítés, az üldözés és a megtévesztés közös motívumai miatt, de szövegkritikailag különbséget kell tenni közöttük. A jánosi levelek „antikrisztusa” elsősorban a megtestesülés tagadója, a Jelenések vadállata pedig a sátáni eredetű birodalmi hatalom jelképe. Az egyházatyák e képeket a 2Tessz 2 törvénytiprójával együtt egy egységes végidőbeli ellenfél alakjává formálták.
A 666 értelmezése már az ókorban vitatott volt. Iréneusz több lehetséges névértéket ismertetett, de óvatosságra intett, és helytelenítette egy ismeretlen jövőbeli személy magabiztos megnevezését. A kéziratok többsége 666-ot őriz, egy korai és jelentős szövegváltozat azonban 616-ot olvas; Iréneusz ezt a változatot is ismerte.Szent Iréneusz: Adversus haereses V, 25–30, különösen V, 30,1–3.
A modern történetkritikai magyarázatok között kiemelkedik a „Néró császár” név héber betűkkel írt alakjának számértéke: Neron Kaisar 666-ot, a latin névalakhoz közelebb álló Nero Kaisar pedig 616-ot ad. Ez összhangban állhat a „visszatérő Néró” ókori legendájával és a könyv Róma-ellenes birodalomkritikájával, de a pontos számfejtés nem tekinthető teljes bizonyossággal lezártnak. A hármas hatos teológiai-szimbolikus értelmezése – a hetes teljességéhez képest ismételten elégtelen hatalom – elterjedt homiletikai magyarázat, de a kritikai exegézis általában nagyobb súlyt ad a névszámításnak és az első századi római háttérnek.
A Jelenések „Nagy Babilonját” a mai kutatás túlnyomó része az első századi Rómával és annak gazdasági-politikai rendszerével kapcsolja össze. A hét hegy Róma közismert földrajzi jelképe lehet, miközben a szöveg maga hét királyként is értelmezi őket. E történeti azonosítás nem jelenti a későbbi római püspökség vagy a Vatikán azonosítását a vadállattal: a látomás elsődleges tárgya a császári város és az uralkodókultusz, évszázadokkal a középkori pápaság intézményi formájának kialakulása előtt.
Az ókeresztény értelmezés