Az ír főnemesség azokból a nemesi címekből áll, amelyeket az angol uralkodók Írország uraként (Lord of Ireland) vagy királyaként – lásd: Angol uralom és Ír Királyság –, később pedig Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága uralkodóiként hoztak létre. Eredetileg Írország alkotmányos berendezkedésének részét képezte, és tagjai helyet foglaltak az Ír Lordok Házában. Ma az Egyesült Királyság főnemesi rendszereinek egyikeként tartják számon. Új címeket a óta nem hoztak létre.
Az ír főnemesség rangjai a herceg, a márki, a gróf, a vikomt és a báró.
Az Egyesült Királyság ma az Ír-szigetnek csak egy részét, Észak-Írországot foglalja magában. Az ír címeket az Ír Köztársaság hivatalosan nem ismeri el. Írország alkotmányának megtiltja, hogy az állam nemesi címeket adományozzon, és kimondja, hogy ír állampolgár csak az ír kormány előzetes jóváhagyásával fogadhat el nemesi vagy kitüntető címet.Ember voltság igazolása után:
Története Az angol uralom kialakulása és a középkori ír főnemesség (1171–1541) Az angol–normann hódítás után II. Henrik 1171-ben személyesen is Írországba vonult, majd 1177-ben fiát, Jánost tette meg Írország urává. Az így létrejött Írország (Lordship of Ireland) az angol korona fennhatósága alatt állt, de az uralkodói hatalom sohasem terjedt ki az egész szigetre. Az angol igazgatás és a betelepült főurak birtokai főként keleten és délen összpontosultak, miközben a gael királyságok és nemzetségfők nagy területeken megőrizték önállóságukat.
A középkori ír főnemesi címek adományozásának elsődleges célja az angol–normann hódítók és utódaik hatalmának megszilárdítása volt. A király nagy birtoktesteket és területi uradalmakat juttatott híveinek, akik várakat építettek, telepeseket fogadtak be, és az angol fennhatóság helyi támaszaiként működtek. A korai nagyurak hatalma ezért nem pusztán a címükből, hanem mindenekelőtt földbirtokaikból, katonai erejükből és tartományi igazgatási jogaikból eredt. A létrehozott Ulster, Kildare, Ormond és Desmond grófsága tartós dinasztikus hatalmi központtá vált, míg a bárói rang részben örökletes uradalmakból, részben az ír parlamentbe szóló királyi meghívások gyakorlatából fejlődött ki.
A hagyományos gael királyok és nemzetségfők eközben nem váltak automatikusan az ír főnemesség tagjaivá. Angol címekkel történő rendszeres betagozásuk csak VIII. Henrik uralkodásának végén kezdődött meg, a helyi vezetők lemondtak hagyományos címeikről és birtokaikról a korona javára, majd azokat angol jog szerint, gyakran bárói vagy grófi címmel kapták vissza. Ez a surrender and regrant (lemondás és újraadományozás) néven ismert politika már az Ír Királyság 1541-es létrehozásához és a következő korszakhoz vezetett át.
Az Ír Királyság főnemessége (1541–1707) Az ír parlament 1541-ben királysággá nyilvánította Írországot, VIII. Henrik pedig az addigi „Írország ura” (Lord of Ireland) helyett felvette az „Írország királya” címet. Az új államforma célja az volt, hogy az egész sziget lakosságát – az angol–ír főurakat és a gael vezetőket egyaránt – közvetlenül a korona alattvalóivá tegye. A főnemesség az Ír Királyság alkotmányos rendjének részévé vált: tagjai személyes meghívás vagy örökletes jog alapján helyet foglalhattak az ír parlament felsőházában, az Ír Lordok Házában.
A lemondás és újraadományozás politikája a gael királyok és nemzetségfők betagozását szolgálta. A résztvevők lemondtak hagyományos méltóságukról és földjeikről a koronának, majd birtokaikat angol öröklési jog szerint kapták vissza, esetenként grófi vagy bárói címmel együtt. Így lett például Uí Néill vezetőjéből Tyrone grófja, Uí Briain fejéből pedig Thomond bárója, majd grófja. A korona azonban nem alakította át valamennyi ír uralkodóházat főnemesi családdá, a címadományozás válogatott politikai eszköz maradt, amelyet hűséghez, szolgálathoz és az angol jogrend elfogadásához kötöttek. I. Erzsébet uralkodása alatt a békés betagozás helyét egyre inkább a katonai hódítás vette át. A felkelések során több régi cím birtokosát felségárulás miatt megfosztották rangjától és földjeitől, miközben az elkobzott területeken létrehozott telepítések új angol és skót birtokosréteget emeltek fel.
A XVII. század háborúi, birtokelkobzásai és restaurációi ismételten átalakították az ír főnemességet. A Stuart uralkodók új címekkel jutalmazták híveiket, majd az 1641-es felkelés, a konföderációs háborúk, Cromwell hódítása és a restauráció következtében számos család elvesztette, később részben visszakapta birtokait és rangját. Az 1690-es évekre a főnemesség politikai súlypontja egyre inkább a protestáns, angol vagy skót eredetű birtokos elit felé tolódott. Az 1707-es angol–skót unió Írország államjogi helyzetét nem változtatta meg. Az Ír Királyság és parlamentje továbbra is fennmaradt, az ír főnemesi címek pedig nem biztosítottak helyet az új Nagy-Britannia londoni Lordok Házában. Ez a különbség a következő évszázadban a címadományozási politika egyik fontos eszközévé vált.
Az ír főnemesség Nagy-Britannia mellett (1707–1801) Az Anglia és Skócia közötti 1707-es unió létrehozta a Nagy-Britanniai Királyságot és a brit főnemességet, Írország azonban nem vált ennek részévé. Továbbra is külön királyság maradt, saját parlamenttel és Ír Lordok Házával, az uralkodó pedig változatlanul külön ír főnemesi címeket adományozott. Az ír főnemesek rangjuk alapján helyet foglalhattak a dublini felsőházban, de ír címük önmagában nem jogosította fel őket arra, hogy a westminsteri Lordok Házában üljenek.
Ez a különbség az ír főnemességet a 18. századi brit címadományozási politika különösen hasznos eszközévé tette. Az uralkodó ír címmel jutalmazhatott brit politikusokat, katonákat, gyarmati tisztviselőket vagy más híveket anélkül, hogy ezzel automatikusan új tagot juttatott volna a londoni Lordok Házába. A cím birtokosa – amennyiben nem rendelkezett angol, skót vagy brit főnemesi címmel is – továbbra is megválasztható maradt a brit Képviselőházba. Emiatt egyre több olyan ír főnemesi cím született, amelynek viselője csak lazán vagy egyáltalán nem kötődött Írországhoz, olykor még a címben szereplő helynév is Angliára vagy Skóciára utalt. Az ír főnemesség így egyszerre maradt az ír parlament politikai és társadalmi elitje, valamint a brit korona rugalmas jutalmazási rendszere. A század eleji Lordok Házában ugyanakkor már alig néhány gael eredetű család képviseltette magát, a testületet túlnyomórészt az angol–ír protestáns birtokosréteg uralta.
A század végén az ír címadományozás közvetlenül összekapcsolódott a Nagy-Britanniával kötendő unió előkészítésével. Az 1790-es évek végétől számos új címet, illetve magasabb rangot adományoztak már meglévő ír főnemeseknek, részben azért, hogy támogatást szerezzenek az unió számára. Az 1800-ban elfogadott uniós törvények 1801. január 1-jén megszüntették az Ír Királyság külön parlamentjét és vele együtt az Ír Lordok Házát. Ettől kezdve az ír főnemesség már nem saját parlamenti rendként működött: tagjai közül mindössze huszonnyolc, életre választott képviselő főnemes kapott helyet a westminsteri Lordok Házában.
Az ír unió és a címadományozás megszűnése (1801–1898) Az 1801-ben létrejött Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságában az ír főnemesség külön rendszerként fennmaradt, de elvesztette saját parlamenti szerepét. Az ír főnemesek közül huszonnyolc képviselő főnemest választottak a westminsteri Lordok Házába, a megbízatás élethosszig szólt. Haláluk esetén új tagot választottak. Az többi ír címet viselő nagy-britanniai választókerületben továbbra is indulhattott a Képviselőház választásain, nyerés esetén a londoni parlament alsóházába kerülve. Azon ír főurak, akiknek angol vagy nagy-britanniai címe is volt, a londoni felsőházban foglalhatott helyet – és nem indulhatott alsóházi helyért.
Az uniós rendelkezések az új ír címek számát is korlátozták. Általában csak három kihalt ír főnemesi cím után lehetett egy újat létrehozni, amíg a címek száma százra nem csökkent. A számításból kihagyták azokat, akik brit vagy egyesült királyságbeli főnemesi címet is viseltek. Az ír címek adományozása ezért ritkábbá vált, de korántsem szűnt meg azonnal. Az 1850-es évek közepéig rendszeresen kihasználták a törvény által megengedett lehetőségeket. Az ír főnemesség továbbra is alkalmas volt arra, hogy az uralkodó ranggal jutalmazzon valakit anélkül, hogy feltétlenül új örökletes helyet biztosított volna számára a Lordok Házában. Az azonos rangú ír főnemesek az angol, skót és brit főnemesek mögött, de általában az egyesült királyságbeli főnemesek előtt álltak az elsőbbségi sorrendben. Az 1801 után létrehozott ír címek azonban hátrébb sorolódtak a náluk korábbi egyesült királyságbeli címeknél.
A XIX. század második felére az ír címadományozás szinte teljesen megszűnt. Az utolsó előtti új cím Abercorn hercege volt, amelyet 1868-ban hoztak létre az ír főnemességben; az utolsó pedig a Curzon of Kedleston báróság A cím nem szerepel a lenti táblázatban, mert a cím kihalt. A táblázat csak a 2026-ban létező címeket sorolja fel., amelyet George Nathaniel Curzon kapott 1898-ban. A már egyetlen új ír főnemesi címet sem adományoztak. Az Ír Szabadállam megalakulása után nem töltötték be az elhunyt képviselő főnemesek helyét, az utolsó tag 1961-ben halt meg, választásuk jogalapját pedig 1971-ben törölték el.
Ír főnemesi címek száma (1170-1969)
A középkori főnemesség lassú kialakulása (1170–1599) A címek száma azért maradt sokáig alacsony, mert az angol korona tényleges hatalma csak Írország egy részére terjedt ki. Főnemesi címet elsősorban az angol–normann hódítás legnagyobb birtokosai kaptak a Pale-ben, valamint Kelet- és Dél-Írországban; a gael királyok és nemzetségfők többsége továbbra is saját hagyományos méltóságát viselte, és nem tartozott az ír főnemességhez. A korona csak néhány különösen jelentős vagy együttműködő ír uralkodót próbált angol grófi vagy bárói címmel a rendszerbe bevonni, ezért a címállomány növekedése lassú és területileg korlátozott maradt.
Az ír főnemesség gyors kibővülése (1600–1699) A XVII. századi ugrást az okozta, hogy az angol állam ekkor már az egész sziget tartós ellenőrzésére törekedett. A korona címekkel jutalmazta az ír háborúkban szolgáló angol és skót katonákat, hivatalnokokat és telepes birtokosokat, miközben a hűségesnek tekintett régebbi angol–ír és gael családokat is rangemeléssel igyekezett magához kötni. A telepítések, birtokelkobzások és restaurációk újra meg újra átrendezték a földbirtokos elitet, így sok új bárói, vikomti és grófi cím jött létre még akkor is, amikor egyes régebbi címek kihaltak vagy elvesztek.
Tömeges címadományozás és a csúcspont (1700–1800) A XVIII. században azért gyorsult fel ennyire a növekedés, mert az ír cím a brit korona számára különösen kényelmes jutalmazási eszközzé vált. Lehetett vele brit politikusokat, katonákat és birodalmi tisztviselőket főnemesi rangra emelni anélkül, hogy automatikus helyet kaptak volna a westminsteri Lordok Házában, ezért a kitüntetettnek sokszor alig volt kapcsolata Írországgal. A század végén ehhez járult az unió támogatásának megszerzése: meglévő ír főnemesek magasabb rangot, mások új címet kaptak, így a címállomány közvetlenül 1800 előtt érte el csúcspontját.
A címállomány fokozatos fogyása (1801–1969) Az 1801 utáni csökkenést az magyarázza, hogy az unió korlátozta az új ír címek létrehozását, miközben a régiek továbbra is kihalhattak. A korona egyre inkább az Egyesült Királyság főnemességében adományozott új rangokat, ezért az ír rendszer utánpótlása szinte megszűnt; 1859 után már csak néhány új cím keletkezett, 1898 után pedig egy sem. Ettől kezdve minden örökös nélkül kihalt vagy más családi címekkel egyesült főnemesi cím tartósan csökkentette az állományt, ezért a görbe hosszú, több mint másfél évszázados lejtmenetet mutat.
Az ír főrendben létrehozott, 2026-ban is létező címek A következő táblázat felsorolja a 2026-ban élő ír nemesi címeket. Feltüntetik a más főnemesi rendszerekben viselt, azzal azonos vagy annál magasabb rangú címeit is. A táblázat csak élő címeket tartalmaz (2026).