Páncéling

bélyegkép|Kinizsi Pál sodronyinge és sodronysapkája

A páncéling, sodronying, láncing vagy vasing egy olyan hajlékony páncéltípus, amelyet fémgyűrűkből álló háló alkot. Nyugat-Európában a katonák az i.e. 3. századtól az i.sz. 16. századig használták rendszeresen és elterjedten. Magyarországon is megritkult a használata a 17. században. Kelet-Európában, az Oszmán Birodalomban, Ázsiában és Afrikában a 18. században is viselték. Manapság is lehet vásárolni rozsdamentes acélból készült vágásálló sodronykesztyűket konyhai munkákhoz. Nagyobb állatok harapása ellen is viselik, tipikusan cápaharapás ellen. Vagy éppen a német rendőrség speciális alakulata késtámadások ellen.

Elnevezései

Páncéling: A középkorban és a kora újkorban a sodronying neve egyszerűen csak páncél voltKalmár, 261. o., a páncéling kifejezés ennek a folytonosságát viszi tovább.

Sodronying: A sodrony és vele a sodronying nyelvújítás korabeli szó, amelyet a sodor igéből alkottak. Jellemzően ezt a kifejezést használják a történészek.

Láncing: A 20. század második felében jött létre az angol chain mail tükörfordításával. Elterjesztői a különféle angol nyelvű játékok magyar fordításai voltak, a fordítók a bevett magyar kifejezések helyett ezt használták. Tehát a láncing a popkultúra szava. Egyébiránt a chain mail angolul is a modern időkhöz kötődik, annak régi, valódi neve egyszerűen csak mail volt.Oakeshott, 15. o.

Vasing: Régiesen hangzik, mert illik a hagyományos páncéldarabok neveihez (mellvas, vassaru, stb.), de valójában a 19. században terjedt el korlátozott mértékben. Hadtörténészek és szépírók műveiben egyaránt előfordult.

Ezek a nevek mind ugyanarra a páncéltípusra vonatkoznak. Előfordulhat - különösen játékokban -, hogy a különböző neveket megkülönböztetésül valamelyest különböző páncéltípusokra használják, de valójában mindegyik ugyanazt jelenti.

Szerkezete, gyártása

Anyaguk többnyire vas volt, de időnként Európában a késő középkorban acélból is készítették, vagy a kész páncélinget megedzették. Díszítő gyűrűsorok készültek sárgarézből, ritkán ezüstból. Gyakran az ujjak szélét és a páncéling alját látták el néhány ilyen gyűrűsorral. A 17. században, főképp Erdélyben már teljes páncélingeket is készítettek sárgarézből és ezüstből. Ezeket díszpáncélként viselték, boglárokkal ékesítették. A sárgaréz puhább fém, mint a vas, ezért az ebből szőtt sodronyszövet jóval gyengébb védelmet nyújtott. A 17. században előfordult, hogy a rozsdásodás ellen a gyűrűket ónozták.

A gyűrűket az ókorban lemezcsíkokból kalapálták ki. A középkor vége felé ezt fölváltotta a húzótőke alkalmazása. Ennek a szerkezetnek a föltalálását a hagyomány Rudolf nürnbergi mesternek tulajdonítja. Alkalmazása olcsóbbá tette a gyártást. Először a vasból vastag drótot húztak, majd a húzópadon több lépcsőben vékonyították. Amint elérte a megfelelő vastagságot rúdra tekerték, szétvágással gyűrűket alkottak belőle, lelapították a végeket, lapos gyűrűk esetén a teljes gyűrűt, majd lyukat ütöttek a két végébe. Összefűzés után a lyukakat egy kis szögeccsel látták el és fogóval összepréselték. (A készítés menetét lásd a További információknál megadott videóban.) A 14. században vízi erővel működtetett húzó berendezést is fejlesztettek.Kalmár, 253. o.

Az európai páncélingeket gyakran eltérő vastagságú vagy méretű gyűrűkből készítették. Apróbb, ezáltal jobban védő gyűrűsorokat illesztettek például a nyaki és a mellrészre. A páncélinget méretre is készítették, előre legyártott darabokat összekapcsolva, szükség esetén kiegészítve ezt gyorsabban végrehajthatták.

A manapság készülő páncélingek gyakran ugyanakkora gyűrűkből állnak az egész testen, és anyaguk általában acél és nem vas, ezáltal erősebbek. Az ujjakat nem szabják a testhez, a lógó ujjak jellegzetesek a tömeggyártott modern páncélingeknél. Emiatt a kelleténél valamivel nehezebbek is. Emellett gyakori, hogy szögecselt helyett csak összehajtott gyűrűkből készítik.

A gyűrűk alakja alapján voltak kerek és ellipszis alakúak. Japánban használtak többféle alakú és méretű gyűrűket egymással váltogatva, ebből mintát alkotva. A drót általában hagyományos kör keresztmetszetű volt, de Európából ismert a lapos gyűrűk használata is. Számított az is, hogy milyen vastag drótból készültek a gyűrűk. A vastagság 1 és 3 mm között változott, átmérőjük pedig 5 és 20 mm között alakult. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött páncélingek között vegyesen akadnak összehajtott és szögecselt végű sodronyingek. A gyűrűk átmérője 8-12,5 mm, vastagságuk 1-2,3 mm között alakul. Több olyan páncélingük is akad, amelyet váltakozva lapos és kerek huzalból készült gyűrűk alkotnak.Kalmár, 256. o.

A gyűrűk összeszövésének több fajtája ismert, a leggyakoribb ezek közül a 4 az 1-be módszer, vagyis minden egyes gyűrű négy másikba csatlakozik. Európában ez volt a legelterjedtebb. Ázsiában, különösen Japánban számos más módszert is használtak.

A gyűrűk végeinek összeillesztése alapján megkülönböztetünk összehajtott és összeszögecselt gyűrűs páncélingeket. Az összehajtott esetén a végeket nem forrasztják össze. A karikába találó szúrás ezért könnyen szétfeszíti a gyűrűt és áthatol a páncélon. Ezt a típust ezért ritkábban használták, jobbára dekoratív szegélyeknél és parádéra szánt díszpáncéloknál. Manapság a hagyományőrzőknek gyártanak ilyen darabokat. A szögecselt karikák végeibe kis lyukat ütöttek és egy apró szögeccsel zárták össze. A szögecselt karikák jóval tartósabbak, jóval nagyobb erő szükséges ezek szétfeszítéséhez. A 14. századig gyakori volt, hogy minden második gyűrű teljesen zárt volt, és a folytonos és szögecselt gyűrűk váltakoztatásával alkották meg a sodronyszövetet. Később az európai készítők nem használtak folytonos karikákat, hanem minden egyes gyűrűt szögecseléssel forrasztottak egybe.

Védelem

A csak összehajtott gyűrűkből álló páncélinget hegyes fegyverekkel viszonylag könnyen át lehetett szúrni. Ezért a páncélokat általában összeszögecselt gyűrűkből szőtték össze. A szögecselt gyűrűket csak speciális fegyverekkel lehetett átszúrni, például páncélszúró karddal, hegyestőrrel, korongos tőrrel, a kétkezes fokosbárdok, alabárdok vékony, masszív döfőtüskéjével vagy angolnanyárssal. Erős íjakból, illetve számszeríjakból kilőtt nyilakkal is átlőhető, ha azokat tűheggyel látták el.

A páncéling nyújtotta védelem erősen függ a sodronyszövet sűrűségétől, vagyis a gyűrűk átmérőjétől és vastagságától. Tehát a lovag és csatlósai viselhettek ugyanúgy páncélinget, de az úr sűrű szövésűt, míg csatlósai nagyobb gyűrűátmérővel rendelkező, könnyebb és olcsóbb fajtát, és nem biztos, hogy ugyanakkora testfelületüket borította.

A korai páncélingek rövid, úgymond pólóujjal rendelkeztek. 1100 után a hosszú ujjak terjedtek el, és 1175 után páncélkesztyűvel egybeszőve készítették ezeket, a lovagi páncélingeket legalábbis. A sodronykesztyű egyujjas volt, amelynek tenyerét nem borította sodrony. Egy résen ki tudták bújtatni a kezet a kesztyűből, azt csak harcban viselték.Oakeshott, 37. o. A Képes krónika ábrázolásain a páncélingek háromnegyedes ujjúak, vagyis az alkar közepéig érnek. Sodronykesztyűt nem ábrázolnak, viszont néhány lemezes, homokóra típusú kesztyűt igen.

Egyes esetekben a páncélt a védelem fokozása miatt két rétegben viselték. Ismert a római lorica hamata vállain levő dupla sodronyréteg, illetve a külön páncélcsuklya viselésével a vállat és a torkot két réteg védte: a csuklyáé és a páncélingé.

További kiegészítői a páncélharisnya és a páncélcsuklya, illetve egyes esetekben a különálló páncélkesztyű. A páncélcsuklyát egy apró sisak, a vaskobak alatt vagy fölött viselték. A páncélcsuklyához hasonló a sodronyos vassapka, amelynek a tetejét fémlemez korong vagy csésze alkotja. Ezt a régi időkben tatár sisaknak nevezték Magyarországon, a páncéling, a (sodronyos) páncélkesztyű és a vassapka együttesét pedig merő páncélnak.Kovács S., 246-247. o.

Viselése

A páncélinget vastag ruha vagy vékony fegyverkabát fölött hordták. A párnázás tompítja a kapott ütések erejét. Párnázás nélkül bár megvéd a vágásoktól, de a csapás puszta ereje a viselő csontját törheti. Kb. a 12. és 15. század közötti Európában külön egy erre a célre rendszeresített vékony fegyverkabátot hordtak a páncéling alatt. Ez sokkal vékonyabb volt, mint a fő páncélként viselt fegyverkabátok. Előtte és utána csak vastag ruhát, a huszárok például csak a dolmányukat.

Egy rövid ujjú, combközépig érő páncéling súlya testmérettől és a szövéstől függően 6-10 kg között lehet. A páncéling súlya a viselő vállaira nehezedik, ezért fontos mellé övet hordani. Így az öv alatti rész súlya a törzset terheli és nem a vállakat, jóval könnyebb viselni.

A páncéling gyűrűi viselés közben egymáson csúszkálnak, súrlódnak, ezért önmagát tisztítja. Amennyiben ez nem elég, a hagyományos tisztítási módszer homokkal együtt hordóba zárni és abban görgetni. Használaton kívül gyakran faggyúval, zsírral vagy olajjal kenték be a rozsdásodás megelőzésére.

Európában a páncél fölött az első keresztes háborúk után elkezdtek fegyveringet hordani. A Szentföldön eredetileg ez világos színű ruhadarab volt, ami a fölforrósodás ellen védett, Európában viszont a lovagok a címerek kialakulása után azt viselték rajta, tehát az azonosítást könnyítette meg. A különböző lovagrendekhez tartozó lovagok fegyveringükön a lovagrend jelképét viselték. A templomosok például fehér ingen piros keresztet.

Az oszmán törökök és az indiaiak egyes esetekben a páncélinget ruharétegek közé varrták, és így viselték.

Története

Európában

Marcus Terentius Varro a De Lingua Latina című könyvében a keltáknak tulajdonította a kifejlesztését. Etruszk eredetű páncéling mintája kimutatható az i.e. 4. századból. Ugyancsak a 4. századból, kelta sírból előkerült aranyozott ezüstkancsón látható páncéling ábrázolása. lásd a jobb oldali képet. Ez a mai Bulgária területéről származik.

Legkorábbi lelőhelyei kelta sírok: a szlovákiai Felsőjattó az i.e. 3. századból, és a romániai Csomaköz az i.e. 3. vagy 2. századból.

A Római Birodalom katonái más páncélok mellett páncélinget is viseltek, latinul ez volt a lorica hamata. A késői időszakban a legtöbb katona ezt hordta. A középkorban a 14. századig a páncéling volt a leggyakoribb páncélfajta. Ezt eleinte a lovagok és nehézpáncélosok különféle lemezkés páncélokkal egészítették ki (lemezkabát, brigantin), végül a 14. század végétől lemezpáncélra váltottak, sodronnyal már csak a lemezzel nem borítható hajlataikat, például a hónaljukat takarták. Gyakran még az egyszerű katonák is mellvértet vagy brigantint viseltek. Nyugat-Európában a páncélinget a 16-17. századig hordták. Használatának egyrészt a tűzfegyverek elterjedése vetett véget, másrészt erre az időszakra munkaigényessége miatt drágább lett, mint a mellvért. Kelet-Európában viszont továbbra is a katonai felszerelés része maradt. A török szpáhik és az orosz bojárok gyakran egy fejlettebb verzióját, a lemezes páncélinget viselték. Ennek hasi részét, és időnként a hát egy részét is lemez lapokkal védték.

Magyarországon Adatok híján nem lehet pontosan tudni, hogy a honfoglalás előtti ősmagyarok használtak-e fémpáncélt, ha igen, az milyen típusú lehetett, és mennyire elterjedten. A Géza fejedelem és Szent István király által behívott és letelepített nyugat-európai lovagok kétségkívül páncélinget viseltek. A 13-14. századtól a lovagok ezt lemezkabáttal, majd pedig mellvérttel egészítették ki. A lemezpáncélok 15. századi elterjedése után a lovagok helyett azok kísérői és más katonák használták.