V. Miklós uralkodói nevet választva ülhetett fel a katolikus egyház trónjára történetének 208. pápája 1447-től haláláig. Személyében alapjaiban új fejezet kezdődött a pápaság történetében. Miklós pontifikátusa alatt vált világossá, hogy a középkori egyház felépítése és vezetése fordulópontjához ért, és új útra lépett. A középkori, feudális egyházszervezet válsága a nyugati egyházszakadásban bontakozott ki. A látványos összeomlás után Miklós a reneszánsz és ami sokkal fontosabb, a humanizmus oszlopaira építette fel az új pápaságot. A történelmi leírások ugyan már V. Mártonnál megemlítették, hogy a humanizmus előtérbe került bizonyos esetekben, mégis V. Miklós tekinthető az első igazán reneszánsz egyházfőnek. Uralkodásának nyolc éve zajos történelmi eseményekkel haladt előre. Miklós regnálása alatt tartották az ötödik Szentévet és ebben az időben esett el végleg Konstantinápoly. A politikai eseményeket Miklós pontifikátusa során folyamatosan végigkísérte a művészetek pártolása és Róma szépülése.

Élete a pápai trón előtt Tommaso Parentucelli néven született a liguriai Sarzana városában 1397. november 15-én. Apja ebben a városkában volt orvos, amely akkoriban a kis városokban nem jelentett gazdag megélhetést. A szerény körülmények között cseperedő Tommaso apja tudásvágyát örökölte, és családja is igyekezett ebben segíteni. A Bolognai Egyetemre iratkozott be, de hamarosan meghalt apja, így tanulmányait is félbe kellett szakítania. Firenzébe utazott, ahol a város két befolyásos nemesi családjánál, a Strozziknál és az Albizziknál lett magántanár. A gazdag toszkánai családok udvarában ismerkedett meg a humanizmussal. Az emberközpontúságot valló tudósoktól sokat tanult, és ezzel a szellemmel átitatva 1419-ben, elég pénzt összegyűjtve, visszatért a Bolognai Egyetemre. Itt három éven belül diplomát szerzett teológiából. Kiváló képességei miatt már egyetemi évei alatt feltűnt a város püspökének, Niccolò Albergatinak, aki maga mellé vette, és saját költségén tovább oktatta. Tanulmányi körútra küldte Franciaországba, Németországba és Angliába. A hosszú tanulmányok során Tommaso a könyvek megszállottja lett. Gyűjtötte ezeket, és megtanulta a díszes iniciálék és a könyvkötészet mesterségét is. Hazatérte után közel húsz éven keresztül Albergati püspök mindenese volt. Kritikusai szerint az ifjú Tommaso inkább az a fajta ember volt, aki kiválóan tárolta a tudást, semmint az, aki újításokat talált volna ki. Nem volt reformer alkat. Fejében összeállt enciklopédiája azonban nagy szolgálatot tett mesterének és a pápáknak is.

Az 1431-ben Bázelben megnyitott zsinatra nem utazott el, de annál nagyobb szerepet vállalt a IV. Jenő pápa által összehívott ferrarai zsinaton. Itt a pápa leginkább Tommaso tudására támaszkodott, a görög egyházzal való uniós tárgyalásoknál. Jenőt leginkább a dogmatikai és elvrendszeri kérdésekben nyűgözte le Tommaso munkálkodása. A zsinat után maga mellé hívta a pápai udvarba, de ő inkább Bolognában maradt mestere mellett. Amikor 1444-ben Albergati meghalt, Jenő őt szentelte fel a város püspökévé. Ekkorra már a végletekig elmérgesedett a bázeli zsinat és Jenő szembenállása, és V. Félix, a zsinat által megválasztott ellenpápa Bolognában is felkavarta az indulatokat. A városban fellángoló harcok elől Rómába menekült, ahol közeli kapcsolatba került a bíborosi kollégiummal és magával, Jenő pápával is. Az egyházfő több fontos diplomáciai útra is felkérte. Itáliába és Németországba utazott Jenő követeként, és mindig sikeresen tért vissza a kúriába. Kitűnő szolgálataiért Jenő 1446 decemberében a Santa Susana-templom bíborosává tette meg őt. A következő év februárjában Jenő meghalt. A Rómában összeülő konklávé egyöntetűen Parentucelli bíborost választotta meg az egyház fejének. 1447. március 6-án Tommaso elfogadta a választást, és Albergati püspök tiszteletére felvette az V. Miklós uralkodói nevet.

Reneszánsz pontifikátus A megújuló Róma és Vatikán Miklós trónra lépése új színeket hozott a pápai kúriába. Amellett hogy az egyházfő igyekezett megfelelni a hivatali teendőinek, végig nagy hangsúlyt helyezett az Új Tanításra, a reneszánsz művészetre és a humanista világnézet széles körű elterjesztésére. A konciliarizmus ideje lejárt, és a pápának nem kellett egyházszakadásoktól tartaniuk. Éppen ezért Miklósnak lehetősége nyílt arra, hogy elvi meggyőződéseit, és a Firenzében elsajátított gondolatokat a gyakorlatban is támogassa. A pápaság avignoni fogsága, a nagy nyugati egyházszakadás Róma városának pusztulását idézte elő. Mindig voltak időszakok, amikor megújulhatott a város, de az ideiglenes fellángolások kora után Miklós a reneszánsz szellemében egész másként fogott hozzá az örök város újjáépítésének. Legfőbb vágya az volt, hogy a kor legkiválóbb reneszánsz művészeinek segítségével Rómát a keresztény világ méltóan csillogó központjává tegye. Trónra lépése után nem sokkal a város védelmi rendszerét újította fel és erősíttette meg. A városfalak, a kapuk és a római erődök, köztük az Angyalvár is újra megerősödhetett. A falakat a szokásos körmenet stációtemplomainak rendbehozatala követte. A legszükségesebb változtatások után Miklós lakhatóbb várost, emberibb közterületeket és környezetet akart teremteni, uralkodók közül talán elsőként. Feltakaríttatta és újrakövezte a város utcáit. Ezek után megszervezte a szemét elszállítását is. Ezek után a hajdan a város büszkeségének számító vízvezetékeket állíttatta helyre. Miklós regnálásának kezdetén a vízellátás komoly nehézséget okozott a városnak. Közkutak alig akadtak, a gazdagok magánkútjaikból nyerték a frissítő vizet. A legtöbben a sárgán hömpölygő Tiberisből merték ki a szükséges vizet. Ezért Miklós újjáépíttette az Aqua Virgo-t, amely eredetileg Agrippa utasítására készült még Krisztus születése előtt. A megújult kút kivezetőjéhez Leon Battista Alberti egy egyszerű medencét tervezett, amelyből évek múltán kialakult a Trevi-kút. balra|250px|bélyegkép|Fra Angelico freskója a vatikáni Miklós-kápolnából. A képen Szent Lőrinc fogadja az egyház kincsit. Miklós legfőbb vágya a város teljes átépítése mellett három fontos római helyszín reneszánsz kialakítása volt. Az egyik a Szent Péter-bazilika volt, amely a tervei szerint a pápaság hatalmának allegóriájaként kellett, hogy átalakuljon. Miklós éppen ezért a bazilika több eredeti szárnyát is lebontatta, hogy helyére a reneszánsz elképzelések alapján új épületet emeljenek. A lebontott ősi falak miatt sokan bírálták Miklóst, aki mindemellett a régi korok és főleg az antik építmények rajongójának számított. Az ősi alapokon álló San Paolo fuori le Mura-bazilika Miklós alatt teljesen megújult, megerősödött. Róma antik épületei is megbízható támogatóra találtak Miklós személyében. A pápa másik szíve ügye a Vatikán rendezése volt. A pápai palota pompája elsőként az ő pontifikátusa alatt bontakozott ki, és ettől kezdve a pápák hivatalos rezidenciájává vált a Vatikán-domb. A Miklós által építtetett palota részei helyenként még mindig láthatóak. A Szent Damasus-udvar nyugati része és a San Lorenzo-kápolna is az ő korából származik. Ez utóbbinak freskóit Fra Angelico készítette el, éppúgy, mint a lateráni pápai palota egyes freskórészleteit.

Az építészeti emlékek mellett óriási jelentősége volt Miklósnak abban, hogy a korábban a kúria által elítélt humanizmussal szinte elárasztotta az egyház központját. A korábbi egyházfők alatt a humanisták ugyan esetenként élvezték a pápa támogatását, az mégsem vált egészében elfogadott eszmerendszerré. Többször eretneknek bélyegezték az emberközpontú világnézet híveit. Ennek legnagyobb tanúbizonyságaként a kor egyik legnagyobb humanista tudósát, Lorenzo Vallát tette meg pápai jegyzőnek. A reneszánsz tehát meggyökeresedett a pápai udvarban. Miklós régi szeretete a könyvek iránt egyházfőként sem múlt el. Mind a mai napig egyedülálló gyűjteménnyel gazdagította a kilencezer kötettel újraalapított Vatikáni Apostoli Könyvtárat. A krónikák szerint a pápa mérhetetlen tudásszomját igyekezett kielégíteni ebben a könyvtárban. Gyakran hosszasan sétálgatott kincset érő gyűjteménye között. Humanista tudósainak állítólag a következőt mondta, amikor azok az óriási könyvtárról kérdezték: "Becsüljétek meg, nem lesz mindig egy Miklós közöttetek." Az antik dolgok szeretete is átjárta a pápát, amikor könyvtárát kialakította. Hatalmas vagyont költött a különböző ókori görög művek latinra fordítására. Az új eszme abban ragadható meg, hogy Miklós nemcsak a vallásos tartalmú könyveket, iratokat fordíttatta le, hanem a pogány műveket is. Így élte túl a történelem viharait Homérosz eposza, Platón gondolkodásmódja és még egy sor ismert ókori tudós vagy író műve. A pápai másolóműhelyben ezek sokszorozódtak, és elősegítették az antik műveltség elterjedését Európában. Miklós hivatalnokai egyébként gyakran járták a világot könyvritkaságok felkutatása végett. Kolostorok, paloták elhanyagolt gyűjteményei kerültek így a Vatikánba. Mint a könyvtár egyik legfőbb védelmezője, Miklós arcképét a Vatikáni Apostoli Könyvtár falára festették fel, amely mind a mai napig ott látható.

A Szentévtől Porcaróig A reneszánsz művészetnek és a humanista felfogásnak tett nagy érdemei mellett Miklós uralkodási módszereit is igyekezett ezen elvek alapján kialakítani. A pápai teendők és a politikai ügyek terén is kiemelkedő fontossággal bírt Miklós uralma. Trónra lépése után az új egyházfő kiváló politikai taktikázással két év alatt megszüntette a hatalmát fenyegető egyházszakadást. Elsőként 1448. február 17-én Bécsben megkötötte III. Frigyes német-római császárral a bécsi vagy aschaffenburgi konkordátumot. Ebben a megegyezésben a Zsigmond utódjaként a trónra emelt Frigyes elismeri a bázeli zsinat pápaellenes elemeinek eltörlését. A konkordátum csak némi vita után jöhetett létre, ugyanis a német klérus több Bázelben született döntéshez ragaszkodott, de mivel ezek nem sértették alapjaiban a pápai hatalmat, Miklós gyorsan lezárta a tárgyalásokat. Ezzel a megállapodással elvágta a bázeli zsinat még ülésező maradékának utolsó reményeit is. A Habsburg-ház és a német területek támogatása nélkül a zsinat minden támogatót elvesztett. V. Félix, miután a zsinattal sem tudott megegyezni, 1449. április 7-én önként lemondott ellenpápaságáról. Ezzel végleg megszűnt a római pápa hatalmát fenyegető egyházszakadás. Pár hét múlva a Lausanne-ba átköltözött bázeli zsinat is feloszlott.

jobbra|200px|bélyegkép|Kapisztrán Szent János szobra a bécsi Stephansdom oldalán A veszély elhárítása után Miklós úgy döntött, hogy a hosszú nehéz évek után ideje újra Rómában ünnepelni a pápaságot és az egyházat. Ezért 1450-ben meghirdette az ötödik Szentévet. A meghirdetett eseményre hatalmas tömeg érkezett az örök városba. A zarándokok óriási vagyont hagytak a vatikáni kincstárban, amelyből Miklós finanszírozni tudta a város reneszánsz átalakulását, és sokszor a szegényeket is megsegítette belőle. De az óriási tömeg egyúttal veszélyt is jelentett a városra. A meleg nyár beállta után az Alpokon túlról érkező vendégek pestist hoztak magukkal, és a Szentév nyarán elborította Rómát a járvány. Miklós kétségbeesetten menekült el a városból, egyik vidéki palotájából a másikba. A fekete halál elmúltával a pápa újra visszatért a városba, hogy fogadja azoknak a német hercegeknek a hódolatát, akik a konstanzi és a bázeli zsinat hívei voltak. A tömeges zarándoklat hamarosan újabb katasztrófához vezetett. Az Angyalvárhoz ívelő Sant’Angelo-híd leszakadt a súly alatt, ezzel több száz ember halálát okozva. Miklós humanistaként az emberi életet mindennél többre becsülte, megismételhetetlen isteni alkotásként gondolt embertársaira. A baleset emlékére két kápolnát állíttatott fel az újjáépített híd lábainál a katasztrófa áldozatainak emlékére.