III. Pál, eredeti nevén: Alessandro Farnese (Canino, 1468. február 29. – Róma, 1549. november 10.) a 220. római pápa 1534-től haláláig. Az egész Itáliában jelentős vagyonnal és hatalommal rendelkező Farnese-család sarja az egyháztörténet különös korszakában élt. VI. Sándor, a Borgia pápa szeretőjének bátyjaként került a bíborosi kollégiumba, ám későbbi előretörését nem kapcsolatainak, hanem kiemelkedő egyéniségének és tehetségének köszönhette. Sokak szerint Pál pontifikátusa határvonalat képez a reneszánsz egyházfők és az igazi reformpápák között.
III. Pál hihetetlen energiával látott neki pontifikátusának, mivel a katolikus egyházat újra vezető hatalommá és hiteles egyházzá akarta tenni. Már megválasztásától kezdve törekedett egy egyetemes zsinat összehívására, de ennek megvalósítását V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király rivalizálása sokáig hátráltatta. Végül Nizzában sikerült kibékítenie a feleket, majd összehívta az első nagy reformgyűlést, a tridenti zsinatot. Nevéhez kötődik a protestáns hitelvek megvitatása, a pápai állam belügyeinek alapos átalakítása és a kifosztott Róma újjáépítése is.
Egy reneszánsz főúr fiatalsága Alessandro 1468. február 29-én látta meg a napvilágot a Róma közelében fekvő Canino városkában. Apja Pier Luigi Farnese volt, míg anyját Giovannella Caetaninak hívták. Mindkét család Lazio leghatalmasabb nemesi famíliái közé tartozott. A Farneséket is igazi római nemeseknek tekintették, noha a család gyökerei Viterbóba, Orvietóba és a Bolsenai-tó vidékére ágaztak. A gazdag nemesi család igyekezett gyermekének a kor legkiválóbb oktatását és neveltetését biztosítani, de Alessandro kemény diónak bizonyult.
Az ifjú Farnese Rómában kezdett tanulni, itt töltötte el gyermekkorát. A bajok leginkább akkor kezdődtek, amikor akaratos és életteli ifjúvá cseperedett. Noha szülei egyházi pályára szánták, tisztában voltak fiuk kirobbanó természetével. 1482-ben mégis sikerült apostoli írnokként állást szerezniük a pápai kúriánál. Alessandro a római éveket féktelen fiatalságának kiélésére használta fel. Nem leplezte rajongását a bor és a női bájak iránt, amely egyre jobban felbőszítette anyját. Amikor megszületett negyedik törvénytelen gyermeke is, Giovannellánál betelt a pohár. A temperamentumos anya egyszerűen elapasztotta fia jövedelmeit, és kijelentette, hogy amíg nem változtat az életvitelén, egy scudót sem lát a család gazdagságából.
Hogy ezek után pontosan mi történt azt homály borítja, de az tény, hogy a történet végére Alessandro az Angyalvár börtönébe került. Feltehetőleg a pénz nélkül maradt ifjú feldühödve hazament, és anyját a Bolsenai-tó egyik szigetén, Bisentinán fogolyként tartotta. Az anyának valahogy mégis sikerült üzenetet küldenie a pápának a történtekről, aki azonnal elfogatta, és tömlöcbe vettette az Alessandrót. A családi perpatvar nem ült el, és az ifjú Farnese bizony hosszas időt töltött a rideg falak között, amikor egyik nagybátyja megszánta, és lefizette az egyik őrt, így a makacs ifjú megszökhetett. A pápa nem volt túl boldog a szökés hallatán, de végül csak azt kötötte ki, hogy meghatározott ideig Alessandro nem térhet vissza Rómába.
Az ifjú nem roppant össze a hír hallatára, és úgy tűnt, hogy a hosszas börtönévek megtették hatásukat, és komolyabb emberként hagyta el az örök várost. Egyenesen Firenzébe ment, ahol Lorenzo de’ Medici kiváló reneszánsz udvarában kezdett el tanulni. A kor legkiválóbb mesterei oktatták, úgymint Marsilio Ficino vagy Pico della Mirandola. Az elsőrangú neveltetés mellett itt megismerkedhetett a korabeli Itália nemes családjainak sarjaival, akik később hercegek, pápák, művészek vagy királyok lettek. A firenzei udvarban hamar elismerték Alessandro kivételes tehetségét, kiváltképp a latin és olasz nyelv művészi formálásában tűnt ki.
1489-ben il Magnifico ajánlólevelével visszatérhetett Rómába. A firenzei fejedelem ajánlása kitűnő érdemeket sorolt fel, és a pápai udvarnál kapott hivatal alatt erről a pápát is hamar meggyőzte. 1491-ben a kancellária apostoli protonotáriusa lett. Ez a magas pozíció jelentette számára további karrierjének nyitját. Ekkor ismerkedett meg Rodrigo Borgiával, a későbbi VI. Sándor pápával, akivel szoros barátságot kötött, ráadásul Giulia nevű nővére felhívta magára a bíboros figyelmét. A főpap iránta érzett szerelme pedig megnyitotta Alessandro előtt az egyház minden kapuját.
A bíborkalap negyven éve 1492-ben a konklávé VI. Sándort ültette a pápai trónusra, ami egyet jelentett Alessandro egyházi pályájának meredek felívelésével is. Már a következő évben, 1493. szeptember 20-án Sándor diakónusi rangon a Szent Kozma és Damján-templom bíborosává szentelte fel. Ettől kezdve több mint negyven éven keresztül foglalhatott helyet a bíborosi kollégiumban. A pápa viharos külpolitikája és a Borgiákra építő birodalmi politikája többször is felborzolta a kedélyeket Rómában. Amikor VIII. Károly francia király Róma felé vezette seregeit, Sándor kinevezte Alessandrót Viterbo legátusává, abban reménykedve, hogy a Farnesék által uralt város így meg tudja állítani a francia seregeket.
bélyeg|Giulia Farnese feltételezett portréja De Alessandro elbukott és nővérével, a pápa által szeretett Giuliával együtt francia fogságba esett. Sándor tárgyalásai nyomán mindketten épségben kiszabadultak, de a pápa sosem bocsátotta meg Alessandrónak, hogy elvesztette Viterbo városát, és hogy veszélybe sodorta szerelmét. A pápa és a bíboros kapcsolatát csak súlyosbította az Orsinik által váratlanul kirobbantott felkelés, akik busás fizetség fejében elárulták a pápát, és beengedték Rómába a francia seregeket. Az Orsinik mellé állt a Farnese-család nagy része is, ezért Sándor szemében Alessandro végleg elveszítette minden hitelét.
A harcok elültével a pápa kegyetlen bosszút állt az Orsini családon, és ugyan a Farneséktől elvette Viterbo városát, mégis nagyjából érintetlenül hagyta a család jövedelmeit. Az egyértelmű volt, hogy Alessandrónak bölcsebb volt visszavonulnia Rómából Viterbóba. Legközelebb 1499-ben járt újra az örök városban, amikor a pápa Alessandro anyjának családját, a Caetanikat forgatta ki a vagyonukból. Ugyan Sándor uralma 1503-ig húzódott, a Farneséknek sikerült megúszniuk ezt a korszakot is. Alessandro kitartását pedig a pápai kúria 1502-ben azzal jutalmazta, hogy kinevezte Marche anconai pápai legátusává. Ugyanebben az évben Alessandro nyilvánosan is elismerte azt a nőt, akitől négy gyermeke született. Pier Luigit és Paolót hivatalosan is nevére vette, de Costanza és Ranuccio nevű gyermekeit sohasem ismerte el.
bélyeg|bal|200px|X. Leó pápa portréja 1503-ban meghalt VI. Sándor, és Alessandro részt vett a konklávén, amelyen III. Piuszt választották meg. Piusz rövidesen bekövetkezett halála miatt hamarosan újra Rómába utazott, ahol részt vett II. Gyula megválasztásában. A Della Rovere-család az Orsinik és a Colonnák pártján állt, és hamarosan kiderült, hogy a Farnese-család kapcsolatait is szívesen fogadják. Ezt meg is pecsételték a pápa gyermekének, Nicola della Roverének és Giulia leányának, Laura Orsininek a házasságával. Ezzel az eseménnyel Alessandro az új pápa kegyeibe férkőzött, amely egyre nagyobb mértékben volt érezhető az egész Farnese-család számára. 1509-ben Alessandro visszatérhetett Anconából Rómába, ahol Gyula a Sant'Eustachio-bazilika bíborosává nevezte ki, amely az örök város egyik leggazdagabb plébániája volt. Az új bíborosi rang mellé Alessandro Parma püspöki címét is megkapta. 1510-ben meghalt Alessandro másodszülött fia, Paolo, ami mély gyászba borította a bíborost.
1513-ban újra konklávéra gyűltek össze a bíborosok, ahol az egyre rutinosabb Alessandro nagy befolyással érvelt Pietro Giovanni Medici mellett, akinek a fejére maga Alessandro helyezte a tiarát, és aki a X. Leó uralkodói nevet választotta. Firenzei tanulmányai óta szoros szálak kötötték a Medici-családhoz, ezért Leó idején is az egyik legközvetlenebb pápai tanácsadó volt. 1513. március 15-én Alessandrót pappá szentelték, majd két nap múlva püspökké. Ebben az évben kezdték el építeni a ma is látható fényűző Palazzo Farnese épületét. A Farnese-család hatalma a Medici pápa alatt még jobban megnövekedett, ennek köszönhetően Alessandro fia, Pier Luigi 1519-ben feleségül vette Gerolama Orsinit, és vele együtt megszerezhette Pitigliano grófságát is.
1521-ben Leó halála után a konklávén már komoly esélyesként foglalhatott helyet Alessandro, de a Medicik támogatása nem volt elegendő, így egy külföldi egyházfő, VI. Adorján foglalhatta el a trónt. Néhány hónapos uralkodása után Alessandro lemondott jelöltségéről Giulio de Medici javára, aki mellett ügyesen szónokolt, így 1523-ban VII. Kelemen néven újra egy Medici pápa foglalhatta el a trónt. Kelemen igyekezett kárpótolni Alessandrot a jelöltsége visszavonása miatt, és a Szent Kollégium éppen megüresedő dékáni pozícióját adományozta Alessandrónak. 1519-ben megkapta Frascati püspökségét, majd 1523-ban Porto és Palestrina püspökévé szentelték fel. 1524-ben Sabina püspöke lett, majd ugyanebben az évben Ostia püspöki székét is elfoglalhatta.
Alessandro úgy döntött, hogy Pier Luigit a Velencei Köztársaság katonai erejében taníttatja ki, azonban az Adria királynője a közeledő háborúban egyre inkább V. Károly német-római császár befolyása alá került. Amikor a császári seregek 1527-ben kifosztották Rómát, Pier Luigi is az uralkodó csapatai között harcolt, és az örök városban a Farnese-palotában rendezkedett be, így azt nem érte semmiféle kár. Kelemen uralmának megszilárdulása után Pier Luigit egyházi átok sújtotta, és csak Alessandro befolyása miatt mérséklődött hónapokkal később a büntetés. Kelemen halálos ágyán egyedül benne látta politikájának hű követőjét, és ezt igyekezett a bíborosok tudtára adni.
Az első Farnese pontifikátusa Gyors konklávé Amikor Kelemen meghalt, a konklávé 1534-ben meglepően gyorsan választotta meg Alessandro Farnese személyében az új egyházfőt. A bíborosok szinte a titkos szavazás formaságát félredobva nyilvánították ki egységes véleményüket, pedig ez akkoriban az ugyancsak megosztott kollégiumban valóságos csoda volt. A krónikák szerint Alessandro megválasztása alig huszonnégy órába telt. A konklávé itáliai nemesi ellentéteinek ilyen gyors kisimulására persze több magyarázat is adható. Az első és a legfontosabb mindezek közül az, hogy Alessandrón kívül valóban nem igen akadt alkalmasabb ember a magas pozícióra. Akkoriban immár 42. éve volt bíboros, az előző három konklávén komoly befolyásoló szerepet játszott, sőt még pápajelölt is volt. Ráadásul úgy sikerült lavíroznia az egymást követő pápák és egyúttal nemesi családok között, hogy mindvégig sikerült megőriznie jó kapcsolatát az egyházfőkkel. Pedig ha belegondolunk, hogy a Borgiák, Della Roverék, Colonnák, Orsinik és Medicik is szerepeltették magukat az egyház legfontosabb hivatalában, ez nem minősül kis teljesítménynek. Alessandro már Kelemen ideje alatt jobban átlátta a Pápai Állam ügyeit, mint bárki más, erélyes, de erkölcsös természete volt, és ráadásul az elhunyt pápa is őt ajánlotta utódjául. A bíborosok tudták róla, hogy nem fél belevágni azokba a reformokba, amelyekre az egyház nagyon megérett, és amelyeket előtte egyik pápa sem mert felvállalni.
Október 13-án megválasztották egyházfőnek, és november 1-jén már a Szent Péter-bazilika lépcsőin mint III. Pál köszöntötte a római népet, amely nagyon elégedett volt a kollégium választásával. A rómaiak az igazi katasztrófaként megélt német fosztogatás után valódi örömmámorral tekintettek a jövőbe, hiszen újra egy római foglalhatta el a pápai trónust, aki bizonnyal szívén fogja viselni városa sorsát. Pál pedig nem is tétlenkedett, azonnal belefogott tetemes feladatai megoldásába.
Rögös út a zsinat felé bélyeg|200px|Ranuccio Farnese portréja. A fiút Pál 14 éves korában bíborosi rangra emelte