Buziásfürdő, egyes forrásokban Búziásfürdő, 1905-ig Buziás (, ) város Romániában, a Bánságban, Temes megyében. Gyógyhatású forrásainak köszönhetően egykoron Magyarország, majd Románia egyik legismertebb fürdőhelye volt; több nemzetközi katalógusban szerepelt, és gyakran emlegették a „Bánság gyöngyeként” vagy a „bánsági Nauheimként”. Síkvidéki sakktáblás település, lakossága 2011-ben 4746 fő volt. Beosztott falvai Bakóvár és Nagyszilas.
Első említése 1321-ből származik. A 19. század elejéig jelentéktelen, a fő útvonalaktól távol eső falu volt. Hírnevét a helyi ásványvízforrások gyógyhatásainak köszönheti, melyeket 1811-ben elemeztek először. A települést hamarosan gyógyfürdővé nyilvánították, és megkezdődött gyógyparkjának és gyógylétesítményeinek kiépítése. Jelentős fejlődésnek az 1850-es években indult: villák, szállók, gyógyterem, fürdők épültek, a gyógypark főbb létesítményeit pedig egy bizánci stílusú, fából ácsolt fedett oszlopsor kötötte össze. A 19. század végén Buziásfürdő Magyarország elsőrangú fürdőhelyei között szerepelt, ebben nagy érdeme volt Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszternek, aki támogatta a helyi beruházásokat, oktatást és kultúrát. A 20. század elején a fürdő Jacob Muschong sváb mágnás tulajdonában volt, aki tovább bővítette a telepet, és ásványvíztöltő üzemet is létesített. 1919-ben Románia része lett, 1948-ban a hatalomra kerülő kommunisták államosították a fürdőt, és tömbháznegyedeket, ipari üzemeket, nagy tömegek befogadására alkalmas szállodákat építettek. A 20. század végén a hiánygazdaság a fürdőélet hanyatlását vonta maga után, a rendszerváltás után pedig a tisztázatlan tulajdonviszonyok gátolták a fejlődést.
A város fő látványossága a 19. század elején létesített, később megnagyobbított, kiépített központi gyógypark, a parkban elhelyezkedő fedett sétány (kolonnád), kutak, szaletlik, továbbá a park környékén épült klasszicista és szecessziós villák és fürdők. Ezek legtöbbje a 20. század végére romos állapotba került, de a 21. század elején megkezdték egyes épületek felújítását.
Neve és címere A legtöbb nyelvész által elfogadott vélemény szerint a település neve a bodza jelentésű szláv bozje vagy ómagyar buzjás (bodzával benőtt hely) szóból ered. Mások szerint a török buz (jég, az ásványvizek alacsony hőmérsékletére célozva) vagy a szláv boza (savanykás alkoholos ital, szintén az ásványvizek jellegére utalva) szóból, esetleg egy Busia, Bisia családnévből származik.
Első megbízható említése Károly Róbert egy 1321-es adománylevelében jelenik meg. 1369-ben Buzus, a 15. században Bozas, Bezias, Bozyazek, 1610-ben Bozzás néven említik. Az 1720-as években készült Mercy-féle térképen Busiesch néven szerepel. A 19. században állandósul a magyar Buziás név, melyhez 1905. június 30-án, a helységnévrendezés idején illesztették a fürdő utótagot. Az 1919-es román hatalomátvétel után Buziaș lesz a hivatalos elnevezés.
A város 2019-ben elfogadott új címerén két oroszlán egy hüdriát tart, a helyi gyógyvizekre és azok hasznosítására utalva. Az alsó kék mezőben elhelyezett három szőlőfürt a várost alkotó három települést jelképezi, és környék bortermesztésére is utal. A háromágú falkorona a városi rangot jelzi.
Földrajz
Fekvése Románia nyugati részén, a Temes felső teraszán, a történelmi Bánság középpontjától kissé északkeletre, a bánsági alföld és dombvidék találkozásánál fekszik. Átlagos tengerszint feletti magassága 128 méter, az 1968-ban meghúzott határok szerinti területe . A beépített terület , ebből Buziásfürdő 3,27, Nagyszilas 1,84, Bakóvár . Északon Rakovica község, keleten Daruvár község, nyugaton Nagykövéres község és Niczkyfalva község, délen Krassó-Szörény megye határolja.
A Temesvárt és Lugost összekötő DJ 592 megyei út mentén fekszik, Temesvártól 34 kilométerre délkeletre, Lugostól 20 kilométerre délnyugatra. A közúton kívül megközelíthető vasúton is e két város irányából.
Domborzat és geológia A város a Temes felső teraszába a Fűzfa-patak (románul Salcia) által vágott lankás völgyben fekszik. Maga a folyóterasz kiterjedt síkság hatását kelti; szélessége 8 kilométer, és a Surgány-patak (Șurgani vagy Șorcan) és annak számos mellékvize szeli át. A Fűzfa-patak völgyének szélessége Buziásfürdőnél 280-300 méter, medrének tengerszint feletti magassága 118-130 méter, nyugatról kelet felé emelkedve. A patakvölgy két oldala 15-20 méter magas. A várostól délkeletre terül el a Szilasi-dombvidék, melynek magaslatai csak elvétve haladják meg a 300 métert; legmagasabb pontja a 324 méteres Szilas-hegy.
Geológiai szempontból nagy mélységben mezozonális jellegű kristályos kőzet a jellemző, melyet főként biotitos, muszkovitos és gránitos gneisz alkot. Erre a pliocénben 70-150 méter vastag kavicsos-homokos-agyagos üledékes kőzet (Pannon-üledék) rakódott, a negyedidőszakot pedig hordalékos és deluviális takaró jellemzi.
A magas ásványianyag-tartalmú, gyógyhatású ásványvizek a környéken húzódó Lippa–Versec-törésvonalnak köszönhetik tulajdonságaikat. A törés lehetővé teszi a vulkanikus gázok felemelkedését, melyek mineralizálják a pliocén és a negyedkor üledékeiben meggyűlő vízrétegeket. Három vízréteg különböztethető meg: talajvíz (6–10 m mélységig), és két rétegvíz (a felső 17-70 méteres mélységben, az artézi pedig az üledékes és kristályos réteg találkozásánál). Az artézi rétegek ásványianyag-tartalma a leggazdagabb, vizük négy kútból tör fel a fürdőtelep területén.
A törésvonalak miatt a Bánságban gyakoriak a kisebb földrengések. Buziásfürdőn az utolsó jelentős földrengés 1988. november 29-én volt (3,7-es erősségű a Richter-skálán).
Éghajlat A síkság és dombvidék határán fekvő várost nedves kontinentális éghajlat jellemzi, melynek a Földközi-tenger felől érkező légtömegek mediterrán beütést kölcsönöznek. A hideg évszakban meleg levegőt hozó déli szelek az uralkodóak, a nyárra pedig főként hűvös északi szelek jellemzőek. Az átlagos légnyomás 750–755 mmHg között változik; májusban a legalacsonyabb és októberben a legmagasabb. A hótakaró januárban elérheti a 18 centimétert. Az átlagos páratartalom 75,5%; nyáron a legkisebb (60,5%) és télen a legnagyobb (82,7%).
A negatív ionok koncentrációja viszonylag magas (hasonló Herkulesfürdő vagy Davos levegőjéhez), jótékony hatást gyakorolva a közérzetre, asztmára, vérnyomásra, gyulladásokra.
Vízrajz A fürdőtelep a Fűzfa-patak völgyében fekszik, mely a Dumbrava-erdőben, Buziásfürdőtől néhány kilométerre keletre ered, és a Surgányba ömlik. A város területén több kis vízfolyást fogad magába, melyek vízhozama az év nagy részében elhanyagolható, de esős évszakban megduzzadnak, és többször is – például 1926-ban és 1966-ban – árvizet okoztak. A helyzet orvoslására mesterséges tavakat létesítettek a Fűzfa- és a Szilas-patakon, a településtől két, illetve három kilométerre.
Flóra és fauna Az éghajlatnak és a domborzatnak köszönhetően a környékre sztyeppi növényzet és állatvilág jellemző, elszigetelt lombhullató erdőkkel. A sztyeppei növényzetet a galagonya, kökény, vadrózsa, bojtorján, üröm, mezei zsálya képviseli, az állatvilágot pedig a mezei nyúl, mezei hörcsög, ürge, fogoly, fürj. Buziásfürdő központi parkjában erdeifenyő, jegenyefenyő, tuja, keleti platán, kanadai nyár, nyír, kislevelű hárs, fehér fűz tekinthető meg, az állatvilágot az európai mókus képviseli; az 1970-es években a Melegfürdő közelében vadaskert is működött. A József-forrás mellett álló, mára óriásira nőtt platánfát 1821-ben ültették.
A várostól 4 kilométerre keletre van az 1821 hektár területű, főleg tölgyfákból álló Dumbrava-erdő, melyet Natura 2000-területnek nyilvánítottak.
Népesség A török hódoltság alatt elnéptelenedett településre a 18. században jobbágyok érkeztek. 1808-ban 700 román és 300 magyar lakta. A 19. század második felében a németek voltak relatív többségben, a magyar lakosok aránya pedig fokozatosan nőtt, rövid ideig meg is haladva a románok számát. 1910-ben 3538 lakosából 1043 volt német (29,5%), 912 magyar (25,8%) és 900 román (25,4%) anyanyelvű; 1713 római katolikus és 953 ortodox vallású. 56%-uk tudott írni-olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 28%-a beszélt magyarul.
Az első világháború után a németek és a magyarok száma hanyatlani kezdett; a románok az 1930-as években relatív, az 1950-es években már abszolút többségben voltak. 2011-ben Buziásnak 4746 lakosa volt (beosztott falvakkal együtt 7023), közülük 3876 román, 187 cigány, 176 magyar, és 91 német nemzetiségű. A 2010-es években a lakosságot az elöregedés és a kivándorlás jellemezte.
A város népességének alakulása (a beosztott falvakat is számítva):
Története
A 19. századig Régészeti leletek tanúsága szerint Buziásfürdő környékét már az i. e. 8. században lakták. Egyes források szerint a római korban itt helyezkedett el a Centum Putei vagy az Ahibis castrum, bár a feltárások ezt nem erősítették meg. Néhány történész (Al. Borza, D. Tudor) szerint gyógyhatású vizeit már az ókorban is ismerték, bár az első megbízható források a középkorra datálhatóak.
1071-ben és 1072-ben említenek egy „buziási síkságot” illetve egy „buziási mezőt”, az előbbit a besenyők betörése, az utóbbit Salamon magyar király hadjárata kapcsán, azonban nem valószínű, hogy ezek a későbbi Buziásfürdőt jelentik; sokkal inkább egy Belgrád környéki helyre utalnak. Első nyilvánvaló említése, mely bizonyítottan a mai településre utal, Károly Róbert 1321. február 26-i adománylevelében jelenik meg, mellyel a Szörény vármegyei Buziást a szörényi Bulyeni nemeseknek adja vitézi szolgálataik fejében. Ekkor Buziás valószínűleg egy birtok központja volt, mely körül több szállás épült. 1479-ben Murányi Demeter családja birtokolta, majd a béli Bésánok tulajdonába került.
A török hódoltság idejéből nem maradtak fenn adatok; az 1717-es osztrák összeírás 36 házzal említi, melyekben román jobbágyok laktak. Ekkor közepes méretű falu volt a Csákovai járásban, lakosai főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. A berendezkedő osztrákok nem állították vissza a török uralom előtti tulajdonviszonyokat, hanem kincstári birtokká nyilvánították Buziást és a nagykövéresi uradalom részévé tették. 1779-ben a Bánság magyar fennhatóság alá került. 1807-ben Buziás uradalmi központ lett.
1808-ban 1000 fő lakta, 700 román és 300 magyar. A 19. század elejéig kis, jelentéktelen, a fő útvonalaktól távol eső síkvidéki település volt.
A fürdő kiépülése és fénykora bélyegkép|180px|A régi ortodox templom Buziás gyógyvizeinek köszönhette hírnevét. Forrásait legelőször 1805-ben elemeztették, ám ekkor még kedvezőtlen választ kaptak. Johann Bernhard Lindenmayr uradalmi orvos, aki továbbra is meg volt győződve a víz gyógyító hatásairól, kieszközölte, hogy a pesti egyetemen tanító Kitaibel Pál professzor Buziásra utazzon. Kitaibel 1811-ben részletesen elemezte a források vizét, és igazolta azok különleges gyógyhatásait, így még abban az évben megnyitották a fürdőszezont. A következő években megkezdődött a fürdőtelep kiépítése: parkját 1815-ben, első gyógylétesítményeit 1816-ban hozták létre. 1816-ban öt új forrást építettek ki, Kitaibel új elemzéseket és felméréseket végzett, az építkezések pedig tovább folytak.
A vizek hírneve hamar elterjedt, a települést pedig 1819-ben gyógyfürdővé nyilvánították. Mindezek ellenére Buziás csak lassan fejlődött; reklámok, hírverések hiányában látogatottsága és gyarapodása messze elmaradt az európai gyógyfürdőkétől. A lakosság száma nőtt; 1820 körül 50-60 Pozsony vármegyei magyar és Árva vármegyei szlovák családot költöztettek be, majd 1825-ben ugyanannyi német és cseh családot Krassó vármegyéből.
1837-ben megnyílt gyógyszertára (Kurapotheke), és rendezték a Mihály- és József-ivókutakat. 1839-ben Georgije Čokrljan nagybecskereki szerb orvost (névváltozatai Gheorghe Ciocârlan, Csokerlán György) nevezték ki Buziás fürdőorvosává. Az általános tiszteletnek örvendő Čokrljan vezette be a tudományos módszereket a gyógykezelésben, előadásokat tartott és könyveket írt a gyógyhatású vizekről.