A cselló (gordonka, kisbőgő) egy nagy hangterjedelmű, basszus fekvésű vonós hangszer, és hasonlóan e hangszercsalád (hegedűcsalád) többi tagjához, vagyis a hegedűhöz, a brácsához és a nagybőgőhöz, ez a hangszer is négy húrral rendelkezik, melyek kvint távolságra vannak egymástól. A nagybőgő és a mélyhegedű közt a középső helyet foglalja el alakjára és hangterjedelmére nézve.
A legmélyebb húr a C, melyet a G, a d és az a húrok követnek. Így a cselló hangolása pontosan egy oktávval van lejjebb a brácsához képest, egy oktávval és egy kvinttel a hegedűhöz képest.
A hegedűvel és a brácsával ellentétben, e hangszert játék közben a földre kell támasztani és ülve játszani rajta.
A csellónak szánt kották basszuskulcsban, esetleg tenorkulcsban (ez egy fajta C-kulcs), vagy esetenként violinkulcsban íródnak. A violinkulcsos írás elsősorban a barokk zene időszakában volt kedvelt, igaz ekkor a G-kulcsban leírtakat egy oktávval lejjebb kellett játszani.
Mély hangjai kitűnően betöltik a zenekari basszusszólam funkcióját. A magas regisztere pedig képessé teszi vezető dallamok játszására is. Mivel a csellistának bal kezével nem kell tartania a hangszerét, szabadabban mozoghat a hangszer fogólapján. Bár nagyobb távolságokat kell bejárnia a bal kéznek, mint mondjuk a hegedűnél, ez a cselló sajátos játéktechnikájával nem okoz nagyobb problémát.
A cselló a hegedű után a legdallamosabb vonós hangszer, amelynek hangja a legközelebb áll az emberi hanghoz.
Etimológia A cselló név az olasz violoncello (= kis violone) kifejezésből jön, ami utal a származására is: az idejétmúlt violonének a viola da braccio családból származó megfelelője. A magyar név egyébként téves; a cello egyszerűen csak a kicsinyítőképző a szóból.
A hangszert korábban (lásd lejjebb) basszushegedűnek hívták (németül: Bassvioline, Bassgeige, franciául: basse de violon ill. olaszul: basso di viola da braccio). Később a hegedű violoncino becézgetését kapta a hangszer. A violone (szó szerint nagy viola) mindig is azokat a hangszereket jelezte, amelyek nagyobbak és mélyebbek voltak a normál basszushangszereknél. Giulio Cesare Arresti 1665-ben íródott 12 triószonáta c. művében használja először a csellóra a kis violone megnevezést, amiből végül is kialakult a mai név.
Az eredeti magyar neve a kisbőgő. A gordonka eredete vitatott, talán az olasz nyelvből került át a magyarba. Manapság az előbbit szinte soha, az utóbbit viszont nagyon gyakran használjuk.
A cselló története right|thumb|250px|Cselló szemből és oldalról Elterjedése a hegedűvel egy időben történt.
A gordonkát kezdetben F-c-g (ez még a viola da bracciók háromhúros szakaszából való), majd B1-F-c-g hangolással használták (ez a hangolás Angliában és Franciaországban egészen a 17. század végéig elterjedt volt).
Majd végül megjelent (és kb. 1730-tól Európa-szerte elterjedt volt már) a mai napig érvényes C-G-d-a hangolás. Ez köszönhető a fémmel körülfont bélhúrok megjelenésének is (eredetileg tisztán bélhúrokat használtak), amelynek helye Bologna volt, időpontja pedig 1660 körül. Ezáltal egy finomabb basszus hang jöhetett létre a hangszeren. A bolognai hangszerkészítők arra használták fel ezt az új találmányt, hogy kisebbítsék a hangszer méretét, amely ezáltal szólórepertoár megszólaltatására is alkalmassá válik hangja rezgésszámának növekedésével és a méret csökkenésének köszönhető egyszerűbb játékmódnak, amely által a virtuóz darabok megszólaltatása is lehetségessé válik. Persze lettek hátrányai is: hangja pl. nem tette alkalmassá arra, hogy a továbbiakban is együttesekben egyedül ő töltse be a basszus szólamot, azóta kell a basszust duplázni egy másik cselló vagy később egy nagybőgő segítségével.
1700 körül az olasz játékosoknak köszönhetően a cselló Nyugat-Európában is elterjedt, ennek ellenére a viola da gambákat Franciaországban és Angliában még egy évszázadig használták. A hangszer mérete, neve és hangolása időtől és földrajzi elhelyezkedéstől függően változott. Ezek egységesítése 1730 és 1750 között ment végbe.
Mivel a cselló mint szóló- és basszushangszer egyaránt igen nagy népszerűségre tett szert, így a neves hegedűkészítők el is kezdtek ilyen hangszereket gyártani. Híresebb csellókészítők: Andrea Amati, Gasparo da Salo, Giovanni Paolo Maggini és Antonio Stradivari.
Az első mai napig fennmaradt csellót Andrea Amati építette 1572 körül. Itt már teljes mértékben érvényesültek a hegedű hatásai (tehát az összes, gambára utaló vonás eltűnt, a cselló egyébként a hegedű méreteinek kb. kétszerese). Ez már körülbelül a mai cselló paramétereivel rendelkezett.
A csellóból kifejlődött öthúros változat is, legalábbis Michael Praetorius fejében mindenképpen. Ez F1-C-G-d-a hangolással jött volna létre. Amúgy tényleg létrejött öthúros cselló, csak e húrral kiegészítve, a violoncello piccolo.
A cselló a 19. század elején, a hegedűhöz és a brácsához hasonlóan átment egy modernizáláson, mivel a két családtagjához hasonlóan az erősebb hang előállításának érdekében jobban megfeszítették a húrokat, így nőtt a húr tetőre mért nyomó- és a nyakra mért húzóereje, emiatt szerkezetileg is meg kellett erősíteni a csellót, azaz a nyakállás szögét (azaz a fogólap és a tető síkja által bezárt szög) megnövelték, vastagabb és hosszabb gerendát kapott a tető, a tető domborulatát is csökkentették. A régebbi hangszer ezeken kívüli eltérései a mai hangszerhez képest: az íveltebb fogólapú és eltérő formájú nyak (ez jobban passzolt a barokk basszusgerendához és húrozáshoz), a két lyuk a hangszer alján, ahova valamilyen madzagot lehetett befűzni (ezek a szállítás és a játék megkönnyítésére jöttek létre); manapság egy fém vagy rosszabb esetben műanyag rúd található, a tüske (amely egyébként a hangerő növelését is szolgálja, mivel bizonyos rezgések a földön keresztül is terjednek), régebben a húrok bélből voltak és csak a C, illetve G húr volt fémmel körülfonva; manapság a tisztán fémhúrok dominálnak, nem voltak finomhangolók.
A mai formáját és beosztását Tardieu francia abbénak tulajdonítják, aki (A Pallas nagy lexikona szerint) az egyik legnagyobb mestere, virtuóza is volt ennek az új hangszernek.
Érdekesség még Hermann Ritter viola bassája, amely a viola altánál kétszer nagyobb hangszer. Ritter ezt javasolta 1905-ös, új vonósnégyes-tervében. Azóta csak az elektromos csellót találták fel, illetve baritonhegedű néven van képviselője a hegedűoktettben is. Érdekes korábbi próbálkozások korábbról még a viola da spalla, viola pomposa és a violoncello piccolo.
A csellóoktatás története Nem sok tanulási célokra szánt anyag keletkezett a 18. század előtt, és azok is csak éppen hogy a legalapvetőbb dolgokat tartalmazták. A legkorábbi teljes csellóiskola valószínűleg Michel Corrette Méthode, thèorique et pratique. Pour Apprendre en peu de temps le Violoncelle dans sa Perfection c. alkotása (Párizs, 1741).
További híres csellótanárok a régi zene időszakából: Jean Louis Duport, Bernhard Romberg, Friedrich Dotzauer, Friedrich Kummer és Sebastian Lee.
A mai cselló nagy mesterei: a magyar Perényi Miklós, Susanne Hirzel, Hans-Peter Linde, Friss Antal, Egon Saßmannshaus, Gerhard Mantel, Werner Thomas-Mifune, Yo-Yo Ma és a már elhunyt Jacqueline du Pré.
Cselló a komolyzenében Irodalma a zongora, az orgona és a hegedű irodalma után a leggazdagabb. A csellót nagyrészt a komolyzenében alkalmazzák. Kezdetben csak a continuo szerepét töltötte be, de mára része a szimfonikus és vonószenekaroknak.
Ezen együttesekben a csellók száma hat és nyolc között mozog, de ritkább esetekben tizenkettő is előfordulhat. Általában a karmester és a közönség jobbján (a benne ülő játékosok szemszögéből a bal oldalon) foglalnak helyet a színpad elülső részén, az első hegedűvel szemben. Habár egyes zenekarok szeretik felcserélni őket a brácsákkal, hogy a csellisták üljenek középen, míg a külső rész a brácsásoké. A szólógordonkás ül az „első széken”, ő határozza meg a vonásnemeket, konzultál a többi vonósvezetővel, illetve a szólóállásokat játssza.
A csellók a zenekarok elengedhetetlen részei; mindenfajta zenekari műben találkozhatunk velük, és sok darabban találkozhatunk cselló(k)ra írt szólórész(ek)kel. Mivel ez egy basszus hangszer, általában a harmónia alapját kell nyújtaniuk, de sok esetben a dallamot is ők viszik. Természetesen léteznek csellóversenyek is. A gordonka azonban nemcsak a zenekarban és a kamarazenei művekben játszik nagy szerepet, hanem mint szólóhangszer is: a hegedű után ez a legtökéletesebb és legdallamosabb vonós.
A zenekarban is kezdetben continuóként funkcionált, később is csak Beethovennél (bár már Wolfgang Amadeus Mozart kései szimfóniáiban is megjelennek próbálkozások) vált szét a nagybőgőtől (addig ugyanazt játszották, a nagybőgő csak az oktávkettőzésre volt jó). Attól kezdve inkább a felső fekvését használják a hangszernek, és mint tenorhangszer funkcionál. Jó példa Franz Schubert Befejezetlen szimfóniájának főtémája.
Főbb zenekari szólók: Johannes Brahms 3., F-dúr szimfóniájának harmadik tétele, sok Pjotr Iljics Csajkovszkij-mű (például a Patetikus szimfónia második tétele), Antonín Dvořák 8. szimfóniájának kezdete, Claude Debussy Tenger című opusza, és még sok más mű. Felbukkan még Igor Stravinsky „Le sacre du printemps“ balettjének második darabjában, a fiatal lányok táncaként.
Főbb művek csellóra bélyeg|200px|Cselló közelnézetből Csellószóló
Elég sok szólógordonkára íródott darab keletkezett. Ezen művek egyik fénypontja a barokk kor, ahol megszámlálhatatlanul sok ilyen mű íródott, talán kompenzálásul azért, mert egyéb esetekben a hangszer csak a continuo szerepét tölthette be. A mai napig Johann Sebastian Bach Csellószvitjei a repertoár alapját képezik – ez a mű is a barokk korban keletkezett.
A műfaj népszerűségének másik csúcspontját a 20. században érte el. A magyar Kodály Zoltán Szonáta szóló csellóra és Benjamin Britten Kíséret nélküli szvitek csellóra című műve mellett a csellóirodalom szintén nagyon híres művei. Krzysztof Penderecki több szólóművet is írt: Capriccio per Siegfried Palm, Per Slava. Bernd Alois Zimmermann négy kis stúdiumot komponált rá. Aþk havasý címmel Frangis Ali-Sade írt szólóművet a hangszerre.
Cselló zongora- ill. csembalókísérettel bélyeg|200px|Luigi Boccherini csellózik (régi csellón: nincs rajta „tüske”), ismeretlen szerző műve
A csellószonáták fénykora a romantika volt, bár korábban, sőt a mai napig is készülnek ilyen kompozíciók, illetve azt megelőzően is készültek.
A szonáták kezdetben csak a magas hangszerekre, az 1650-es változás után is csak a gambákra íródtak művek, csellóra és fagottra csak elvétve. Ezen gambaműveket viszont manapság gyakran hallani gordonkán, mivel a gambák az 1750-es évek után fokozatosan kiszorultak a mindennapi használatból. Az első szerzők, akik szonátákat írtak csellóra: Giovanni Degli Antoni, Domenico Gabrielli, Giuseppe Jacchini és Evaristo Felice Dall'Abaco. A késő barokkban végül elég sok csellószonáta (cselló és continuo) íródott, talán Antonio Vivaldi által írottak kiemelendők.
A kora klasszikában élt Luigi Boccherini, aki több mint 40 csellószonátát írt (maga is csellista volt). Ludwig van Beethoven volt az, aki a szonáta újabb „verzióját” (dallamhangszer és zongora) először csellóra alkalmazta. Neki köszönhetően csak a 19. században, illetve a 20. század első felében több mint 150 ilyen mű keletkezett.
A romantikában a hegedű és zongora páros számított a vezető hangszer-összeállításnak, ennek ellenére jó pár cselló-zongora mű is keletkezett. Johannes Brahms két csellóra és zongorára komponált szonátát írt (amelyeket elsősorban a Beethoven: Hármasverseny inspirált). Camille Saint-Saëns szintén két cselló-zongora szonátát írt, míg Éduard Lalo és Ferdinand Heinrich Thieriot egyet-egyet, mellette több koncertdarabbal.