Lippa

Lippa (, , ) város Romániában, Arad megyében.

Fekvése Aradtól 30 km-re keletre, a Maros bal partján fekszik.

Nevének eredete Nevének eredeti formája az ősszláv *lipova (vъsъ) 'hársas (hely)'. (Vö. Tapolylippó, Lippó – 1903-ig Lipova, Kislippa – 1908-ig Lippa.) Német neve a magyarból, román neve a szerbből származik. Első említése: Lipwa (1315 v. 1316).

Története

Középkor Várát valószínűleg IV. Béla emeltette a tatárjárás után. 1285-ben visszaverte Nogáj tatár kán ostromát. Károly Róbert alatt nagy fontosságú várossá fejlődött, 1315 és 1317 között a király gyakran tartózkodott itt. Itt is létrehozott királyi pénzverőkamarát 1325 körül, sőt 1328 körül a feltételezett szegedi pénzverdét is Lippára helyezte át, ami 1331-1442 között szűnt meg.http://5mp.eu/web.php?a=money81&o=ocjCZCpUab Magyarországi pénzverdékEngel Pál: The Realm of St. Stephen. London – New York, 2001, 154. o. 1325-ben ferences kolostort alapítottak benne, 1531-ben pedig begina kolostora is volt. 1333-ban Arad vármegye legnagyobb városa volt. 1440-ben, a solymosi uradalom tartozékaként Hunyadi János szerezte meg. 1462-ben Jan Giskra az átadott felvidéki várai fejében Mátyás királytól megkapta a solymosi és lippai uradalmat. Halála után ezeket Bánfi Miklós és testvére, Jakab örökölte volna, ők azonban még beiktatásuk előtt elfoglalták a várat. Ezért Mátyás fiának, Corvin Jánosnak adományozta. 1510-ben Brandenburgi György őrgróf bástyákkal és védművekkel erősítette meg. 1514-ben várnagya, Bodó Miklós, harc nélkül átengedte a parasztseregnek. A felkelés leverése után Szapolyai János birtokába került, aki 1529-ben szabad királyi várossá emelte.

Kora újkor Buda eleste után a koronával és a gyermek János Zsigmonddal ideköltözött az özvegy Izabella királyné és itt húzódott meg 1542 májusáig. 1551-ben Fráter György I. Ferdinándnak engedte át. 1551 őszén Mehmed ruméliai beglerbégnek a zömében szerb lakosság feladta a várat, ezután a törökök feldúlták a várost. Novemberben Fráter György és Castaldo foglalta vissza. 1552-ben, miután az Aldana tábormester vezette spanyol őrséget evakuálták, ismét török kézre került. Ekkortól szandzsákszékhely volt. Az 1570-es években 100-500 török katona állomásozott a várban. A negyvenéves török uralom alatt szefárd zsidók is éltek itt. 1595-ben Borbély György erdélyi serege foglalta vissza. 1595-ben a temesvári beglerbég vette ostrom alá, de Báthory Zsigmond felmentő seregének közeledtére visszavonult. Báthory Temesvár sikertelen ostroma után kétezer főnyi helyőrséget helyezett el a várban. 1598. június 27-én Szaturdzsi Mehmed csapata szenvedett a város mellett vereséget az erdélyiektől. 1600-ban Mihály vajda, 1604-ben Bocskai, 1605-ben a temesvári pasa, 1606-ban Petneházy István foglalta el. 1606–06-ban birtoklásának kérdése kulcsszerepet játszott Erdély és a Porta diplomáciai kapcsolatában. Rákóczi Zsigmond a szerb katonaság által védett várost felmentette minden adó alól.

1616-ban az erdélyi országgyűlés elrendelte átadását a töröknek. Mivel Vajda István kapitány nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot, Bethlen Gábor fegyverrel vette be a várat, majd engedte át a temesvári beglerbégnek. A török kijavította és bővítette az erősséget. Helyőrségét jelentősen megerősítették, részben a környező végvárak idemenekült török védőivel. 1621-ben a janicsárokon kívül 953, 1660-ban 800 katonából állt.Hegyi Klára: A török hódoltság várai és várkatonasága. 3. Budapest, 2007, 1449–1457. o. 1658. június 26-án a vár mellett verte meg II. Rákóczi György fejedelem Ahmed budai pasa seregét. Evlija Cselebi szerint a belső várat hármas falrendszer vette körül és a külső váron belül ezerötszáz ház állt. A törökök bevezették a városba forrásainak vizét, az utcákat gerendákon nyugvó deszkákkal burkolták. Állítólag hét iskolája működött. 1686. január 26-án, négynapos ostrom után Caraffa és Veterani foglalták vissza. Ezután 1690-ben a törökök, 1691-ben Veterani, 1695. szeptember 7-én ismét a törökök foglalták el, az utóbbi ostrom során súlyosan megrongálódott. Az 1699-es karlócai béke értelmében a törökök a megmaradt részeket is lerombolták. A vár utolsó maradványait 1717-ben az aradi császári parancsnok bontatta el.

A 16–17. században főként szerbek lakták. Ők a 18. század elején elhagyták, helyükre románok költöztek be. Első német ajkú lakosai az osztrák császári hadsereg itt letelepített invalidusai voltak. 1718-tól a Bánság egyik kerületének a központja. 1724-ben kétszáz nyugat-bajorországi és szászországi német család költözött be. 1764-ben 71 német nyelvű kézműves család, majd 1780-ban és 1784-ben újabb németek érkeztek. Az egyszerű hajókat készítő hajóácsok 1768-ban tömörültek céhbe.Kakucs Lajos: Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között. Kolozsvár, 2016, 219. o. 1778-tól Temes vármegyéhez tartozott, járási székhely volt. 1819-ben "bort, sok gyümöltsöt és kukoritzát termeszt, sok marhát nevel, sok méhet tart, jeles kőbányája van".Magda Pál: Magyar országnak és a’ határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geográphiai leírása. Pesten, 1819, 491. o. Moise Bota ortodox tanító, aki Csokonait fordított románra és népies költeményeket is írt, 1820-ban itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet, amiért a szerb egyházi vezetés elbocsátotta állásából. 1828-ban 6937 lakosából 230 volt iparosmester és 36 kereskedő. Kövér János főszolgabíró 1834-ben kórházat alapított.Dumitru Suciu, szerk.: Mișcarea națională a românilor din Transilvania între 1849–1918, 6. köt. (Cluj-Napoca, 2011), 302. o.

19. század 1848-ban lakossága a magyar forradalom mellé állt. Ortodox esperese, Dimitrie Petrovici Stoichescu Eftimie Murgu hívei közé tartozott. Június 21-én Atanasiu Desco vármegyei ügyészt választották képviselőjévé a pesti országgyűlésbe. November 14-én a temesvári helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János őrnagy seregét és teremtett összeköttetést az ostromlott aradi várral.

A 19. században a marosi tutajozás fontos állomása volt – idáig úsztatták az erdélyi tutajosok az összefogott szálfákat. A lippai tutajos vállalkozók 1855-ben társaságba tömörültek, és a század folyamán – a hasonló szászrégeni társasággal együtt – egyeduralkodóvá váltak a Maroson. Fűrészmalmot tartottak fönn, zsindelykészítőket alkalmaztak, megszervezték a Hunyad megyei erdőkitermelést és üzemeltették a lippai tutajkikötőt.Czeglédy János: Tutajozás a Maroson a múlt században. Ethnographia 1969, 221. és 438. o.

A 19. században kézművesei közül a legnagyobb hírnévre a fazekasok tettek szert. Saját céhük 1819-ben nyert kiváltságot. 1828-ban mind a 108 fazekasmester a Hafnergasséban ('Fazekasok utcája', a mai Mihai Viteazul u.) lakott. A szakma a század közepén élte virágkorát. 1842-ben a segédekkel és inasokkal együtt 241-an űzték, termékeiket többek között Arad, Makó, Szeged és Titel piacain értékesítettek.Kakucs, i. m., 220–1. o. és Márki Sándor: Aradtól Petrozsényig. Arad, 1881, 9. o.

A várostól délre, az erdők között feltörő négy forrásának természetesen szénsavas, magas lítium- és vastartalmú vizét már a 16. század óta ismerték. 1818-ban indult el a fürdőélet. A vizet emésztő-, mozgásszervi és érrendszeri betegségek gyógyítására használták. 1860-ban lóvasutat létesítettek Lippa és a források körül kiépült Lippafüred között.

1860-ban alakult zsidó hitközsége, amely később a neológ irányzathoz csatlakozott.Frojimovics Kinga: Neológ (kongresszusi) és status quo ante rabbik Magyarországon 1869-től napjainkig. Budapest, 2008, 83. o. 1867-ben, a német iparosok kezdeményezésére magyar tannyelvű magániskola, majd 1874-ben magyar tannyelvű polgári iskola indult. 1870 és 1875 között sörgyár épült Lippán. Az itt főzött sört nemcsak helyben fogyasztották, de Aradra, Lugosra, Dévára és Petrozsénybe is szállították. 1922-ben a temesvári sörgyár vásárolta meg, majd néhány év alatt beszüntette a gyártást, a gépeket leszerelte és később az épületet is elbontották.

1899-ben határából 6078 kataszteri hold volt erdő, 5115 szántó, 1504 legelő és 1086 rét. Az erdők a kincstár tulajdonát képezték, a szántókon pedig túlnyomóan paraszti kisbirtokok osztozkodtak. A legelőterület fele a községé volt.

20. század 1908-ban megjelent könyvében a polgári iskola tanára, az úttörő szociológus Braun Róbert (1879–1937) a település társadalmi életét a toszkánai Sansepolcróéval hasonlította össze. A város társadalmán belül a következő, egymástól többé-kevésbé elkülönülő rétegeket különböztette meg: A magyar értelmiséget az állami és megyei hivatalok alkalmazottai, a polgári és a felsőkereskedelmi iskola tanárai alkották. Külön köreik és szórakozásaik voltak, a községi politizálásban nem vettek részt. A román intelligencia a szabad értelmiségi pályákon tevékenykedett. 1893-ban létrehozták a Lipovana hitelintézetet. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárat és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézműves családot. Ortodox zsidó közössége főleg kereskedelemmel foglalkozott. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. A német parasztokra fölnéztek szorgalmukért. Nemcsak a városi határt művelték, de a szomszédos román falvakban is béreltek szántóföldeket. Ez idő tájt már általánossá lett körükben a születésszabályozás gyakorlata. Főként csalódott német parasztok vettek részt az Amerikába irányuló kivándorlási mozgalomban. 26 magyar földműves család is lakta. A román parasztok leginkább szarvasmarhát tartottak. Viszonylagos gazdagságukat a közlegelő biztosította, amelyből még a szegényebbek is meg tudtak élni. Jellemző volt rájuk az igényes táplálkozás: viszonylag gyakran ettek húst és a 19. század végén áttértek a kukoricakenyérről a búzakenyérre. Az 1900-as évektől 1935-ig bútorgyára működött. A két világháború között itt tartották Románia nyugati felének legnagyobb szarvasmarhavásárát. 1950-ben közigazgatásilag hozzácsatolták Máriaradnát és Solymosvárt. 1960-ban kezdték meg új lakónegyedek építését, elsősorban a város északkeleti peremén, míg délen ipari zóna létesült. Az 1970-es és 1975-ös árvizek után az árterületen élőket a lugosi út mellékére telepítették. 1978-ban az aradi Strungul vállalat hozott létre benne fémesztergáló üzemrészleget, amely 1992-ig létezett.

Lakossága 1900-ban 7427 főből 3191 román (42,96%), 2464 német (33,17%) és 1662 magyar (22,37%) anyanyelvű, 3575 római katolikus, 3253 ortodox, 381 zsidó és 130 református vallású. 56%-uk tudott írni–olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 26%-a beszélt magyarul. Foglalkozási ágak szerint: 2220 őstermelő, 2112 iparos (de ezek nagy része is művelt földet), 1081 napszámos, 721 kereskedő, 430 köztisztviselő és értelmiségi, 251 házi cseléd.

2002-ben 7920 lakosa volt, közülük 7263 román (91,70%), 333 magyar (4,20%) és 179 német (2,26%) nemzetiségű, 6399 ortodox, 659 római katolikus és 531 pünkösdista vallású, 23 református.

Lippa

Źródło i licencja