A vallásszabadság – más kifejezéssel szabad vallásgyakorlás – azt az alapvető emberi jogot jelenti, mely szerint az embereknek nemcsak megengedett a hitük szerinti vallásgyakorlása, hanem ezek hirdetését is szabadon gyakorolhatják (amennyiben az mások személyiségi vagy egyéb jogait nem sérti). Tágabb értelemben a vallások és bizonyos (a fenti alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó) világnézetek (beleértve akár az ateizmust is) egyformán hirdethető, képviselhető és az állam szempontjából egyforma elbírálásban részesülő, főként megengedő állapotát értik. A Vallásszabadság világnapját január 13-án ünneplik. 1568-ban január 6. és 13. között zajlott tordai országgyűlés, amelyen a világon először foglalták törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot.
A vallásszabadság fajtái A vallásszabadság sok esetben korlátozva van. A legdurvább korlátozás a vallásüldözés. A vallásszabadságba beletartozik a vallások szabad bírálhatósága, a szólásszabadság és a valláskritika is. A vallási tolerancia ellentéte pedig az egyházi diszkrimináció.
A történelem folyamán ritka volt a teljes vallásszabadság. A „törzsi vallások” idején a különböző vallású törzsek sokszor harcoltak egymással, és később is előfordultak vallásháborúk, ill. kisebb-nagyobb vallási villongások. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a vallásháborúk oka ritkább esetben volt valódi hitbeli nézetkülönbség, az anyagi-ideológiai-politikai mozgatórugók a legtöbb esetben kimutathatóak.
Vallásháborúkra példa: a felszabadító jellegű háborúk a keresztes háborúk; a hitetlenség nevében folytatott terjeszkedő háborúk, az iszlám nevében folytatott fegyveres terjeszkedés és hódítások, ideértve a közép- és kelet-európai oszmán török hadjáratokat; az új vallások térhódítása reformáció és ellenreformáció; egyes országokban kitörő polgárháborúval egyenértékű megmozdulások a francia vallásháborúk, illetve így is magyarázhatóak egyes modern kori konfliktusok; politikai és vallási ellentétek együttes hatása, például a Szovjetunió utódállamok területén vagy az arab-izraeli területeken.
A „kultúrateremtő” vallások megszületésével az éppen uralkodó vallások gyakran nem-háborús időkben is elnyomták vagy betiltották a többi vallásnak a gyakorlását, vagy akár lépéseket is tettek más vallások gyakorlóinak meggyilkolására. Ez a vallásüldözés különösen az euro-atlanti civilizációra volt jellemző. A középkori keleten a vallási tolerancia nagyobb volt, sok rivális filozófia, vallás és világnézet tudott és tud mai napig együtt élni India, Kína területén.
A vallásüldözés példái: a keresztényüldözések, zsidóüldözések, a kereszténység nevében folytatott inkvizíció Európában, az iszlám nevében folytatott hódítások az Arab-félszigeten; kommunizmus is a huszadik századi Európában vagy Ázsiában, ami a „tudományos világnézeten” (marxizmus–leninizmus, sztálinizmus) alapulva tiltotta (térben és időben változó hevességgel) a szabad vallásgyakorlást. A történelem során a pogányokat, a zsidókat és az iszlám hitűeket is érték üldöztetések Európában.
A reformáció korabeli vallásháborúkat az augsburgi vallásbéke zárta le. Jó példa az egyre nagyobb fokú vallási toleranciára a késő középkori Magyarországon, különösen Erdély történelmében az (1568-as tordai országgyűlés).
Az egyén vallásszabadsága Néhány vallás már kisgyermek számára olyan szabályokkal rendelkezik, amely végérvényes és visszavonhatatlan az egyház szempontjából és a szabad vallás választás szempontjából. Bár az egyén dönthet úgy, hogy felnőtt korára mégis más vallást választ, de azt az egyháza soha nem fogja jóváhagyni. Ilyen az izraelitáknál a körbemetélkedés, és a katolikusoknál a keresztelő.
Vallásszabadságot biztosító törvények jobbra|bélyegkép|A tordai katolikus templom bélyegkép|Az 1568-as országgyűlést megörökítő emléktábla a tordai templomon Az 1568-as tordai törvény
Előzmények: A reformáció térnyerésétől az 1557-es országgyűlésig
Arról, hogy a helvét reformáció pontosan mikor kezdett teret nyerni Erdélyben nem lehet egészen konkrét dátumot megállapítani, de hogy rövid úton a Zwingli fellépése után már itt is voltak hívei, kitűnik I. Ferdinánd egy 1527-ben kiadott rendeletéből, melyben a Zwingli követőinek szigorú büntetést helyez kilátásba. 1536 óta, mikoris Kálvin meghatározó műve, az „Institutio Religionis Christianae fidei" napvilágot látott, mozgalmának ezzel határozott irányt adva, természetesen egyre inkább növekedni kezdett a helvét hitvallást vallók létszámaAz 1551—56-ig terjedő időszak Erdélyben mind politikai, mind vallási tekintetben a forrongás, a lázas tevékenység, de ugyanakkor a bizonytalanság és ingadozás időszaka volt. I. Ferdinánd kormánya idején, azok akik nem nézték jó szemmel az ország függetlenségének az elvesztését, a kitagadott királyné uralmát kívánták visszaállítani és egyúttal rendezni szerették volna a zűrzavaros társadalmi és vallási állapotokat. Egyfelől a folytonos rablás, pusztítás okozta károk orvoslása, másfelől a reformáció új irányzatai által érkező változások rendezése volt a két főszempont, melyet a tanácskozó erdélyi rendeknek szem előtt kellett tartani a törvények alkotásánál.
Ferdinánd megkísérelte ugyan a római egyház hanyatló hatalmának erősítgetését a protestánsokkal szemben, ám erősebb eszközökkel nem léphetett fel ellenük. Az uralkodó tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a reformáció hívei Erdélyben többségben vannak és veszélyes vállalkozásnak számítana beleszólni a többség lelkiismereti ügyeibe. Ezen a téren intő példaként álltak előtte bátyjának, V. Károlynak a kudarcai, ezért tőle eltérően józan politikával próbálta meg a vallás ügyét kezelni. Minden erejével igyekezett a katolikus egyház még meglevő hatalmát tőle telhető módon biztosítani, és megvédeni az új vallási irányzatokkal szemben, de nem sokat tudott tenni ebben az ügyben. Mivel az erdélyi rendek sem akartak harcot, ezért békés úton igyekeztek a vallások terjedését a helyes mederben tartani, többek között azzal, hogy elejét próbálták venni az erőszakoskodásoknak és túlkapásoknak, amelyekre nem egyszer akadt példa. Az 1551 december 31-én tartott marosvásárhelyi országgyűlésen például elrendelik, hogy a kolozsváriak az elűzött Domokos és Ferences rendi szerzeteseket visszavigyék és megrongált vagyonukért kárpótolják őket.
I. Ferdinánd uralkodásának első öt évében hamar kiderült, hogy nem képes a fennálló vallási viszonyokat eredményesen kezelni, továbbá eredménytelenül próbálja egyesíteni a két országrészt. Ha ez még nem lett volna elég, a török elleni küzdelme is több ízben kudarcot vallott. Annak ellenére, hogy megpróbálta mindig a magyarok érdekeit szem előtt tartani, az is hamar kiderül, hogy nem tehet semmit a Habsburgok tendenciózus beolvasztó politikája ellen, amelynek következtében egyre inkább elnémetesedett az ország. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy Ferdinánd uralmának bukása és ezzel együtt a római katholikus egyház hatalmának csökkentése elsőrangú állami érdekké vált.
Az erdélyiek megelégelve Ferdinánd áldatlan uralmát, a szultán és az oláh vajdák támogatásával, 1556 március 8-án, a szászsebesi táborban tartott országgyűlésen elhatározzák Izabellának és a fiának visszahívását. Ideiglenesen Petrovics Pétert választják helytartónak. Ugyanebben az évben, április 26—27-én tartott kolozsvári országgyűlés mondja ki az államosítást, majd a novemberi országgyűlésen megszabják, milyen módon akarják felhasználni az ebből folyó közjövedelmeket.Az 1564 január 21—26. között egybehívott segesvári országgyűlés kimondja, hogy mindenki azt a hitet követheti, amelyiket jónak látja, de egyik fél sem háborgathatja emiatt a másikat. Mivel ebben az időben ugyanazt a templomot használta egyszerre két felekezet is, az országgyűlés egyúttal intézkedik a templomok közös használatára vonatkozó jogokról. A torzsalkodások elkerülése érdekében elrendeli, hogy egyik nap a katolikusok, a másik nap a protestánsok használhatják a templomot, és felszólítja a híveket, egyik sem zavarhatja meg a másik istentiszteleti rendtartását.
Azért, hogy a katolikusok és protestánsok közötti nézetkülönbségeket kiegyenlítsék, mindkét felekezet papjainak az enyedi zsinaton kellett megvitatnia a fellépő nézetkülönbségeket. Ezen a zsinaton Blandrata György elnökölt, aki azt a felhatalmazást kapta János Zsigmondtól, hogy amennyiben nem sikerül összeegyeztetni a a régi ás új tanok képviselőit, a protestánsok saját egyházat alapíthatnak. A vitatkozás szóban és írásban napokig elhúzódott, de érdemleges megállapodást nem sikerült kötni a feleknek, így végül is bekövetkezett a két felekezet formai elválása. A reformátusok megalkották saját külön egyházukat, Dávid Ferencet választva püspöknek.
Ezzel a protestánsok végleges, teljes kettészakadása megtörtént és a június 4-én megtartott tordai országgyűlés a vallásszabadságnak ezt az újabb vívmányát törvénybe is iktatta. Elrendelték továbbá, hogy mind a lutheránusok, mind a reformátusok teljes vallásszabadságot élvezhetnek, a felekezetek papjai nem erőltethetik hitüket a hívekre. Ha valamelyik közösség nem akarja a papja elveit követni, olyan prédikátort hívhattak, amelyik az ő hitükben osztozik.Az 1557. június 1-10. között megtartott országgyűlés arra inti az összes erdélyi felekezetek tagjait, „... hogy az új hit követői ne bántalmazzák a régi hiten lévőket!” A vallásszabadság terén tehát egy újabb lépést tettek előre, világossá téve minden egyháztag számára, hogy a hitet nem lehet senkire ráerőltetni. Törvényes keretek között így jött létre ekkor a két protestáns felekezet (Lutheránus és Kálvinista), melyek mellett a katolikus egyház is megőrizte addigi jogi státusát. Ez az országgyűlés így fogalmaz továbbá: „Kiki vallja azon hitet, mely neki tetszik, új vagy régi szertartásokkal s e részben teljesen szabad akarata szerint cselekedhetik. De az új vallást követőknek nem szabad egymást bosszúsággal illetni. Szászok és magyarok egyaránt saját papjaiknak adják a tizedet.“
A protestantizmus térnyerése azonban tovább folytatódott, és Dávid Ferenc vezetésével egy újabb irányzat kezdett kialakulni, amelyik már antitrinitárius elveket vallott. A református hívek között ekkor újabb szakadás látszott bekövetkezni, ami miatt újfent veszélybe került a vallásszabadság ügye, és az erdélyi országgyűlésnek újabb lépéseket kellett megtennie a béke megőrzésének érdekében.