Heinrich Schliemann (Neubukow, 1822. január 6. – Nápoly, 1890. december 26.) német kereskedő, régész, akit az ásó világhírű dilettánsaként is emlegettek.
Gyermekkorától fogva vonzotta a görög mitológia, annyira, hogy ez vezette arra az elhatározásra, hogy az Iliasz helyszínét, Tróját a valóságban is megkeresse. Sikerrel tárta fel Mükénét és számos kisebb égei települést is. Élete, melyet megjelent emlékirataiban is olvashatunk, számtalan embert ejtett ámulatba. Azonban Schliemann megítélése ma is erősen ellentétes érveken alapul, az általa leírt történeteket már igen erős forráskritikával használják fel. (lásd David Traill: Schliemann of Troy)
Fiatal évei
Schliemann a németországi Mecklenburg-Schwerin nagyhercegségben született és nevelkedett, édesapja lezüllött, elszegényedett vidéki lelkész volt. Apja gyakran mondott neki mondákat, legendákat. Humanista ember lévén, mesélt Homérosz hőseiről: (Parisz, Heléna, Hektór, Akhilleusz), és Trójáról. 1829 karácsonyára megvette Jerrer „Illustrierte Weltgeschichte” című könyvét. Az egyik kép Aineiaszt ábrázolta, amint kisfiát kézen fogva, agg apjával a hátán menekül az égő városból. A kisfiú nézegette a képet, látta a vastag falakat, az óriási Skaiai-kaput. „Ilyen volt Trója?” kérdezte. „Senki nem tudja, hol van? Ha nagy leszek, megtalálom Tróját és a király kincseit.”
Korán feltűnt mitológiai érdeklődése. 1836-ban Schliemann a helyi szatócsnál lett inas, tanulásra semmi ideje sem maradt. Egy részeg matrózlegény tért be egyszer a boltba, aki tudott görögül, Schliemann többször is elszavaltatta vele Homérosz néhány sorát. Ez az élmény csak megerősítette gyermekkori vágyában. A szatócsmunka 19 éves korára úgy megerőltette, abba kellett hagynia. 1841-ben felkerekedett, hogy megcsinálja a szerencséjét Dél-Amerikában, de Texel szigeténél a hajó hajótörést szenvedett. Amszterdamba ment hát, s hamarosan bámulatos nyelvérzékére is fény derült: két év alatt megtanult hollandul, angolul, spanyolul, franciául, olaszul és portugálul. B. H. Schroeder, egy nagyobb gyarmati-kereskedelmi társaság igazgatója írnokként alkalmazta. Önszorgalomból, hat hét alatt szerzett orosz nyelvtudásának jóvoltából Schroeder Szentpétervárra küldte, ahol önálló üzletelésbe kezdett teával, indigóval és gyapottal a pétervári tőzsdén. Ezzel elég hamar jelentős vagyont szerzett. Minden, amihez nyúlt, arannyá változott a kezei között.
1851-ben bátyja temetésére Kaliforniába utazott, ahol bankot nyitott Sacramentóban, itt a bányászoktól aranyat vett át. Mivel Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták, automatikusan megkapta az észak-amerikai állampolgárságot. Szentpétervárra visszatérve 1852-ben vette feleségül Jekatyerina Petrovna Lizsinát, egy ügyvéd lányát, akitől három gyermeke született. Az 1860-as évek közepére Schliemann dúsgazdag ember lett, ugyanakkor rádöbbent, hogy nem is ezt szerette volna csinálni: hiszen elhatározta, megkeresi Tróját. 1854-ben megtanult svédül és lengyelül. 1856-ban hat hét alatt tanulja meg az újgörög nyelvet. 1856-ban és 1857-ben Itáliába, Jeruzsálembe, Petrába, Athénba és Egyiptomba tett utakat. Közben elsajátította a latin és arab nyelvet. 1864-ben és 1865-ben hosszabb utazásokat tett Indiába, Kínába, Japánba, Nicaraguába, az Egyesült Államok keleti részébe és Kubába. Az utazások végeztével Párizsban telepedett le, ahol bérbe vett egy birtokot, és beiratkozott a Sorbonne-ra.
bélyegkép|200px|Az ún. Priamosz kincse
Régészeti munkássága
1868-as itáliai útja alatt volt alkalma látni Róma és Pompeji tudományos feltárását és egy amatőr ásatást is Capri szigetén. Ezek az élmények vezethették arra, hogy munkásokat vegyen fel későbbi ithakai útján, és Északnyugat-Törökországban, a szájhagyomány ugyanis ide tette Trója helyét. Amikor elhagyta a területet, Frank Calvert, a törökországi brit nagykövet meggyőzte, hogy egy kis domb, a Hisszarlık alatt van a keresett mondabeli város, amelynek egy részét Calvert megvásárolta és már előzetesen, villaépítés közben néhol ásni kezdett. Schliemann ezután teljesen elvetette a korban kedvelt Bunarbashi-elméletet. (Bunarbashi egy közelben lévő település, amit a kor antik búvárai – Lechevalier leírásai miatt – Trójaként azonosítottak, mivel a megkezdett kutatások alkalmával bronzkori falak maradványaira leltek. Calvert volt az első, aki ez ellen volt)
1869-ben Schliemann könyvet írt Ithaque, le Peloponnèse et Troie címmel (Ithaka, Peloponnészosz és Trója) görögországi és törökországi útjairól; a könyv jóvoltából elnyerte a Rostocki Egyetem doktorátusát. Ugyanebben az évben elvált, új felesége Sophia Engasztromenosz lett, az athéni érsek unokahúga, ugyanolyan rajongója Homérosznak, mint Schliemann. Sophia azonban nem érezte jól magát Párizsban; visszatértek hát Athénbe és ott rendezték be otthonukat. A gyakran viharos, de tartós házasságból két gyerek született: Andromakhé és Agamemnón.
1870-ben (a török kormány engedélye nélkül) próbaképp két árkot ásott a Hisszarlık buckáján. A helyet Homérosz írása alapján próbálta meggyőzően és véglegesen azonosítani. Olyan adatokat gyűjtött az Iliaszból, melyek leírják a helyszínt. Ilyen például, hogy az eposz említést tesz arról, hogy Trója széljárta dombon állt, a Hisszarlik pedig elég szeles helynek bizonyult. Illetve ismeretes volt az is Homérosztól, hogy két különféle hőfokú vízforrása volt Trójának (amik időközben elapadtak). Az eposz szerint többször lementek a hajóikhoz a tengerhez, háromszor körbefutották a várost. Hisszarlikból az Ida-hegy is jól kivehető, ahonnan Zeusz egész Tróját látta. Hérodotosz szerint Xerxés, amint Ilionba érkezett, megtekintette a „priamoszi Pergamon” maradványait, és ezer szarvasmarhát áldozott az ilioni Athenenek. Xenophón elbeszélése alapján Mindarosz spártai hadvezér ugyanígy cselekedett és Arrianosz szerint Nagy Sándor követte példáját. Végül Caesar is sokat tett Ilium Novumért. Mindezek az írók csak álmodtak volna?
bélyegkép|balra|Sophia Schliemann portréja Priamosz kincseivel, 1873
A rákövetkező évben, 1871-ben visszatért, hogy elkezdje első legális trójai ásatását (1871–1873). Egy észak-dél irányú árkot vezetett keresztül a dombon. Kilenc réteget azonosított abban a hitben, hogy a második legidősebb réteg (Trója 12-es réteg) volt a Homérosz által leírt város. A munka sokáig eredménytelennek bizonyult, több, mint törmeléket mozgattak meg. Schliemann már ki is jelölte az ásatás utolsó napját: 1873. június 15. Az utolsó előtti napon meglátott valamit, feleségével mindenkit hazaküldetett.
Schliemann saját kézzel kutatott tovább azon a helyen, 28 láb mélységben, miközben a hatalmas várfal minden percben összeomlással fenyegetett. Az ásatás végül meghozta az eredményét: arany- és ezüstedények, három fejdísz, számos függő és összesen mintegy 8750 apró aranytárgy – gyűrűk, gombok, lemezkék és más díszek – került elő, továbbá hat, késpengére emlékeztető ezüstlap, valamint mintegy negyven réz-, illetve bronzfegyver és egyéb eszköz. Schliemann a hat ezüstlapot a Homérosznál említett talentumokkal azonosította, ezért „homéroszi talentumoknak” nevezte őket, noha tömegük darabonként mindössze 171–190 gramm volt. A páratlan leletegyüttest Schliemann Priamosz kincsének tekintette. Ma már tudjuk, hogy a kincs a Trója II. rétegből, mintegy ezer évvel a feltételezett trójai háború előtti időszakból származik, így nem tartozhatott Priamoszhoz.
Schliemannak sokáig nem hittek. Néhány ellenlábas állítása szerint Schliemann egyenesen hazudott, félrevezette a közönséget, sőt, a talált kincsek nem is olyan régiek és értékesek. Hogy ezt megcáfolja, Schliemann többször is visszatért még Trójába (1878–1879-ben, 1882-ben és 1890-ben) és folytatta a feltárást. Két konferenciát tartottak Trójáról (1889-ben és 1890-ben), végre tudományosan is igazolták Schliemannt. A legutolsó munkálatok azonban azt bizonyították, hogy a Trója 2-es réteg valóban nem a homéroszi időkben keletkezett, az alulról számítva a hatodik rétegben feküdt.
Mükénét 1876-ban tárta fel. Itt nem kellett megkeresni a helyszínt. Az I. sz 170 körül itt járt Pauszaniasz leírta amit látott. Schliemann, a tudósok véleményével ellentétben, azt állította, hogy Agamemnón és társai sírja a várban van. A vázák és újra vázák hatalmas tömege után rábukkant egy kövekből képzett különös kettős körre, a mükénei kerek agorára. További kutatásai során kilenc sírhelyet fedezett fel. Az aranyleletek értéke szinte felbecsülhetetlen volt.
Az ásatásról írt jelentései a londoni The Timesban is megjelentek, ennek köszönhető a világhírnév, melyre Schliemann szert tett. Az arany- és ezüstleletek még látványosabbak, még épebbek voltak, mint a Trójában találtak. Ezután tárta fel Orkhomenósz városait (1881, 1886), Tirünsz városát (1884–1885) és Marathont (1884).
1890-ben érte utol a halál Nápolyban, amikor Athénbe tartott. Az utcán esett össze, de senki nem segített, mert nem akarták fizetni az orvosi ellátás esetleges költségét. Ekkor valaki felismerte: Hiszen ez egy dúsgazdag ember! Sajnos, már nem lehetett rajta segíteni.
Jelentősége Schliemann laikus, szakszerűtlen régész volt. Az első feltárások nélkülöztek minden hozzáértést. Lerombolt épületeket, falakat, bástyákat. Eduard Meyer, a nagy német történész szerint „Módszertelen eljárása, mellyel lehatolt az őstalajig a tudomány számára igen áldásosnak bizonyult. Rendszeres ásatások esetén a domb régebbi rétegei nemigen kerültek volna napvilágra”. Nagysága főleg abban rejlett, hogy a görögöket ráébresztette, hogy a mondáik, eposzaik nem csak mesék, kitalációk, azoknak történelmi valóság alapja van. Schliemann tevékenysége nyomán a mondák, legendák alapján láttak neki a régészek a régészeti kutatásoknak. Az eredmény igazolta Schliemann optimizmusát. Így tárták fel például a labirintust.
Görögország olyan sokat köszönhet Schliemannak, hogy hálából az athéni Régészeti Múzeum bejáratánál egyik oldalon Schliemann, másik oldalon új felesége Sophia szobra áll.
Hagyatéka
Schliemann trójai régiséggyűjteményét 1881-ben Berlinnek adományozta azzal a szándékkal, hogy azt egységben őrizzék meg. Abban, hogy a gyűjtemény végül Berlinbe került, jelentős szerepe volt barátjának, Rudolf Virchow orvosnak és antropológusnak, aki közvetített Schliemann és a berlini múzeumok között.Über die Sammlung des Museums für Vor- und Frühgeschichte, Staatliche Museen zu Berlin. Hozzáférés: 2026. szeptember 14.
A trójai leleteket Berlinben a Völkerkundemuseumban, illetve a Kunstgewerbemuseumban – a mai Martin-Gropius-Bau épületében – állították ki, és 1939-ig voltak nyilvánosan láthatók. A második világháború idején a múzeumi gyűjteményeket biztonságosabb helyekre menekítették. 1941-ben a Museum für Vor- und Frühgeschichte legértékesebb tárgyait, köztük a trójai kincsleleteket, először a Porosz Állami Bank páncéltermébe, később pedig a berlini Állatkertnél álló légvédelmi toronyba (Flakturm am Zoo) vitték.150 Jahre Auffindung des „Schatzes des Priamos“ in Troja durch Heinrich Schliemann, Staatliche Museen zu Berlin, 2023. május 31. Hozzáférés: 2026. szeptember 14.
A gyűjtemény más részeit Berlinen kívül helyezték el. Ezek közé tartoztak a brandenburgi Lebusban tárolt régészeti tárgyak is. A lebusi raktárt a háború végén kifosztották, és a múzeumi anyag egy része a helyi lakossághoz került.David F. Hölscher: Rettung aus den Trümmern: Gertrud Dorka und das Museum für Vor- und Frühgeschichte, Staatliche Museen zu Berlin, 2023. március 3. Hozzáférés: 2026. szeptember 14.
A háború után a szétszóródott gyűjtemény összegyűjtésében fontos szerepet játszott Gertrud Dorka (1893–1976) régész. Dorka eredetileg tanárként dolgozott, majd 1936-ban a Kieli Egyetemen doktorált őstörténetből. 1947 és 1958 között ő vezette a berlini Museum für Vor- und Frühgeschichte újjáépítését, és első nőként állt az intézmény élén.