A Médea (Medea / Médée) 1969-ben készült színes, olasz–francia–nyugatnémet filmdráma. Pier Paolo Pasolini alkotása Euripidész i. e. V. századból származó drámáján alapul: az antik alapanyagot a rendező saját elképzelései szerint átértelmezte. A főszerepre sikerült megnyernie a legendás görög opera-énekesnőt, Maria Callast, akinek ez az egyetlen (prózai) filmszerepe. Callas emlékezetes színpadi alakításainak egyike épp Médeia volt Cherubini azonos című operájában.
A cselekmény
A gyermek Iaszónt egy kentaur neveli fel. A felnőtt Iaszón visszaköveteli Peliász királytól az őt atyai jogon megillető trónt, ám az uralkodó előbb feladatul szabja neki, hogy hozza el számára Kolkhiszból a féltve őrzött aranygyapjút. Ezalatt a távoli Kolkhiszban primitív rítusok zajlanak a királylány, Médea közreműködésével: feláldoznak az isteneknek egy ifjút, hogy az ő vérével tegyék gazdagon termővé a földeket. A barbár királylány szerelemre gyullad Iaszón iránt, és egy éjszaka fivére, Apszürtosz segítségével ellopja az aranygyapjút, amivel Iaszónhoz siet. Miután felfedezik a szent ereklye eltűnését, a kolkhiszi király azonnal a tolvajok után küldi a katonáit. Médea rettenetes módon szerez előnyt a maguk számára: megöli és feldarabolja fivérét, a testrészeket pedig szétszórja az úton, hogy azok felszedegetése lelassítsa üldözőiket. A borzalmas terv beválik, Iaszónéknak sikerül elmenekülniük a hajójukon. Az argonauták idegenkedve figyelik a barbár, kegyetlen királylányt, aki magányosan, a többiektől elkülönülve, szótlanul ülve néz maga elé. A szárazföldre lépve Médea megszállottan járkál a szikkadt, terméketlen talajon, veszélyeket jósol, ám a férfiak rá se hederítenek. Csupán Iaszón megy oda hozzá. A sátrába viszi, ahol a magáévá teszi. Iaszón hazájába érkezvén Médeának meg kell válnia díszes ruháitól, és ottani viseletbe öltöztetik. A szerelemtől elvakult királylány teljesen Iaszónnak szenteli magát. Szerelmükből gyermekek is születnek. Egy nap azonban Médea a cselédjével együtt titokban meglesi, amint férje a korinthoszi király udvarában önfeledten mulatozik. Ráadásul az emberek azt beszélik, hogy a király száműzni akarja Médeát, mert fél boszorkányos hatalmától, és tulajdon lányát kívánja Iaszónhoz adni. Médea bosszút forral. Kedvességet és jámborságot színlelve ajándékot küld gyermekeivel a korinthoszi királylánynak: gyönyörű ruháját, méreggel átitatva. Glauké cselédei hiába óvják a naiv királylányt Médea ajándékától, a fiatal teremtés nem bír ellenállni a vágynak, és magára ölti a káprázatos ruhát. Teste elevenen elég benne. Apja, a király, fájdalmában öngyilkos lesz. Médea bosszúja azonban ezzel még nem teljesedik be. Anyai figyelmességgel mosdatja meg és öltözteti tiszta ruhába gyermekeit, majd álomba ringatja őket. Utána álmukban mindkét gyermeket megöli, végül magára gyújtja a házat. A tragédia színhelyére késve érkező Iaszón fájdalmas kérdéseire Médea kegyetlen, vádoló szavai felelnek.
Mitológiai háttér A görög mitológiában a mítoszok szorosan összefüggnek egymással: Médea története például elválaszthatatlanul összekapcsolódik az aranygyapjú és az argonauták legendájával.
Az aranygyapjú Athamasz, görög király ráunt első feleségére, Nephelére, akit elkergetett, s Inót vette nőül. Az új asszony szándéka az volt, hogy elpusztítja a király gyermekeit, főleg a fiúcskát, Phrixoszt, hogy saját fia számára biztosítsa a trónt. Agyafúrt tervet eszelt ki: amikor az akkori hagyományoknak megfelelően Athamasz követet küldött a delphoi jósdába, hogy megtudja, miért sorvadt el a termés, az Inó által megvesztegetett küldönc azzal a hírrel tért vissza, hogy csak Phrixosz feláldozása árán lehet majd gazdagon aratni. Hermész isten azonban meghallgatta az aggódó anya, Nephelé imáit, és egy aranyszőrű kost küldött Phrixosz és nővére, Hellé megmentésére. Az állat elragadta a gyermekeket az áldozati oltárról, majd átrepült velük az Európát Ázsiától elválasztó tengerszoros felett. Útközben Hellé lecsúszott a kos hátáról, és a tengerbe zuhant. A szorost a monda szerint róla nevezték el Hellészpontosznak (Hellé tengere). Phrixosz biztonságban megérkezett Kolkhiszba, ahol kedvesen fogadták, noha az ottaniak elég kegyetlen nép hírében álltak. A fiú kissé hálátlan módon az aranyszőrű kost feláldozta Zeusznak, az állat bőrét pedig a kolkhiszi királynak ajándékozta.
Az argonauták és Médea (A mítosz következő leírásában nem szerepelnek azok az események, melyek a film cselekményének ismertetésében olvashatók)
Phrixosz nagybátyja Thesszália uralkodója volt, akit unokaöccse, Peliász (Phrixosz unokafivére) elzavart. Az elűzött király fia, Iaszón azonban felnőtt korában megjelent a palotában, hogy visszakövetelje a trónt. Peliász fondorlatos módon akart megszabadulni Iaszóntól. Azt mondta, hogy hajlandó átadni neki a trónt, de Iaszón előbb szerezze meg az aranygyapjút, hogy az időközben elhunyt Phrixosz szelleme visszatérjen Thesszáliába. A kalandvágyó fiatalembernek tetszett a merész kívánság, s Görögország leghíresebb ifjait gyűjtötte maga köré a nagy kalandra. Mivel az Argó nevű hajón indultak útnak, argonautáknak nevezték őket. Az ifjak között volt például Castor és Pollux, a dalnok Orpheusz, a hős Héraklész, valamint Péleusz király, a legendás Akhilleusz apja. Számtalan viszontagságos kaland után jutottak el Kolkhiszba. Útközben Héraklész egy sajnálatos haláleset miatt megvált a csapattól. A főistennő, Héra szívén viselte Iaszón sorsát (Héraklészt viszont gyűlölte), ezért a további viszontagságok sikeres elkerülése érdekében Aphrodité, a szerelem istennője segítségét kérte. (A két istennő között egyébként igen fagyos volt a viszony, ami később még tovább romlott, amikor a naiv trójai királyfi, Parisz Aphroditének ítélte a legszebb nőnek szánt nevezetes aranyalmát a vetélytárs Hérával és Pallasz Athénével szemben.) Iaszón érdekében Aphrodité hajlandó volt cselekedni. Rávette fiát, Erószt, hogy lőjön nyilat a kolkhiszi királylány, a mágiában különösen járatos Médea szívébe, aki ezáltal olthatatlan szerelemre gyulladt Iaszón iránt. Médea segítségével Iaszón sikeresen teljesítette a kolkhiszi király által kirótt feladatokat (az uralkodó titokban azt remélte, hogy a kellemetlen idegen majd odavész valamelyik veszélyes küldetésben), ám az aranygyapjút végül egyszerűen ellopta a szerelmes királylány közreműködésével. Médea mindent hajlandó volt feladni az ifjúért. Azt kérte, hogy Iaszón vigye magával Görögországba.
Thesszáliában szörnyű hírek fogadták őket: Peliász öngyilkosságra kényszerítette Iaszón apját, és a szerencsétlen anya is belehalt a bánatba. A bosszúállásban Médea segédkezett, a rá jellemző hátborzongató módon: elhitette Peliász lányaival, hogy képes megfiatalítani az öreg királyt. Ehhez a lányoknak nem kell egyebet tenniük, mint megölniük az apjukat, feldarabolni a tetemet, és a testrészeket egy fortyogó vízzel teli üstbe dobniuk, ahonnan Médea varázsigéi nyomán Peliász majd megfiatalodva pattan elő. A hihetőség kedvéért Médea egy vén kossal rögvest bemutatta a csodát. Ennek hatására a király lányai végül megtették az apjukkal, ami elhangzott, ám hiába vártak a csodára, Médea szó nélkül faképnél hagyta őket. Peliász fia elűzte a párt, ezért Iaszón Médeával Korinthoszba ment. Ott került sor mindazokra az eseményekre, melyeket a film második része is bemutat. A mítosz szerint a menyasszonya halála miatt őrjöngő Iaszón késve érkezett Médeával közös otthonába: a gyermekeit is elpusztító barbár királylányt egy sárkányfogat elragadta az égbe.
Pasolini a Médeáról „A Médea alapjában véve a technikai civilizációval kapcsolatba került harmadik világ lelki katasztrófájának története. Ez a filmben természetesen nem lesz látható, s csak néhány ember fogja megérteni. […] A filmben a tézishelyzetnek (mitikus-realista barbár világ) és az antitézis helyzetnek (laikus-manierista modern világ) semmilyen lehetősége nincs a szintézisre: mindörökre oppozícióban maradnak. Mindezt elméletileg rendkívül világossá teszi a kentaur figurája. Nemcsak azzal, amit mond, hanem egyidejűleg kettős fizikai megjelenésével is.”
Pasolini elképzelései
Pasolini érdeklődése a harmadik világ iránt valószínűleg akkor támadt fel, amikor a Máté evangéliuma (1964) című filmjének forgatását készítette elő. A rendező a harmadik világ országaiban vélte megtalálni azt az archaikus egyszerűséget és tisztaságot, melynek élményét gyermekkorából hozta magával, a friuli emberek közösségéből. Amikor az Oidipusz király (1967) című alkotását forgatta, nem egyszerűen Szophoklész drámáját akarta a képek nyelvére lefordítani, hanem megtalálni a mítosz eredetét, az archetípust: azt, ami örök és időtlen az antik drámában. Ez a szemlélet vezette akkor is, amikor Euripidész Médea című drámájához nyúlt. Ellentétben az Oidipusz-filmmel, amelyet a kerettörténet egyértelműen a jelenhez kapcsolt, a Médeában nincs ilyen egyértelmű aktualizálás, a film áttételesen kötődik a modern kor problémáihoz. Pasolini szándéka az volt, hogy minimalizálja a szövegeket, és a képek erejével mondja el a történetet. Ugyanezzel a felfogással készítette a Teoréma (1968) című alkotását, illetve a Disznóól (1969) sivatagi epizódját. (Ez utóbbi film egyébként lényegében párhuzamosan készült a Médeával.) A forgatási helyszíneket is úgy választotta ki, hogy azok tökéletesen harmonizáljanak művészi elképzeléseivel: a törökországi Kappadókiában találta meg az ideális helyet az ősi Kolkhiszhoz, míg Pisa Korinthosz megfelelője lett, de voltak más forgatási helyszínek is (a gradói lagúna, Róma külvárosai).
A színészek kiválasztása Pasolini számára mindig kulcsfontosságú volt. Azt tartotta a leglényegesebbnek, hogy színészei – akár amatőrök, akár hivatásosak – ne játsszák, hanem éljék a szerepüket, fizikai megjelenésükkel eleve hitelesítsék azt a figurát, akit megszemélyesítenek. Vagyis ne „olvadjanak fel” a szerepben, hanem éppen ellenkezőleg: a szerepet formálják át a saját egyéniségükre. Médea megszemélyesítésére a producerek Irene Papast vagy Anna Magnanit javasolták. Pasolini dolgozott már korábban Magnanival a Mamma Róma (1962) című filmben, de a nagyszerű színésznő Médea szerepére túl öreg volt. Amikor a rendező választása Maria Callasra esett, nem az elismert opera-énekesnőt vagy a körülrajongott dívát látta benne, hanem az asszonyt, akit saját személyes sorsa predesztinált erre a szerepre. Callas mélyről kezdte, mondhatni, ő is egy „barbár” világból érkezett, és egy másik világban – amelyhez a felső tízezer „burzsoá” csillogása is hozzátartozott – kellett megtalálnia a helyét. S ami szintén nem volt elhanyagolható motívum: Callas is hűtlenül elhagyott asszony volt, akit nagy szerelme, a hajómágnás Onasszisz mellőzött a meggyilkolt amerikai elnök özvegyéért, Jacqueline Kennedyért.
Maria Callas Callast megnyerni nem volt könnyű feladat. A díva egyre-másra utasította el a filmes felkéréseket. Szó volt például arról, hogy játszik a Navarone ágyúi (1960) című kalandfilmben, de végül lemondta a szerepet. Visszautasította olyan híres mentorait is, mint Luchino Visconti és Franco Zeffirelli, akik pedig színpadon sikerrel dolgoztak vele. Joseph Losey is hasztalan próbálta megnyerni őt egy filmszerepre. Pasolini ajánlatát azonban Callas határozottan érdekesnek találta. Médea egyike volt a leghíresebb operaszerepeinek, a dívát pedig izgalomba hozta a lehetőség, hogy ezt a bonyolult és nehéz szerepet most a filmvásznon formálhatja meg egészen másfajta művészi eszköztár segítségével, mint az operaszínpadokon. Nemcsak hogy énekelnie nem kellett a filmben – legendás énekhangja addigra egyébként már a múlté volt –, de szövege se volt túl sok. Szinte kizárólag arcjátékkal, gesztusokkal kellett élővé tennie a figurát.