A Siegfried [ˈziːkfriːt] Richard Wagner egyik háromfelvonásos operája, A Nibelung gyűrűje tetralógia harmadik része (WWV 86c). Librettóját a zeneszerző írta a Völsunga saga és az Edda alapján. Ősbemutatójára 1876. augusztus 16-án került sor a bayreuthi Festspielhausban. Magyarországon 1892. április 9-én mutatták be a budapesti Operaházban.
A mű keletkezésének története
Szereplők SzereplőHangfekvésÉnekes az ősbemutatón, 1876. augusztus 16-ánSiegfriedtenorGeorg UngerMimetenorKarl SchlosserA vándorhősbaritonFranz BetzAlberichbaritonKarl HillFafnermély basszusFranz von ReichenbergWaldvogel (erdei madár)szopránMarie HauptErdadrámai altLuise JaideBrünnhildeszopránAmalia Materna
Cselekménye Helyszín: a Rajna vidékének sziklás tája Idő: mondai időkben
Első felvonás Helyszín: Barlang az erdő mélyén
Az erdei barlangban ütemes kovácsolás zaja hallatszik. Mime, a Nibelung, Alberich kisemmizett testvére próbálkozik újra és újra hogy ifjú neveltje, az erdőben talált magas termetű, nagy erejű ifjú, Siegfried, kardja a Nothung széttört részeit eggyé kovácsolja, ám hiába. Valahányszor úgy tűnik, sikerrel járt a munkája, az ifjú az üllőre csap vele, s megint darabjaira hullik. Fáradozása persze nem öncélú: ismeri a kard titkát. Azt reméli, hogy segítségével pártfogoltja legyőzi a világuralmat jelentő gyűrűt sárkány képében őrző óriást, Fafnert és elragadja tőle azt. Alkalmas időben majd megkaparintja a kincset és akkor ő lesz a világ ura. A sétájából visszaérkező Siegfried most is felemeli az újra megmunkált kardot, suhint vele és a penge darabokba esik szét. Csalódását tükröző megjegyzésére Mime bosszúsan felel: az ifjú több hálával tartozik neki, hisz ő volt, aki az erdőben rátalálva magához vette és felnevelte. A fiatalembernek azonban elege van az ismétlődő felhánytorgatásokból, inkább arra kíváncsi, kik voltak szülei. Amikor Mime azt válaszolja, hogy ő volt egy személyben apja és anyja, feldühödik és kényszeríti a törpét, hogy mondja el az igazságot. Mime apjáról, családjáról nem tud semmit, csak anyját, Sieglindét ismerte, aki sorsüldözött asszonyként ide, a barlangba vetődött el egykor. Utolsó erejével megszülte gyermekét, majd meghalt. Különös örökségként e kard darabjait hagyta rá, hozzátéve, hogy ha felnő, ez lesz védelmezője. A hallottak feldolgozására Siegfried ismét sétára indul. Alig távozik, egy kezében dárdát tartó, fejét csuklyával fedő vándor, az álruhás Wotan tér a műhelybe. Mime kelletlenül fogadja, legszívesebben kitessékelné, de az idegen azt állítja, fontos hírei vannak a számára. Majd váratlanul fogadást ajánl: fejét teszi fel, ha nem tudna a Nibelung három kérdésére válaszolni. Mivel elkergetni nem tudja – a jövevény magassági és erőfölénye első ránézésre is vitathatatlan –, Mime kénytelen belemenni a játékba. Sorra kérdezi a föld mélye, a föld és az ég lakóiról, de az ismeretlen mindenre tudja a választ. Jól ismeri a Nibelungokat – s otthonukat, Nibelheimet –, az óriásokat is, országukat, Riesenheimet, de tájékozott az emberek és az istenek világában is. Ám a játék folytatódik és most neki kell hasonló feltételekkel három kérdésre megfelelnie. Melyik nemzetséget üldözi Wotan, noha mindennél jobban szereti? Hogy hívják azt a kardot, ami legyőzheti a Nibelungok kincsét őrző sárkányt? Kinek sikerül majd a varázserejű kardot újra összekovácsolnia? Az első két kérdés megoldása nem jelent gondot Mime számára: ismeri a Wälse nemzetség, a Wälsungok tragikus sorsát, tud a Nothungról, hányszor próbálkozott már maga is a kard rendbehozatalával. A harmadik kérdésre azonban, akárhogy is töri a fejét, nem tud válaszolni. A búcsúzó vándor maga adja meg a feleletet: a kardot csak az kovácsolhatja egybe, aki nem ismeri a félelmet. Távozása után Siegfried visszatér, maga áll a pöröly mellé és néhány erőteljes ütésére a penge összeforr. Közben Mime sem tétlenkedik. Mivel az ismeretlen útmutatásából tudja, hogy Siegfried nem ismeri a félelmet, rájön, hogy erőszakkal sohasem kaparinthatja meg tőle a gyűrűt. Mérgező italt kotyvaszt hát, hogy ha legyőzte a sárkányt, azzal kínálja majd meg nevelt gyermekét.
Második felvonás 250px|bélyegkép|Siegfried megöli Fafnert Helyszín: Az erdő mélyén, Fafner barlangja előtt
Késő éjszaka van. Fafner barlangja előtt egy mozdulatlan alak leskelődik. Alberich az. Várja a fejleményeket, még nem mondott le arról, hogy kincsét, az aranyból készített gyűrűt visszaszerezze. Az erdő mélyéről a vándor lép elő. Alberich azonnal felismeri egykori megnyomorító]át, régi ellenségét, Wotant. A Nibelung gyanút fog. Hátha a főisten is azért van itt, amiért ő maga. Nem nyugtatják meg Wotan szavai, hogy már lemondott a gyűrűről, s csak mint szemlélődő van jelen. Pedig még tanácsot is ad: próbáljon kiegyezni az óriással, adja át önként kincsét. Ha nem teszi, rövidesen a halál fia lesz. Fel is ébreszti a békésen szundikáló Fafnert, de ő szóra sem méltatja a hívatlan vendégeket. Lassan hajnalodik, amikor Alberich és Wotan is elhagyják a színteret. Hamarosan Siegfried érkezik Mimével. A törpe nem győzi rémisztgetni védencét, mert arra számít, hogy az ijedtség hatására jobban meghúzza majd az összecsapás után frissítőként kínált italt. Amint visszavonul, Siegfried az erdőhöz fordul, a fáknak, virágoknak önti ki szívét, mondja el bánatát: szülők, család nélkül nőtt fel. Tizennyolc éves immár, de még sohasem került kapcsolatba nővel. S mintha a természet megértené szavát, a közelben egy erdei madár kezd énekelni. Siegfriednek olybá tűnik, a madár neki válaszol. Ekkor előveszi sípját, hogy azzal utánozza a madár hangját, majd kürtjébe fúj. A kürt hangja felébreszti Fafnert. Ijesztő külsejű, kitátott szájú sárkány bújik elő barlangjából, de Siegfriedet nem rémiszti el. Inkább szánnivalóan nevetségesnek, mint félelmet keltőnek látja. Összecsapnak és a Nothung egyetlen sújtása kioltja Fafner életét. A haldokló óriás még beszél egy gyűrűről, a hozzá tapadó átokról, de szavaiból Siegfried – aki előtt Mime gondosan elhallgatta a történetnek ezt a részét – semmit sem ért. A sárkány vérének egy cseppje az ifjú kezére és szájára került és lenyelve azt hirtelen érteni kezdi az erdei madár énekét. Figyelmezteti, most övé a Nibelungok egykori kincse, de csak a ködsisakot és a varázserejű gyűrűt vegye magához. Míg ő a barlangba megy, Alberich és Mime jelennek meg, mindkettő magának akarja megszerezni a zsákmányt. Azt remélik, az ifjúnak csak a sok csillogó-villogó csecsebecse kell majd, s az igazi érték az övék – egyiküké – lehet. Annál nagyobb a csalódásuk, amikor Siegfried épp e két legfontosabb darabbal kezében lép elő. Mime mézes-mázos szavakkal közeledik hozzá, de a madár újra figyelmezteti: ne bízzon a törpében, értse szavait úgy, amint azt valóban gondolja. S mintha csoda történne: Mime szavai most valós gondolatait tolmácsolják. Neveltje iránti gyűlöletéről, elpusztítása iránti vágyáról, a gyűrű megszerzése iránti mérhetetlen sóvárgásáról beszél. Siegfried eleget hallott. A Nothung újra suhint és Mime is holtan terül el. Az ifjú ekkor újra a természethez fordul. Még magányosabb, mint eddig volt, pedig szívében égő vágy támadt, hogy társra leljen. A válasz nem késlekedik: nem is olyan messze, egy csodálatos nő, a legszebb leány várja, csupán az álmát őrző lángokon kell keresztül törnie ha bátor, és nem ismeri a félelmet. S a madár el is indul, hogy mutassa a Brünnhildéhez vezető utat.
Harmadik felvonás Első kép Helyszín: Zord vidék egy sziklás hegység lábánál
Ismét leszáll az este. Egy vándor bukkan fel a sötétbe burkolódzó tájon. Erdát, a föld istennőjét, a sors titkainak tudóját szólítja: szeretné ismerni a jövőt. A Földanya azonban már nem igazodik ki az emberek harcában, jóslásra így nem vállalkozik. Komoran száll vissza a föld mélyébe. Távoztában még hallja az istenek urának szavait: már nem foglalkoztatja a vég, leszámolt a gyűrű megszerzésével, megbékélten hagyja a világot új tulajdonosára, a félelmet nem ismerő, sikereit a maga erejéből elérő hősre. Őt várja most is. Siegfried csakugyan megérkezik. Idáig vezette az erdei madár. A vándor megállítja, hogy bizonyosságot szerezzen: valóban ő az, akire várt. Az ifjú hetykén válaszol az útját álló idegen kérdéseire, ami dacot ébreszt a főistenben, s noha tudja, hogy végzete elháríthatatlan, sértett büszkeségében megkísérli az összecsapást. Felemeli dárdáját, hogy kettétörje ellenfele kardját és így megállítsa a leányához, Brünnhildéhez vezető útján. Siegfried azonban a Nothunggal könnyűszerrel kettétöri az isteni hatalom jelvényét. Ez a mozzanat az istenek bukását jelenti: a dárda, amely egykor kettétörte a kiválasztott hős, Siegmund kardját, most ugyanazon a pengén erőtlennek bizonyult.
Második kép Helyszín: A walkür-szikla 250px|bélyegkép|Brünnhilde ébredése
Siegfried, kürtjét diadalmasan fújva tör át a szikrázó lángtengeren, amelyet egykor Wotan támasztott Loge, a tűzisten segítségével Brünnhilde nyughelye körül. Amint áthatolva rajta, a fennsíkra lép, egy páncélban szunnyadó alakra lesz figyelmes. Ahogy közelebb lép hozzá, előbb sisakja alól kibomló hosszú hajára, majd, vértjét levéve, nőies domborulataira esik pillantása. Mámoros, eddig sosem tapasztalt érzés járja át, fölé hajol, és forró csókkal tapad szájára. Brünnhilde lassan ébred. Boldogan pillantja meg az immár magasra kúszott napot, a fényt, a köröskörül rügyező életet. Búcsúzik isteni világhoz kötődő, szűzi múltjától, de az első percek félelme után maga is mámorosan fonódik az őt új életre keltő ifjú karjaiba.
Drámai elemzése Siegfried alakjában Wagner, a művész, a tökéletesen boldog ember utáni vágyát testesítette meg, az emberét, aki szabadon sodortatja magát az életöröm áradatával és akit az élet minden gazdagságával megajándékoz: „Őbenne láttam az embert, érzékileg eleven megnyilatkozásának legtermészetesebb, legderűsebb gazdagságában: őt már semmiféle történelmi köntös nem gátolta, egyetlen kívülálló kapcsolat sem akadályozta mozgását... Elza segített megtalálni ezt az embert: számomra Siegfried az örökké, egyedülvalóan, önkéntelenül is termékenyítő férfias szellem, az igazi tettek megvalósítója, a legteljesebb közvetlen erő és a kétségektől mentes szeretetreméltóság szelleme. Ennek az embernek a mozgásában már nem a szerelem akarásának gondolata hatott, hanem maga a szerelem élt benne testi mivoltában, és elragadó cselekvésre serkentette e derűs ember minden erét, minden izmát...”Wagner: Eine Mitteilung an meine Freunde (Közlés barátaimnak) című írásából.
A világkatasztrófa kibontakozása a Siegfried első két felvonásában megáll, helyét egy idillikus környezet veszi át. Színrelép a látszólag jelentéktelen mellékszereplő, Mime, aki azonban Siegfried groteszk ellenpontozása. Mime által azonban jobban kihangsúlyozódik Siegfried hősi személyisége. Wagner úgy mutatja be hősének fejlődését, hogy szembeállítja annak ellentétével.