Habsburg–török háború (1663–64)

Az 1663–64-es Habsburg–török háború vagy hetedik Habsburg–török háború a magyarországi török harcok egyik nagy epizódja. A háború a Habsburg Birodalom, a Magyar Királyság és Horvátország harca volt a Török Birodalom ellen, melybe fegyveresen beavatkozott a Német-római Birodalom, az északnémet fejedelmek által létrehozott Rajnai Szövetség, Franciaország, Lengyelország, valamint egyéb nemzetközi segédhadak. A szultán oldalán részt vett, igaz nem jelentős erőkkel, az Erdélyi Fejedelemség is.Markó László: A Magyar Állam főméltóságai, 94. old. Csapataikkal támogatták a szultánt a hűbéres román fejedelmek és a tatárok.

A háború a törökök Erdély ellen folytatott 1657 és 1662 közötti hadjáratai után következett be, mivel a Habsburgok beavatkoztak a konfliktusba. Bécs mindenáron kerülni akarta a háborút, de mivel 1662-ben nem kötötte meg a békét a portával, így Isztambul rá egy évre hadat üzent neki. A nagyvezír Köprülü Ahmed a császárváros meghódítását helyezte kilátásba, de új módszerekkel próbálkozott, ahelyett, hogy közvetlenül a város ostromába fogott volna.

Az első évben a keresztények még alulmaradtak a támadó oszmánokkal szemben és elvesztették a fontos Érsekújvárt. Magyarország több területén zavargások törtek ki, mert a hadsereg fenntartását nem voltak képesek megoldani és porcióval, vagy fosztogatással próbáltak ezen segíteni.

Zrínyi Miklós horvát bán látványos sikereket ért el az 1664. évi hadjáratokban. Ilyen nagy haditette volt a törökök utánpótlását biztosító eszéki híd felégetése; emellett még számos dél-dunántúli várat visszavett a törököktől. A hadi sikerek gyors kiaknázását a hadjárat folytatásának elrendelését halogató Udvari Haditanács nem tette lehetővé. A késlekedés oka nem kizárólag a tétovaság volt és nem is a politikai intrikák, hanem a utánpótlás nehézségei. Ebben a tétlen időszakban Zrínyi sikertelenül próbálta visszafoglalni Kanizsát.

Már az egész háború sikere forgott kockán, és Zrínyiújvár június 30-i eleste miatt Zrínyi felháborodottan távozott a frontról. A bán a vereséget Raimondo Montecuccolinak, az osztrák hadsereg főparancsnokának tulajdonította.Az újabban kiadott könyvek is úgy vélekednek, hogy Montecuccoli szándékosan hagyta bevenni az erősséget. A rendszerváltás előtti történetírás is tehetetlen hadvezérnek tünteti fel a generálist, figyelmen kívül hagyva, hogy a seregben kaotikus állapotok uralkodtak. A katonák utánpótlás nélkül éheztek, és létszámuk sem volt elegendő. Montecuccoli nem tudta megoldani a súlyos problémákat, és ilyen hiányosságokkal nem próbálhatta meg a felmentő rohamot. Perjés G. 124. old.

Az erejét alaposan túlértékelő török sereg a Rába folyó irányában vonult Vas vármegyébe, hogy a folyót átlépve megostromolja és elfoglalja a császárvárost, amint ezt nagyvezírnek a szultán parancsolta. A háború elején Köprülü még azt tervezte, hogy meghódítja a Királyi Magyarországot, Morvaországot és Sziléziát, hogy ezzel biztosítsa Bécs ostromához a serege szárnyait – egyúttal fontos gazdasági bázisaiktól is megfosztotta volna a Habsburgokat. Ekkor Bécs viszonylag védtelen volt, és ha a törököknek sikerült volna megsemmisíteniük Montecuccoli seregét, a további erők már aligha lettek volna képesek meggátolni az előrenyomulásukat, Bécs körülzárását.

A Szentgotthárdnál álló, többnemzetiségű keresztény erők 1596 óta először nyílt összecsapásba bocsátkoztak a török fősereggel. A csatában a törökök megszokott, de már elavult taktikájukkal próbáltak átkelni a Rábán, de a szervezettebb nyugati hadak hiányos ellátásuk dacára megverték és visszaszorították őket. A diadal híre bejárta Európát, és nagy reménységgel töltötte el a török uralom alatt álló népeket is – a franciákra féltékeny Habsburgok azonban békét kötöttek Vasváron. Ezzel az osztrákok nemcsak a status quót állították vissza, hanem meghagyták II. Mehmed szultánnak azokat az 1660–64 között szerzett területeket, amelyek visszaszerzésére a magyar rendek annyira törekedtek (köztük Váradot is). Mindez teljesen kiábrándította Zrínyit az udvarba vetett hitéből, és Habsburg-ellenes szervezkedésbe kezdett.

Előzmények A hatalmas Oszmán Birodalom a 17. század során lassú hanyatlásnak indult. A meghódított óriási területeket már egyre nehezebben tudták kézben tartani a Nagy Szulejmánt követő uralkodók, amiket még a törökök rablógazdálkodása és erős adóztatása is tönkretett. Ezzel kapcsolatban különösen a tímár birtokokon zajló nagy kizsákmányolás kiemelhető. A népesség csökkenésével kevesebb volt az adó, belső villongások (például a janicsárok lázadásai) apasztották a birodalom erejét.1657-ben például négy ilyen megmozdulás történt a török fővárosban, ami miatt a szultán nem tartózkodhatott a székhelyen. Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története Jó néhány vereség – mint amilyen a lepantói is volt – arra késztette a törököket, hogy alaposan felülvizsgálják a saját katonai potenciáljukkal kapcsolatos nézeteiket.

A birodalom peremterületén levő hódításaikat, mint Magyarországot, nem tudták annyira szilárdan az uralmuk alatt tartani, mint a balkáni területeket.A nemesség nem mondott le azon birtokairól, amelyek a török hódoltságba estek, minden évben beszedték onnan az adót. A Habsburg uralkodók is ezt tették és földeket is adományoztak ott, mintha ezek a területek még mindig Magyarországhoz tartoznának. A helyi lakosság a királyi Magyarország hatóságaival aktívan tartotta a kapcsolatot. Csorba Csaba – Estók János – Salamon Konrád: Magyarország Képes Története 84. old.

Az oszmán hadsereg – mely addig a legeredményesebben harcoló haderőnek számított – volt a birodalom hanyatlásának egyik oka. Az óriási, alaktalan tömeghadsereghez odacsapódtak a képzetlen, gyenge felszereltségű segédhadak tömegei, melyek csökkentették az ütőerejét. A vadság és az elszántság még nem volt elég a nem reguláris katonáknál (mint az aszaboknál) a csaták megnyeréséhez. A segédcsapatoknak nem volt szervezett parancsnokságuk, ezért a szervezetlenségük és a fejetlenségük még a reguláris csapatokban is megbontotta a rendet és a fegyelmet.

A reguláris csapatoknak – például a vasfegyelmű janicsároknak – a fegyverellátása sem volt megfelelő. Ők muskétákkal és kardokkal voltak felfegyverezve. Igaz, hogy kézitusás közelharcokban remekül megállták a helyüket (ez a nem reguláris egységekre is jellemző volt), de csak akkor, ha ki tudták ezt kényszeríteni. A lőfegyver és a kardok akkoriban a hadászatban egészen másképp funkcionáltak. A döntő erő a hosszú szálfegyverekben rejlett. Míg a lőfegyver a támadás erejének csökkentését ugyan segítette, azonban annak elhárítását nem tudta megoldani alacsony tűzereje és az időigényes újratöltés miatt. A kard inkább védekező fegyverré degradálódott.Szentgotthárd, helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok Perjés Géza: A szentgotthárdi csata, 1964. 129. old. A török lovasság rohama adta a döntő támadóerőt, a gyalogság pedig a tűzerejével támogatta őket, azonban az eredményesség előfeltétele az volt, hogy a lovasok számára megfelelő terepen vívják meg a csatát.A sereg effajta fegyvernemi megoszlása már ismert az ókorból is. A Perzsa Birodalom seregében is a gyalogság íjakkal volt felszerelve, s nyílzáporukkal az ellenséget próbálták megbénítani, amit a lovasság rohamával lekaszabolt. Az európai hadseregek ezzel szemben jobban voltak csoportosítva. Gyalogosaik meg tudták fékezni a rohamokat és a lovasság számára kedvezőtlen terepen is jobban manővereztek, mint a janicsárok, akik fő rohamozó eszközökkel, a hosszú szálfegyverekkel nem rendelkeztek. Az ellenséges támadásokat különböző alakzatok alkalmazásával tudták megállítani (a lovasrohamok ellen négyszög alakzatba rendeződtek), de ehhez is megfelelő terepadottságok kellettek. Amíg a nyugati tűzfegyverek folyamatosan fejlődtek, addig a török fegyveripar továbbra is a régi típusú, csekély tűzerővel bíró fegyvereket gyártotta. Ezt a hiányosságot a rablóháborúkban zsákmányolt fegyverek sem oldották meg.

A háború kérdése bélyegkép|balra|250px|IV. Mehmed oszmán szultán A Habsburg Birodalom, a zsitvatoroki béke óta (1606) igyekezett elkerülni a törökökkel való háborút. Ez a szultánnak sem állt érdekében, a birodalmában jelentkező, egyre fokozódó belső gyengeség miatt.

A kérdés a Habsburg Birodalmon és Magyarországon belül A 17. század második felétől mind Magyarországon, mind Erdélyben és Horvátországban sürgették a törökök mielőbbi kiűzését. A fennálló béke alatt rendszeresek voltak a végeken a portyák, melyek tovább pusztították az országot. A törökök ráadásul a hódoltságon kívül eső, még magyar kézben levő területeket is uralmuk alá akarták vonni. Ez volt az ún. „hódoltatás”. Habár az 1606-os zsitvatoroki béke ezt szigorúan megtiltotta, a törökök ezt figyelmen kívül hagyták. A törökök a portyák során rendszeresen átlépték a határt, s támadásaikkal megfélemlítették a falvak, valamint a városok lakóit is és adófizetésre kényszerítették őket. Ha lehetőségükben állt, területileg is a hódoltsághoz csatolták ezeket a vidékeket.Archivum Comitatus Castriferrei: Előadások Vas megye Történetéről IV. M. Kozár Mária: Felsőszölnök meghódolása a töröknek 1640-ben, 123. old. A többszörös adók nagyon megterhelték a népet.

Magyarországon Zrínyi Miklós horvátországi bán és költő, valamint sokan mások azt várták, hogy elérkezzen a törökök elleni nagy felszabadító háború. Zrínyi művei is többek között erre buzdítanak. Ezek a művek, a dédapjának Zrínyi Miklósnak emléket állító Szigeti veszedelem, Az török áfium ellen való orvosság, vagy Mátyás király életéről írott elmélkedés voltak. Sokat vártak a Habsburg uralkodótól, aki reményeik szerint megvalósíthatja mindezt. A másik részről ott volt az erős Erdélyi Fejedelemség, ami az egyensúlyt tartotta, nehogy az osztrákok túlságosan is visszaéljenek hatalmukkal. Pázmány Péter katolikus érsek, aki a Habsburg király híve volt, de állandó levelezésben állt a református erdélyi fejedelmekkel, mint Bethlen Gáborral is. Óva intette és vigyázta a fejedelem lépéseit, mert ha nincs ez az egyensúly, akkor „gallérunk alá pökik a német.”

A magyar társadalom is óhajtotta a háborút, mert a török hódoltatás, a katolikus–protestáns ellentétek és az ezzel járó vallásüldözések miatt erkölcsileg leromlott volt az ország. A háborútól azt várták, hogy ettől a romlottságtól majd megtisztítja Magyarországot.

De nemcsak Magyarországról várták epekedve a török kiűzését, hanem a török által uralt balkáni népeknél is. 1648-tól Zrínyi már aktívan kezdte szervezni a török elleni harcot és 1652-ben eredménytelen csatát vívtak Vezekénynél. Zrínyi előtt ekkor világossá vált, hogy a régi vitézi portyák alkalmatlanok a kor hadakozásaira, ezért átfogó politikai programot, korszerűbb államépítést, új kormányzási módszert, s összehangoltabb cselekvést javasolt.R. Várkonyi Ágnes: A Megújulások kora, 2001. 54. old. Pálffy Pál nádorsága alatt a nemességet adófizetésre kötelezték bizonyos korlátok között, átfogó végvári reformot dolgoztak ki és együttműködést kezdtek Erdéllyel, ahol az új fejedelem II. Rákóczi György a török kiűzését szintén célul tűzte ki. Zrínyi is benne látta azt az embert, aki nemzeti királyságban egyesítheti majd a széthullott országot.

bélyegkép|balra|300px|Johann Baptista Homann térképe az Oszmán Birodalomról