I. András (közismert ragadványnevén: Katolikus vagy Fehér András, más alakváltozata alapján Endre; 1015 körül – Zirc, Magyar Királyság, 1060 decembere), Magyarország királya 1046 és 1060 között. Az Árpád-ház fiatalabbik ágából származott, a megvakíttatott Vazul fia volt. Az Orseolo Péterrel szemben szerveződő Vata-féle pogánylázadást kihasználva fivérével, Leventével visszatértek száműzetésükből a Magyar Királyságba és megdöntötték Péter hatalmát. Uralkodóként András megerősítette a keresztény államszervezetet és sikeresen lépett fel a Szent Római Birodalom támadásai ellen. András még apja megvakítása utáni Kijevi Ruszban töltött száműzetése idején vette feleségül I. Jaroszláv nagyfejedelem leányát, Anasztáziát, akitől a források szerint három gyermeke is született.
Ugyan idősebb fiát, Salamont még életében ifjabb királlyá koronáztatta, ám nem tudta megakadályozni másik testvére, I. Béla trónra kerülését. Fivére 1060. év végén lengyel segítséggel megdöntötte uralmát, a harcok során súlyosan megsérült király pedig nem sokkal ezt követően Zircen elhunyt. Sírja ma is az általa 1055-ben alapított tihanyi apátság altemplomában található, ami az egyetlen épségben megmaradt királysír az Árpád-korból. I. András király nevéhez fűződik egyúttal az apátság alapítóokirata is, ami az egyik legfontosabb magyar nyelvű szórványemlék.
Élete Származása és ifjúsága bélyegkép|balra|Imre herceg temetése (alul) és Vazul megvakíttatása (felül)(Képes krónika)
András 1015 körül születhetett, ám pontos adattal születése dátumáról és helyszínéről nem rendelkezünk. Taksony magyar fejedelem dédunokája volt, Mihály fiának, Vazulnak – egyes források szerinti – második fia. Apját későbbi krónikások tévesen nevezték meg Szár Lászlóként, ő ugyanis apja testvére volt. András édesanyjának neve szintén nem maradt fenn, annyit tudunk róla, hogy a Tátony nemzetségből származott. Két testvéréről számolnak be a krónikák: idősebb fivére Levente, míg a fiatalabb Béla volt.
Miután vadászbalesetben elhunyt István király fia, Imre herceg, az új örökösnek megnevezett Orseolo Pétert (István unokaöccsét) András apja, Vazul nem akarta elismerni. A döntés ellen fellépő herceget a király 1031 után Nyitrán megvakította és fülébe forró ólmot öntetett.
Apjuk megvakítását követően fiainak menekülniük kellett. Először a Cseh Királyságba mentek, majd onnan Lengyelországba, ahol II. Mieszko fejedelem udvarába kerültek. Ideérkezésük az 1031 és 1034 (a fejedelem halála) közötti időszakra tehető. A lengyel udvarban az akkor még feltehetően kiskorú Béla maradt csak ott, a másik két testvér továbbállt a Kijevi Rusz irányába. Itt I. Jaroszláv nagyfejedelem szolgálatába szegődtek, ahol 1038 táján András elnyerte a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét. Feltehetően ennek a házasságnak az előfeltétele az volt, hogy Andrásnak fel kellett vennie a kereszténységet. Ekkor a Kijevi Rusz védőszentjének, Szent Andrásnak a nevét kapta. Eredeti pogány nevét a források nem őrizték meg.
Útja a trónig Előzmények bélyegkép|Péter király aranyozott lándzsa képében hűbérül adja az országot a császárnak (Képes krónika)
Miután 1038-ban Orseolo Péter hatalomra került, folytatta István király politikáját. Péter jelölése a trónra szembe ment mind a régi szeniorátusi szokásjoggal, miszerint a család legidősebb férfitagja örököl, mind pedig a primogenitúra szerinti elsőszülöttségi elvvel. 1041-ig azonban hiába lépett nagybátyja nyomdokaiba, gyenge legitimitása miatt a trónra nem tudhatta maga mögött az ország nagyurainak támogatását. Az ellene fellépő Aba Sámuel – aki István sógora volt – ezért megdöntötte uralmát, Péter pedig III. Henrik német királyhoz fordult segítségért.
Henrik serege 1044-ben a ménfői csata során győzelmet aratott, így Péter visszakerült a magyar trónra. Második regnálása azonban még rövidebbnek bizonyult, mivel nem tudta elcsitítani a belső konfliktusokat. Péter emellett a Szent Római Birodalom adófizetője is lett, amelynek a Képes krónika a függő viszonyát hangsúlyozza: „Péter király (…) a magyarok és németek színe előtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében.” Az előkelők egy csoportja Gellért püspök részvételével ezért szervezkedni kezdett Péter ellen, egyúttal elhatározták, hogy visszahívják a Vazul-fiakat az országba.
A pogánylázadás Bővebben: a Vata-féle pogánylázadás szócikkben
1046-ban az összeesküvők Csanádon szervezték Péter király második uralmának megdöntését, amikor Békés vármegyéből kiindulva fellobbant a Vata nemzetségfő vezette pogánylázadás. Ebben az évben érkezett vissza a kaotikus állapotba süllyedő Magyar Királyságba András és fivére, Levente. A lázadók Abaújváron találkoztak a visszatérő hercegekkel, akiktől támogatást kértek pogány hitük gyakorlásához, amelyre feltehetően vagy kitérő választ kaptak, vagy támogatást sejtetőt, elvégre visszautasítás esetén maguk ellen fordították volna a pogány felkelőket.
A hercegek az András apósától kapott sereggel, valamint a pogány lázadókkal kiegészülve hamar elsöpörték Péter uralmát, 1046 őszére már a Dunáig birtokolták az országot. Az ősi vallás követői azonban mindeközben igyekeztek a kereszténységet is felszámolni, híveiket pedig elpusztítani, ennek esett áldozatául Gellért püspök is, akit 1046. szeptember 24-én gyilkoltak meg. Péter újra a németek felé fordult, és a nyugati határon már gyülekeztek is a császári csapatok. A királyt háromnapi küzdelem után elfogták és az egyik forrás szerint megölték, másik szerint csak uralkodásra alkalmatlanná tették, azaz feltehetően megvakították. Andrást így 1046-ban sikerült a trónra ültetni. Koronázására Székesfehérvárott, a Nagyboldogasszony-bazilikában a megmaradt három püspök celebrálásával került sor 1046 vége felé.
Uralkodása (1046−1060) bélyegkép|balra|I. András király koronázása(Képes krónika)
Trónra kerülve hozzálátott a Vata-féle lázadás és a pogányság egészének felszámolásához, egész uralkodása alatt erélyesen fellépve a nép körében a kereszténység ellenzőivel szemben. Ismét István király rendelkezéseinek betartására kötelezte alattvalóit, ő maga is a keresztény államszervezet megerősítésén munkálkodott (ezért kapta a „Katolikus” és a „Fehér” jelzőket). Koronázására is a keresztény szertartásrend szerint került sor. Ezt követően kaphatta IX. Kónsztantinosz bizánci császártól a Monomakhosz-koronát.
bélyegkép|A Monomakhosz-korona, amit feltehetően IX. Kónsztantinosz bizánci császár küldött András számára (Nemzeti Múzeum) bélyegkép|I. Endre megkoronázása. Képeslap Székely Bertalan festőművész falfestményéről a pécsi székesegyházban
Királlyá avatásával az ősi örökösödési rend – senioratus vagy successio gradualis – is visszaállt. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A lázadók által legyilkolt papok pótlására a Francia Királyságból érkeztek hittérítők. Ebben közrejátszhatott András felesége, Anasztázia királyné, akinek Anna nevű leánytestvére I. Henrik francia király felesége volt. András alapította 1055-ben a tihanyi apátságot, amelynek alapítóokiratában találhatóak a magyar nyelv első összefüggő emlékei, ezek közül a legismertebb a „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadi útra) frázis.
A belső rend helyreállítása után András első dolga a németekkel való békekeresés volt. Ennek érdekében már 1047-ben követeket küldött III. Henrik császárhoz és kész volt területeket átengedni, valamint adót fizetni, de a hűbérességet nem vállalta. A béketárgyalások ekkor abbamaradtak, a német-római uralkodó figyelmét ugyanis az itáliai területek kötötték le. András felkészült arra, hogy idővel Henrik bosszút akar majd állni az elvesztett birtokáért. 1048 elején ezért hazahívta testvérérét Lengyelországból, és Bélát tette meg a magyar hadak fővezérévé, aki nagy hadvezetési tapasztalattal rendelkezett. Egyúttal testvérének adta az ország egyharmadát (dukátus), ami a hatalmas terület mellett nagy fokú önállóságot is jelentett Béla számára. Mivel ekkor még feleségétől nem született gyermeke, így feltehetően testvérét tekintette utódjának.
Háború a német-római császárral (1051–53) bélyegkép|I. András király ellenfele, III. Henrik német-római császár egy korabeli miniatúrán (1040 körül)
1051-ben III. Henrik császár haddal indult a Magyar Királyság ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé: az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt – Henrik, kikerülve a nyugati határkaput a Stájer Hercegség felől tört be a Dunántúlra, feltehetően a meglepetés erejében bízva –, a másik sereget Gebhard regensburgi püspök vezette, ez a hadtest a Dunát biztosította és ezen keresztül szállították az utánpótlást a sereg számára.
A német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István király 1030-ban II. Konrád császár ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték vagy elpusztították. A németek ennek ellenére Fehérvárig jutottak, sőt, egyes források szerint meg is ostromolták a várost. A császári csapatok azonban éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. Mindeközben magyar katonák kísérték őket, így mindennaposok voltak az apróbb összecsapások: éjszakánként rajtaütöttek a német őrökön, továbbá a vonuló csapatok közt nyargaltak és egy-két nyílvessző kilövése után eltűntek.
Ekkor döntött úgy a császári sereg, hogy elhagyva Fehérvár környékét, északra fordulnak a Vértes hegység felé az utánpótlást szállító hajókhoz. Ám akkorra azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek a németek nevében, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes onnan kapta a nevét, hogy a fáradt és éhes németek vértjeiket hátrahagyva vonultak vissza észak felé. bélyegkép|Pozsony ostromának miniatúrája, amikor Búvár Kund megfúrja a császár hajóit (Képes krónika) Henrik a következő év tavaszán újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven ismert személy döntötte el: az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. A császárnak újra vesztesként kellett elhagynia az országot. Pozsonynál jelen volt a pápa, IX. Leó is, aki a felek közötti tárgyalásokat akarta elősegíteni.
A vesztes Henrikkel 1053-ban kezdődtek újra a béketárgyalások – a németek jelentős pénzt és területeket követeltek –, de a német belviszályok miatt megszakadt az egyezkedés. 1056-ban meghalt III. Henrik és hatéves fia került a trónra IV. Henrik néven. Új alapokon indultak újra a béketárgyalások, amelyek végül 1058-ban fejeződtek be. A béke értelmében a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támasztott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig nem merült fel. A béke megpecsételése érdekében András időközben megszületett fiát, Salamont Henrik nővérével, Judittal jegyezték el.
Belviszály és halála (1053–60) bélyegkép|A „tiszavárkonyi jelenet”: a megbénult András király arra kényszeríti testvérét, Bélát, hogy válasszon a korona és a kard között (Képes krónika) bélyegkép|Korona és kard, 19. századi festmény a tiszavárkonyi jelenetről (Than Mór, 1860, Magyar Nemzeti Galéria)
András király és testvére, Béla herceg között a német-római császárral való hadakozás ideje alatt nem volt konfliktus. A császári félnek azonban a végleges békekötéshez feltehetően biztosítékra volt szüksége, hogy András kiskorú fiából – akivel a császár testvérét tervezték összeházasítani – ténylegesen király lesz, mivel az Árpád-háznak ekkor több uralkodásra alkalmas idősebb tagja is volt. Ezért Salamont 1057-ben ifjabb királlyá koronázták.