Az Old Trafford stadion Manchesterben, a Manchester United FC hazai pályája. fős befogadóképességével a legnagyobb klubstadion az országban és összességében a második a Wembley után. Európa tizenkettedik legnagyobbja. Az UEFA 5 csillagos minősítést adott a stadionnak.
A stadion beceneve The Theatre Of Dreams (Az álmok színháza), amit Sir Bobby Charlton adott neki. 1910 óta a United hazai pályája, de 1941 és 1949 között a Vörös Ördögök a Manchester City otthonában, a Maine Roadon játszottak, a második világháború alatt szenvedett károk miatt. Az 1990-es és 2000-es években többször is bővítették a stadiont, a déli kivételével az összes lelátó nagyobb lett, amivel majdnem elérte az eredeti, 80 ezer fős befogadóképességét. A legtöbb néző a stadionban 1939-ben volt, mikor fő tekintette meg az FA-Kupa elődöntőjét a Wolverhampton Wanderers és a Grimsby Town között. A jövőben a stadion mellé egy új, 100 ezer férőhelyes arénát terveznek építeni, ami véglegesen átvenné az Old Trafford helyét, mint a United férfi csapatának otthona.
Az Old Trafford egy FA-Kupa-döntőnek, két döntő-újrajátszásnak adott otthon és gyakran használták az elődöntők helyszíneként is a torna története során. Az angol válogatott mérkőzéseinek is adott otthont, itt tartottak több mérkőzést az 1966-os világbajnokságon, az 1996-os Európa-bajnokságon és a 2012-es olimpián is, illetve itt tartották a 2003-as UEFA-bajnokok ligája döntőt is. A labdarúgás mellett ligarögbi döntőjét is itt tartják minden évben, illetve a rögbi-világbajnokság eseményeit is az Old Traffordon rendezték 2000-ben, 2013-ban és 2022-ben.
Története
1900–1930-as évek: Építkezés és az első évek a stadionban 1902 előtt a Manchester United csapata Newton Heath néven volt ismert, mikor eredetileg a North Road, majd később a claytoni Bank Streeten játszották mérkőzéseiket. Viszont mindkét stadion borzasztó állapotban volt, gyakran még fű se volt a pályán, a Bank Street pedig közel volt a manchesteri gyárakhoz, így sokszor elfedte a pályát azoknak füstje. Ennek következtében, miután megmentette a csapatot a csődtől, a csapat új tulajdonosa, John Henry Davies 1909-ben úgy döntött, hogy a Bank Street nem megfelelő egy csapatnak, ami megnyerte a bajnokságot és az FA-Kupát, így adományozott egy új stadion felépítéséhez. Nem akart könnyelműen költekezni, így többször is körbejárta a várost, mielőtt egy kisebb földterület mellett döntött a Bridgewater-csatorna mellett, a Warwick Road végén, Manchester Old Trafford városrészében.
A stadiont Archibald Leitch skót építész tervezte, aki több más aréna megálmodója is volt, eredetileg 100 ezer fő befogadására építette volna, a déli lelátót befedve, míg a többi része fedetlen lett volna. A föld megvásárlását beleértve a stadion felépítése 60 ezer fontba került volna, de a megemelkedő költségek miatt 90 ezerre emelkedett a befejezés idejére, aminek következtében J. J. Bentley klubtitkár javaslatára lecsökkentették a befogadóképességet 80 ezerre. Ebben az időszakban, amikor játékosok átigazolásának ára mindössze 1000 font körül mozgott, az építkezés költsége tovább erősítette a „Pénzsákos United” gúnynevet, amit az után kapott a csapat, hogy Davies átvette felette az irányítást.
1908 májusában Archibald Leitch levelet írt a Cheshire Lines Committee-nak (CLC), akik akkor egy vonatállomást működtettek a földdarab mellett. ahol a stadion épült, hogy támogassák a közeli lelátó felépítését. A támogatás összege nagyjából 10 ezer fontra jött volna ki és évente 2000 fontonként fizették volna vissza, vagy a beszedett jegyáraknak a felével, míg a kölcsön vissza nem lett fizetve. Viszont annak ellenére, hogy a klub és két helyi sörfőzde (amiknek Davies volt az igazgatója) is garanciát vállalt a visszafizetésre, a Cheshire Lines Committee elutasította az ajánlatot. A CLC tervezett építeni egy állomást az új stadion mellé, amivel 2750 fontot kerestek volna évente, ami fedezte volna a közel 10 ezer fontos építési díjat. Az állomás (Trafford Park) később ugyan felépült, de messzebb a stadiontól, mint az eredeti tervek szerint. A CLC később felépített egy kisebb állomást közvetlenül az Old Trafford mellett, ami 1935. augusztus 21-én nyílt meg. Eredetileg az állomás a United Football Ground nevet kapta, de később átnevezték Old Trafford Football Groundra, 1936-ban. Csak mérkőzésnapokon volt használatban, egy kétirányú járat működött rajta a manchesteri központi állomásról. Napjainkban a Manchester United Football Ground nevet viseli, de működését felfüggesztették biztonsági okokból.
Az építkezés kivitelezését a Messrs Brameld és a Smith of Manchester vezette, 1909 végén fejeződött be. Az első mérkőzést 1910. február 19-én tartották, mikor a Manchester United fogadta a Liverpool csapatát. Ennek ellenére a hazai gárda nem tudta sikerrel nyitni a stadiont, 4–3-ra kikaptak a vendégektől. Egy újságíró, aki jelen volt a stadionban, az mondta az épületről, hogy a „legjóképűbb, legtágasabb és leginkább figyelemre méltó aréna, amit valaha láttam. A stadion egyedülálló a világon, Manchester büszkesége és egy csapat otthona, ami csodákra képes.” Ugyan az Old Trafford kiemelkedő stadion volt az időszakban, az 1920-as évek végére Simon Inglis könyve szerint „elmaradott” volt, mivel a csapat az első világháború miatt nem engedhette meg magának pénzügyi okokból, hogy költsön fenntartására.
A Wembley Stadion 1923-as felépítése előtt országszerte tartották az FA-Kupa döntőit, így az Old Trafford többször is otthont adott az eseménynek. Az első alkalom 1911-es döntő újrajátszása volt a Bradford City és a Newcastle United között, miután az első találkozó a Crystal Palace-ban 0–0-s döntetlen lett, hosszabbítás után. A Bradford nyert 1–0-ra, Jimmy Speirs góljával, néző előtt. A második döntőt négy évvel később rendezték itt, ahol a Sheffield United 3–0-ra diadalmaskodott a Chelsea fölött, 50 ezer ember előtt, akiknek nagy része katona volt, innen kapta a mérkőzés a Khaki Döntő becenevet. 1920. december 27-én az Old Trafford otthont adott a második legnagyobb nézőszámú mérkőzésének a második világháború előtt, mikor a United 3–1-re kikapott az Aston Villa csapatától a bajnokságban. Az első válogatott találkozót itt 1926. április 17-én rendezték meg, néző előtt, amin Anglia 1–0-ra kikapott Skóciától. Meglepően, az Old Trafford rekord nézőszámát nem egy Manchester United-mérkőzésen döntötték meg, hanem a Wolverhampton Wanderers és a Grimsby Town FA-Kupa-elődöntője közben, 1939. március 25-én, mikor ember volt a stadionban.
1930–1940-es évek: Bombázások a második világháború idején
1936-ban egy 35 ezer fontos felújítás részeként felépítettek egy 75 méteres tetőt a United Road lelátóra (ami napjainkban Sir Alex Ferguson nevét viseli), míg a déli sarkok befedése 1938-ban történt meg. A második világháború kitörését követően a hadsereg használta a stadiont raktárként. Ettől függetlenül játszottak mérkőzéseket továbbra is a stadionban, de 1940. december 22-én egy német bombázás annyira tönkretette a stadiont, hogy a karácsonyra tervezett bajnoki mérkőzést a Stockport County ellen át kellett költöztetni a vendég csapat stadionjába. 1941. március 8-án játszottak újra mérkőzést az Old Traffordon, de három nappal később a németek ismét lecsaptak Manchesterre, elpusztítva a stadion nagy részét, beleértve a fő lelátót is (ami ma a South Stand nevet viseli), aminek következtében a csapat a Cornbrook Cold Storage-ba költözött, ami a csapat elnöke, James W. Gibson tulajdonában volt. Miután Gibson nyomást helyezett rájuk, a Háborús Károk Bizottsága fontot adott a Unitednak a törmelék feltakarítására és -at a lelátó újjáépítésére. A stadion építése közben a United hazai mérkőzéseit a városi rivális Manchester City pályáján játszották, a Maine Roadon, évente fontért és a jegybevételek egy részéért. Mindezzel a csapat adósságban volt, aminek következtében Stoke parlamenti képviselője, Ellis Smith petíciót indított, hogy a kormány támogassa a csapatot, sikertelenül. Az Old Trafford 1949-ben fedetlen stadionként nyitotta meg újra kapuit, több, mint tíz évvel az utolsó itt játszott bajnoki mérkőzést követően. A United első mérkőzését au újjáépített stadionban 1949. augusztus 24-én játszották, mikor a csapat 3–0-ra diadalmaskodott a Bolton Wanderers felett, néző előtt.
Bővítések a 20. század közepén A Main Stand fölötti tetőt 1951-re építették vissza ls nem sokkal később befedték a fennmaradó három lelátót is, amit a Stretford End 1959-es lefedésével fejeztek be. Ezek mellett a csapat befektetett 40 ezer fontot a stadion reflektorjai fejlesztésére, hogy európai kupasorozatokban is lehessen használni, amiket általában hét közben, késő délután vagy este játszottak és eddig a Maine Roadon rendezték meg. Ahhoz, hogy elkerüljék a pálya beárnyékolódását, a Main Stand tetejének két részét is el kellett távolítani. Az első mérkőzés, amit az új reflektorfényben játszottak, egy bajnoki találkozó volt a Manchester United és a Bolton Wanderers között, 1957. március 25-én. 1960-ban került a stadionra az 1958-as repülőtéri katasztrófáról megemlékező „München-óra.”
Annak ellenére, hogy a szurkolók így tudták este is követni a mérkőzéseket, a kilátást sok esetben még mindig takarták az újonnan felépített tetők tartóoszlopai. Az 1966-os világbajnokság közeledtével, aminek idején a stadion három csoportmérkőzésnek adott otthont, a United vezetősége teljesen újratervezte az északi United Road lelátót. A régi oszlopokat 1965-ben lecserélték modern konzolokra, aminek köszönhetően a rajongók akadálymentesen követhették a mérkőzéseket. A lelátó a 350 ezer fontos felújítás után 10 ezer helyett 20 ezer nézőt tudott befogadni. Az új lelátó tervezői, a Mather and Nutter teljesen átrendezte az építményt, beleértve a legelső páholyok megépítését egy brit stadionban. A keleti lelátó, ami az utolsó fedetlen volt a négy közül, 1973-ban újra lett tervezve. Az első két lelátó tetejének konzolokra való átalakítását követően a csapat tulajdonosai úgy döntöttek, hogy a teljes stadiont ebben a stílusban fogják felújítani, szinte egy tál alakjában. Ezzel a cél a hangulatot javítása volt a stadionban, a teljes lefedésnek köszönhetően az arénában tartva és a pályára irányítva a nézők hangját. Ebben az időszakban tartották a harmadik FA-Kupa-döntőt a stadionban, 1970-ben, néző előtt, a Chelsea és a Leeds United találkozóját. Itt rendezték az 1968-as interkontinentális kupa visszavágóját is, amit a Estudiantes de La Plata nyert meg. Az 1970-es években a huligánok számának emelkedett az országban, egy 1971-es késdobálás után felépítettek egy kerítést a stadionban, hogy megakadályozzák a szurkolók bejutását a pályára.
1980–2000-es évek: Átalakítása, az állóhelyek eltávolítása bélyegkép|250x250px|A Stretford End 1992-ben, átépítése előtt Ugyan a stadion minősége egyre jobb lett a második világháborút követő évtizedek során, minden egyes felújítással kisebb lett befogadóképessége. Az 1980-as évekre az eredeti 80 ezerből már csak 60 ezer hely maradt. 1990-ben a helyzet még rosszabb lett, mikor a Taylor-jelentés azt javasolta és az ország kormánya kötelezővé tette, hogy az első két osztályban szereplő csapatok stadionjaiban csak ülőhelyek lehessenek. Ez azt jelentette, hogy a csapatnak be kellett fektetni 3–5 millió fontot a Stretford End teljes lecserélésébe, egy új lelátó felépítésével és a konzolos tető teljes átépítésével. Ez a kötelező átalakítás, aminek részeként eltávolították a teraszokat az egész stadionban az alsó szintről, nem csak megemelte a költségeket 10 millió fontra, hanem a stadion befogadóképességét is lecsökkentette a legkisebbre a története során, 44 ezer főre. Ezek mellett 1992-ban közölték a hírt a csapattal, hogy az átalakításra a lehetséges 2 millió font támogatás helyett csak 1,2-t fognak kapni. balra|bélyegkép|260x260px|A stadion kívülről az 1990-es évek elején