A harcrend vagy csatarend (ógörög: ταξιζ, latin: acies, angol: order of battle, francia: ordre de bataille, német: Schlachtordnung) katonai kifejezés, a csapatok csatára való felsorakozásának megállapított rendje, amely szerint a csapatok felfejlődtek a csatára.
Az ókortól egészen a 18–19. századig a csatarendet a csata előtt kellett a katonákkal begyakoroltatni és felállítani, mert a csata megkezdése után már nem, vagy csak igen nehézkesen lehetett az egyes csapatokkal manőverezni (kivétel ez alól a lovasság). Ha a csatarend valamilyen okból (pl. az ellenség támadása, a terep egyenetlensége) felbomlott, akkor a sereg joggal számíthatott arra, hogy az ütközetet elveszti.
Ellenkezőleg, ha egy sereg kellőképpen felállította és megtartotta csatarendjét, akkor akár számszerű túlerőben lévő ellenséges sereget is le tudott győzni (az egyik példa erre Napóleon egyiptomi hadjárata).
A legújabb korban a seregrészek egyes csapatait már a harc céljának, a terep domborzati viszonyainak, az ellenséges haderő elhelyezkedésének és (vélt vagy valós) szándékainak figyelembevételével állították fel és a csatarend merev megtartása helyett már a harcfeladat elérése (pl. a falu vagy magaslat elfoglalása) lett fontos.
A harcrendet a modern harcászatban mint tervezési-hadszervezési eszközt használják fel, az ellenséges erők számbavételére, illetve harcerejük elemzésére. A csatarendet a hadtörténészek és a hadgyakorlatok szervezői is felhasználják, hogy képet adjanak a csatákban szemben álló erők összetételéről és szervezetéről.
Ókori görögök
Szárazföldön a görögöknél általában a phalanx (ógörög: φαλαγξ, magyarosan falanx) volt a legszokottabb csatarend, melynek harcmódja egész a peloponnészoszi háborúig a nehézfegyverzetű gyalogságon (hoplita v. οπλιται) alapult. A spártai könnyűfegyverzetű helóták főleg mint uraik fegyverhordozói szerepeltek. A csatarendben a helóták a hopliták háta mögött sorakoztak fel, onnan parittyaköveket vagy gerelyeket dobáltak az ellenségre, illetve a sebesülteket kihordták a tolongásból.
Az athéniek hasonlóképpen használták fel rabszolgáikat; nekik azonban volt polgári könnyű gyalogságuk is, az íjászok (τοξοται). A phalanx csatarendjében a hopliták csapatai törzsek szerint jobbról balra párhuzamosan helyezkedtek el az ellenség csatarendjével szemben hosszú egyenes rendben, mely legalább 8 sornyi mély volt; előnyomulás közben harci dalt (παιαν εμβατηριοζ) énekeltek és mikor már közeledtek az ellenséghez, heves csatakiáltással (αλαλα, ελελευ) rohamot intéztek ellene. A legtöbb hoplita ekkor hajította az ellenségre nehéz lándzsáját. Ezután a közelharc már rövid szúró/vágófegyverrel folyt.
A phalanxban a szárnyak erejétől függött leginkább a zárt rendek fenntartása, ezért a szárny számított a csatarend kitüntetett helyének. Ha a sereg egyes főrésze (a két szárny és a közép) különböző néptörzsekből és külön parancsnokság alatt állt, többször megesett, hogy az egyik rész győzött, míg a másikak pedig vereséget szenvedett.
A legyőzött ellenség üldözése a lovasság és a könnyű gyalogság csekély száma miatt nem volt szokásban; emellett elég volt, ha az a fél, mely a harctér ura maradt, győzelme jeléül „tropaeumot” állított föl a csatatéren.
Ferde csatarend thumb|right|140px|Felül: A tradicionális hoplita csatarend Alul: Epameinóndasz taktikája. A vörös blokkok az elit csapatok.
A peloponnészoszi háborúig a csatát általában a szárnyakon döntötték el és mivel általában a jobb szárnyon egyesítették a phalanx legnagyobb erőit, gyakran megtörtént, hogy a jobbszárnyak a szemben álló balszárnyakat legyőzték és szétkergették. Ekkor az a fél biztosította magának a győzelmet, amelyik gyorsabban össze tudta gyűjteni és rendezni a phalanxot.
Erre válaszul a thébai politikus és hadvezér, Epameinóndasz kialakította a ferde csatarendet (λοξη φαλαγξ), amelynek lényege, hogy az ellenség jobb szárnyával szemben álló bal szárnyat megerősítette, ott nagyobb mélységben állította fel hoplitáit. A balszárny ezután támadást intézett az ellenséges jobbszárny közepe ellen, míg az arcvonal közepe és jobbszárnya eközben a harctól tartózkodva arra ügyelt, hogy a ferdévé vált arcvonal meg ne bomoljon, illetve az ellenség balszárnyát a fenyegetett jobbszárny támogatásában megakadályozza.
Az ellenség megtörésére használták a thébaiak Pelopidas ún. szent csapatát (300 elit harcos), amely a megerősített balszárny mögül ék alakban (εμβολον) előrontott és az ellenség jobb szárnyát, illetve hátát támadta.
Tengeri csatarend
A görögök hajóhadi csatarendjéről és harci taktikájáról kellő tudósítások híján egész a perzsa háborúkig csak föltevésre vagyunk utalva.Acies
Határozott hajócsatarendjük nem volt; hosszú vonalban álltak föl az ellenséges hajóhaddal szemben és azon voltak, hogy mielőbb közel kerüljenek az ellenséges hajókhoz és ember ember ellen harcolhasson, mint a szárazon.
Manővereikben a körülményekhez alkalmazkodtak, harc közben az volt a fő törekvésük, hogy az ellenséges hajót átlyukasszák vagy evezőit eltörjék. A görögök kedvelt taktikai fogása volt az áthajózás (διεκπλειν, διεκπλουν ποιεσςαι), mikor nagy sebességgel erősen nekihajtottak az ellenséges hajóvonalnak és sebesen keresztülhajóztak közte és közben igyekeztek eltördelni az útjukba eső hajók evezőit, sőt ügyes fordulattal ki is lyukaszthatták a hajót.
Nagy Sándor csatarendje
Nagy Sándor megszüntette a thébai szent csapatot és a hagyományos phalanx elrendezést, és a döntő támadás súlyát a makedón lovasságra helyezte át.
A makedón csatarendnek már csak két része volt, azaz a támadást vezető jobb- és a védekező balszárny. A jobbszárnyon könnyűgyalogság (agrián íjászok) álltak, mellette balra a nehéz és könnyűfegyverzetű makedón lovasság; ezek után a balszárny felé következtek a nehézfegyverzetű sorgyalogság (hopliták), a szövetséges és thesszáliai nehéz lovasság, valamint a paeoniai könnyű lovasság.
Az ütközetet a könnyű gyalogság kezdte meg a vonal elé vonulva; ezután következett a macedón lovasság rohama; a lovasságot követték a hopliták és a balszárny lovasságának támadása, szintén ferde vonalban.
Rómaiak
A légió csatarendje thumb|300px|right|Erődített várost ostromló legionáriusok Traianus oszlopáról thumb|100px|Római centurio-nak öltözött hagyományőrző thumb|Római pénzérme, Antoninianus császár pilumot és egy gömböt tart a kezében
Az ókori Róma szárazföldi hadviselésében a királyság koráig fennmaradt a régi dór phalanx, mint a légiók csatarendje. Ezt a rómaiak az etruszkoktól vették át; ennek alapján a nehéz gyalogságot előbb három, később hat sornyi mélységű arcvonalban állították föl. Ez a nehézgyalogság, az első három osztályból, alkotta a légió harcerejének legnagyobb részét.http://www.romans-in-britain.org.uk/mil_legion_structure.htm és https://mek.oszk.hu/03400/03410/html/68.html
A 4. és 5. osztályba tartozó könnyű fegyverzetű katonák (rorarii), akik hajítódárdával és parittyával harcoltak, kezdték az ütközetet, támadásuk után a phalanx mögé húzódtak vissza és általában a légió tartalékát alkották.
A római (nemesi) lovasságnak a királyság korában, egészen Servius Tulliusig fontos feladata volt: mint nehézlovasságot arra használták föl, hogy az ellenséges vonalat áttörje. A későbbiekben a lovasság jelentősége csökkent és leginkább a szárnyakon, az ellenség bekerítésére vagy visszavonulásának megakadályozására használták.
Feltehetően a samnis háborúk tapasztalatai késztették a rómaiakat a manipulusrendszer bevezetésére, hogy fokozzák a légiók mozgékonyságát, manőverezőkészségét, és így mind támadásra, mind védekezésre, illetve közel és távolharcra is alkalmassá tegyék. Ekkor már nehézfegyverzetű légiókat is alkalmaztak, mint a támadó sereg tartalékait.
Az átszervezés eredményeként a phalanxot három hadrendben v. hadoszlopban (triplex acies) állították fel. Az első rendbe (prima acies) került a hastati 10 manipulusa, egymástól körülbelül olyan távolságnyira, mint amekkora egy manipulus arcvonalának a hossza; a második rendbe (secunda acies), az első rend manipulusai közt hagyott hézag irányába, jutott a principes 10 manipulusa; végül a harmadik rendbe (tertia aceis), valamivel hátrább, a hastati manipulusaival egyvonalban, a triartii 10 manipulusa. Ezt az elrendezést quincunx néven ismerték. Ebben a csatarendben általában a triartii manipulusai voltak a legtapasztaltabb és legjobban felszerelt katonák, akikre a csata kimenetelének eldöntése várt.
Bár a későbbiekben a manipulusokat a könnyebb manőverezés érdekében két-két centuriára osztották fel, de a manipulus egysége megmaradt, mert a két centuria egymáshoz zárkózott s a jobb szárnyon álló centurio vezetése alatt állt az alakzat. A manipulus katonáit oldalt és hátul zárt rendekben (confertis ordinibus) egymástól kb. 89 cm-re álltak, ritkultabb rendekben (laxatis ordinibus) ezt a távolságot megduplázták.
A támadást a könnyű fegyverzetű katonák (velites) kezdték meg és amikor az ellenség lőtávolon belülre ért, a manipulusok mögé húzódtak vissza. A közelharc során először a hastate manipulusai csaptak össze az ellenséggel, majd ha ezek engedni voltak kénytelenek, a manipulusaik közt levő nyilásokon a principes manipulusai léptek elő, előbbiek visszahúzódtak; a principes kimerülése esetén (res ad triarios venit = végsőre kerül a dolog) a triarii vagy pili manipulusai, akik addig pajzsaik mögött térdeltek, fölemelkedtek és beavatkoztak a küzdelembe.
Scipio Zamánál a quincunx csatarend helyett mind a három rend manipulusait egy irányban állította föl egymás mögött, hogy a punok elefántjainak szabad utat nyisson.
Római lovasság
A lovasság a római harcmodorban, és ennek megfelelően a csatarendben is, a királyság kora után már csak mellékes szerepet játszott. A könnyű fegyverzetű lovasságot általában a csatarend nyílásainak kitöltésére használták és centuriánként megoszolva manipulusaik két oldalára léptették föl. Amikor szükség lett a nyílásokra (akár az ellenség elefántjainak átengedése miatt, akár azért, hogy a légionáriusok fegyvereik kényelmesebb kezelése céljából soraikat tágabbra nyithassák, akkor visszavonultak manipulusaik mögé.
A légiók csatarendje a zsoldos hadsereg korában
A manipulusrendszerben a census alapján osztották be a katonákat az egyes rendekbe. A birtokviszonyok változása miatt szükségessé vált előbb a censusfok leszállítása, majd később a toborzás (conquisitio) bevezetése. Marius az egész légiót egyforma fegyverrel, a pilum-mal és rövid karddal látta el és minden rangkülönbséget megszüntetett az egyes seregrészek között. A kimberek elleni háborúban a manipulus rendszer gyengeségei is napvilágra kerültek, mert a hármas tagolás hosszabb és statikusabb csatákra volt kitalálva. A kimber törzsek harcmodora viszont az első roham erejére és a rómaiak csatarendjének megbontására épült, és a manipulusrendszer nyílásai megkönnyítették a kimber lovasság áttörését és a római csatarend felbomlását.
Szükségessé vált tehát az egész légió megerősítése, illetve a korábban tartalékban tartott elit manipulusok, a triarii elosztása. Már a harmadik pun háborúban is egyesítették a manipulusokat úgy, hogy egy rendben 10 manipulus helyett 5 kettős manipulus állt, megfelelő távolsággal. Marius reformjai nyomán a légiót tíz, 400-500 katonából álló cohors-ra osztották fel és mind a 10 cohors egy vonalban (simplex acies) állt fel. Később Julius Caesar triplex aciest formált, az első rendbe 4, a másik kettőbe 3–3 cohors-t állított.
Cohors csatarend
Minden cohorsban a három manipulus egymás mellett sorakozott fel, az egyes manipulusok két centuriája szintén egymást mellett állt. A cohorsok között és mögött kb. egy cohors-nyi távolság volt, csak a harmadik rend állt ettől hátrább, hogy szükség esetén könnyebben manőverezhessen. A cohors formációban felálló légió támadása történhetett: egyenes vonalban (longa fronte), úgy, hogy a gyalogság a középen (media acies) foglalt állást, a lovasság (socii és auxilia) pedig a szárnyakon;