400px|bélyegkép|A Szent Korona és a főbb koronázási jelvények az Országházban A Szent Korona-tan (változó formákban is használva: Szentkorona-tan, szentkorona-eszme, szentkoronatan) az a középkorban kialakult magyar hagyomány, amely az addig még nem létező államelméletet pótolva, a Szent Korona „testének” elképzelésében hozta létre a király személyétől független magyar államiság fogalmát, amelynek része, „tagja” volt – maga az uralkodó mellett – egyrészt a Magyar Királyság területe, másrészt pedig az uralkodó osztály. Ez az eszmerendszer hosszú időn keresztül Magyarország történelmi, íratlan alkotmányának alapját képezte, erre épült a magyar állam eszméje.
Kialakulása, története A királyi koronához fűződő jogi elképzelések kialakulása az időszámításunk utáni első ezredforduló idején Nyugat-Európa több országában is megindult. Az uralkodók beiktatásának legfontosabb mozzanata a koronázás lett, és az uralkodói jelképek közül a korona vált a legfontosabbá. Angliában már 1176-ban úgy rendelkezett a király, hogy a bírák kényszerítsék ki az ő jogainak érvényesítését, amik egyben a korona jogai is. Hamarosan úgy tekintettek a koronára, mint aminek saját jogai vannak, amiket a király is köteles betartani. Franciaországban egy 1190-ből származó oklevélben kimondták, hogy Amiens városa nem idegeníthető el a koronától.
Magyarországon is nagyon korán, már 1027-ben, az Intelmekben a királyi hatalom jelképeként említi I. István magyar király a koronát. Az égi és a földi korona összekapcsolásával fia kötelességévé teszi a katolikus hit megtartását. A földi koronán az Intelmek szerzője a királyi hatalmat érti, mindazt, ami a királyi tisztséghez, az egyház által megszentelt uralkodói hivatáshoz tartozik.
A királyi hatalom Magyarországon az államalapítás idején és azt követően – a később kialakult romantikus-demokratikus elképzelésekkel szemben – igen keménykezű volt. Vajk/István, mint ismeretes, tűzzel-vassal érvényesítette hatalmát. Freisingi Ottó püspök 1147-ből való beszámolójából tudjuk, hogy a magyar király szigorú egyeduralkodó. Ha valaki az ispánok rendjéből megsérti, vagy ennek csak a hírébe keveredik, az udvarból kiküldött bármilyen alacsonyrendű szolga elfoghatja, megkínozhatja, nem fog ellenállást tanúsítani. A fejedelem nem kér véleményt, a vádlottnak nincs alkalma a védekezésre. Ez gyakorlatilag egybeesik a Dzsingisz nagykán későbbi nagy törvénykönyvében rögzített mongol gyakorlattal.
Később azonban az egyház hatalmának erősödése nyomán az egyházi vezetők, majd a felemelkedő vagyonos nagyurak, a világi arisztokrácia már korlátozni tudta a király hatalmát, aminek legfontosabb példája az Aranybulla. Az uralkodói hatalom korlátozásával párhuzamosan figyelhető meg a királyi korona mint jelkép és a király személyének elválasztása. 1225-ben, III. Honoriusz pápa II. András magyar királyhoz intézett levelében arra inti a magyar királyt, hogy őrizze meg „koronája tisztességét”, utalva a király koronázási esküjére, amit az ország jogainak és a korona tisztességének megőrzésére tett. A pápa egyébként azért szólt bele – a kor szokásaiba beleillő módon – Magyarország belügyeibe, mert ekkoriban, az Aranybulla kikényszerítése idején, a magyar központi királyi hatalom meggyengült, és az uralkodó számos birtok eladományozására kényszerült, sőt arra is meg kellett esküdnie, hogy ezeket az adományokat nem vonja vissza. A pápa ez alól az eskü alól is feloldotta a királyt. András fia, IV. Béla magyar király a pápai álláspontra is hivatkozva kezdte meg birtokrestaurációs politikáját. 1238-ban a Nagyszombatnak adott kiváltságlevélben úgy rendelkezett, hogy a város és annak lakói „különlegesen a koronához tartozzanak”, és adományozással vagy más módon se kerülhessenek más joghatósága alá.
A sacra corona kifejezés először 1256-ban jelent meg IV. Béla egyik oklevelében, az esztergomi Szent Adalbert-főszékesegyház számára kiállított kiváltságlevélben „a hozzánk és a szent koronához hűtleneket …nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti”. A 13. századi magyar oklevelek aztán egyre gyakrabban említik „szentnek” a magyar koronát. (A német királyi koronát egy dicsőítő vers már 1028-ban szentnek nevezte.) Ekkorra elterjedt az a felfogás, amit Könyves Kálmán kezdeményezésére Hartvik püspök fogalmazott meg a róla elnevezett legendában, miszerint a pápa angyali sugallatra adta a koronát Szent Istvánnak. A király személyétől fokozatosan elváló koronafogalom egyben mind erősebben első királyunk személyéhez is kezdett kötődni, és szent jelképpé magasztosodott. Mivel a király mellett a nagyurak is az „uruszág” tagjai voltak, a korona is a király és a főnemesek közös államhatalmát kezdte jelenteni.
A Szent Korona az Árpád-kor végére olyan szimbólummá vált, amely a maga tárgyi valóságában kifejezte az akkor politikai nemzet, azaz a hatalmat birtokló társadalmi csoportok egységét. Ebbe beletartoztak az uralkodón kívül – sőt a gyakorlati erőviszonyok alapján sokszor az uralkodót megelőzően – a királyt jelölő főurak, valamint a fegyveres szabadok, akik elméletileg a koronázás során megválasztották, megszavazták, legalábbis közfelkiáltással megerősítették a királyt. Az egyház hatalmát az esztergomi érsek képviselte, aki kizárólagos joggal rendelkezett a koronázás végrehajtására.
A 14. században a korona már nemzetközi szerződésbe is belekerült. 1381-ben a turini békében a Velencei Köztársaság évi 7000 aranyforint fizetésére kötelezte magát I. Lajos „felséges királynak, utódainak a királyságban és a koronában, magának a királyságot képviselő koronának és a korona helyett megjelenőknek”, emellett Velence lemondott Dalmáciáról, amely régóta „a magyar királysághoz és koronához tartozik”. A bonyolult és érdekes megfogalmazás annak a terméke, hogy még hiányzott az állam fogalma a nemzetközi jogból, és nehéz volt biztosítani azt, hogy Velence kötelezettségvállalása ne csak az akkori magyar uralkodó, hanem a mindenkori magyar állam javára érvényesüljön.
Zsigmond idején további jelentős lépés történt; a korona a király személyével szemben is önálló jogi fogalommá vált. A magyar főurak ligája 1401-ben elfogta a királyt, és maguk kezdték gyakorolni a királyi jogokat „a Szent Korona joghatóságának felhatalmazásából”. Pecsétet is készíttettek a „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” körirattal (latin nyelven), az addigi királyi kancellár, Kanizsai János pedig a „Magyarország Szent Koronájának kancellárja” címet vette fel. Ez a rövid időszak egyértelművé tette, hogy a magyar korona fogalma már nem csak az uralkodót takarja, hanem a főurakat, az akkoriban használatossá vált normann eredetű kifejezéssel „bárókat” is magába foglalja.
A 15. századra az uralkodó személye egyre inkább háttérbe szorult a jelképes tartalommal rendelkező korona-fogalom, azaz maga az állam mögött. Az ország lakóit kezdték „Magyarország Szent Koronája alattvalóinak” nevezni. Háborúk során, területi veszteség esetén úgy tekintették, hogy a szóban forgó országrész elidegenedett a Szent Koronától, az elveszett területek visszaszerzését úgy tekintették, mint ami visszakerült a Szent Korona tulajdonába. A királyi kincstárból a korona kincstára lett, az örökös nélkül elhaltak és a hűtlenek vagyona a koronára szállt vissza.
A formálódó magyar szentkorona-tan nagy hatással volt a hasonló helyzetben lévő környező országok államelméletére is. Csehországban IV. Károly német-római császár 1347-ben készíttetett egy koronát, amit az államalapító I. Vencel cseh fejedelemre visszautalva Szent Vencel-i koronának (Svatováclavská koruna) neveztek el, és a magyar „szentistváni” koronáéhoz nagyon hasonló szerepet kapott, valamint hasonló legendák is fűződnek hozzá. A szent korona eszméje tehát Csehországban is – legalábbis akkoriban – egy konkrét tárgyhoz kötődött. Csehszlovákia szétválása után, 1992-ben pedig olyan cseh alkotmányt fogadtak el, amely a Corona Regni Bohemiae iránti hűségre hívja fel állampolgárait.
Lengyelországban, 1383 januárjában „Nagy-Lengyelország nemesei és lakosai”, akik akkor még Nagy Lajos Mária lányával akarták betöltetni a lengyel trónt, kikötötték, hogy a korona elfogadása esetén Lengyelországban kell maradnia, és a lengyel korona nem tartozhat Magyarország koronájához – tehát csak perszonálunióról, nem pedig az államok egyesítéséről lehetett volna szó.
A korona mint emberi test Már a régi görögök (Platón, Arisztotelész), majd a rómaiak is hasonlították az emberi közösségeket az egyes ember testéhez. Titus Livius római történetíró szerint Menenius Agrippa, a patríciusok szónoka emberi testhez hasonlította a római államot, amelynek egyaránt részei a patríciusok és a plebejusok. Marcus Tullius Cicero is organizmusnak fogta fel az államot (totum corpus reipublicae).
Az antik felfogást az államról, mint élő szervezetről a keresztény teológia átvitte az egyházra is, vallási, misztikus értelemben: az egyház Krisztus misztikus teste (corpus mysticum Christi).
Pál apostol nyomán Aquinói Szent Tamás is leszögezte, hogy „az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület embernek”. Ez az organikus szemlélet Magyarországon is ismert volt. A magyar organikus szemlélet egyházi gyökereit jól mutatja III. Honoriusz pápa 1219-es tilalma arra, hogy az esztergomi érsek a kalocsai érsek tartományában a palliumot viselje és a keresztet maga előtt vitesse, és egyben arra inti a két érseket, hogy hagyjanak fel a viszálykodással, „mert ebből egész Magyarországon botrány keletkezik általatok, kik annak fő tagjai vagytok”.
Frangepán Márton, amikor Hunyadi Jánosnak 1447-ben hűséget fogadott, ígéretet tett arra, hogy Magyarországnak és a Szent Koronának híven szolgál majd, „mint az országnak hű tagja”. V. László magyar király pedig Brankovics György rác despotát mondja az ország hű tagjának.
A 15. század közepén már minden nemest, valamint a szabad királyi városokat is az ország tagjának tekintettek. De nem csak személyeket, illetve a városok polgárságát kollektíven, hanem a Szent Korona alá vetett összes területet is az ország tagjának nevezték. Az ország organikus szemléletét a koronával a források szerint először a latin-olasz kultúrkörhöz tartozó Raguzai Köztársaságban kapcsolták össze. Raguza Nagy Lajos óta a magyar koronához tartozott, és ez az állapot nagyon is jól megfelelt a Velencei Köztársaság, a balkáni szláv lakosság és a terjeszkedő Oszmán Birodalom között manőverező városállam érdekeinek. Számos dokumentum maradt fenn, amelyekben a raguzaiak lelkesen biztosították a magyar uralkodókat a Magyarország és magyar korona iránti hűségükről – annak reményében, hogy a magyar állam segítséget nyújt majd nekik a törökökkel és más ellenfeleikkel szemben. A raguzai tanács 1413-ban arra utasította követét, hogy adja elő a magyar királynak: „…Felséged nem hagyhat bennünket elidegeníteni. Kötelezve is van minket megvédeni, mint a korona tagját”. 1502-ben a követet arra utasítják, menjen el a királynéhoz és kérje meg: „tartsa mindig kegyeiben ezt az ő igen hű városát, mint a szent koronának méltó és tiszteletre érdemes tagját”.
A Szent Korona eszméjének és az organikus országfogalomnak a szerves, tudományos igényű összekapcsolását azonban Werbőczy István végezte el a Hármaskönyvben.
Werbőczy Hármaskönyve bélyegkép|jobbra|Werbőczy István Tripartitumának címlapja Werbőczy jogtudósi munkásságában a fennálló szokásjogból indult ki, és a koronaeszme kérdésében is a történeti fejlődést tartotta szem előtt. A királyi kancellárián folytatott munkássága okán jól ismerte nem csak az akkori uralkodó, II. Ulászló magyar király, hanem régebbi, legalább Mátyás király korából származó oklevelekből is a kancelláriának a koronaeszmére és az organikus szemléletre vonatkozó nézeteit és a használatos szakkifejezéseket.
Werbőczy Hármaskönyvének I. részében, a 3. és 4. címben egyesíti a koronaeszmét és az organikus szemléletet, kiegészítve a hatalom átruházásának gondolatával.