Bob Dylan (született: Robert Allen Zimmerman) (Duluth, Minnesota, 1941. május 24. –) Oscar-, Golden Globe- és tizenegyszeres Grammy-díjas amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő. A 2016-os év irodalmi Nobel-díjasa. A 20. századi popzene egyik meghatározó alakja. Legismertebb dalai az 1960-as években születtek, melyek közül a Blowin’ in the Wind és a The Times They Are A-Changin’ a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált.Dylan sang "Blowin’ in the Wind" at the Washington D.C. concert, January 20, 1986, which marked the inauguration of Martin Luther King Day. Gray (2006) pp. 63–64. Zenéinek alapját elhagyva megalkotja hatperces slágerét, a "Like a Rolling Stone"-t, amivel 1965-ben radikálisan megváltoztatja a popzenét.
Dalszövegeire hatással volt a politika, a szociális kommentár, a filozófia és az irodalom, így sikeresen szállt szembe a korabeli könnyűzene konvencióival és elnyerte az ellenkultúra tetszését. Míg kitágította és magáévá tette a zenei stílusokat, hatással volt rá többek között az amerikai népzene,New York and the American Folk Music Revival, popmatters.com a country, a blues, a rock and roll, a kelta ballada és a jazz.
Dylan gitáron, billentyűs hangszereken és szájharmonikán játszik. Állandóan változó összetételű zenekarával az 1980-as évek vége óta rendszeresen turnézik. Alkalmanként más zenészekkel is együtt játszott, például Paul Simonnal, Tom Pettyvel és Eric Claptonnal. Bár pályájának középpontjában előadói munkássága és albumai állnak, általában mégis dalszerzői tehetségéért rajonganak.
Zenészi karrier és magánélet A kezdetek
Bob Dylan 1941. május 24-én született a Minnesota állambeli Duluthban, de gyerekkorának nagyobb részét a Felső-tótól északnyugatra fekvő Hibbingben töltötte. Nagyszülei Litvániából, Oroszországból és Ukrajnából kivándorolt zsidók voltak, szülei, Abraham Zimmerman Marek Breiger: Bob Dylan: Reconciliation and Atonement Dylan as a Family Man in “Chronicles” , jewishcurrents.org és Beatrice Stone (Beatty)Down the Highway The Life of Bob Dylan By HOWARD SOUNES, nytimes.com a helyi zsidó közösség tagjai voltak. Hétéves koráig Duluthban élt, ekkor apja paralízist kapott. Ezután a család Beatty szülővárosába, a közeli Hibbingbe költözött. Dylan itt töltötte gyerekkora hátralevő részét.
Dylan fiatalkora jelentős részét rádióhallgatással töltötte; először a New Orleans-i blues- és country-adókat hallgatta, később a korai rock and roll keltette fel érdeklődését. Legkorábbi ismert felvételét 1956 karácsonyán készítette: két barátjával egy áruház fülkéjében Carl Perkins, Little Richard, Lloyd Price és mások dalaiból énekeltek részleteket. A középiskolában több zenekart alapított; az első, a The Shadow Blasters hamar feloszlott, de a második, a Golden Chords tartósabbnak bizonyult. A középiskolai tehetségkutató versenyen feldolgozásokat és a Dylan által írt Little Richard című dalt játszották. 1959-ben rövid turnén vett részt Bobby Vee társaságában, Elston Gunnn néven zongorázott.
Dylan a középiskolában tehetséges tanuló volt, de nem kiemelkedően. 1959-ben beiratkozott a Minnesotai Egyetemre és Minneapolisba költözött. Érdeklődése a rock and roll iránt alábbhagyott, helyét az amerikai folk-rock vette át, amit általában csak gitárkísérettel játszanak. Gyorsan bekapcsolódott a Dinkytown folkzenei vérkeringésébe, összebarátkozott a többi folkrajongóval és gyakran „kölcsönkérte” lemezeiket.
Ebben az időben Dylan Bob Dylannek (vagy Dillonnak) kezdte nevezni magát. Krónikák című önéletrajzában azt írja: „Mihelyt eljöttem otthonról, a Robert Allen nevet kezdtem használni…Úgy hangzott, mint egy skót király neve, igazán szerettem.” A Downbeat magazinban rábukkant egy szaxofonosra, akit David Allynnek hívtak. Dylannek tetszett, ahogy Allyn a vezetéknevét írta. Később olvasott Dylan Thomas művei közül néhányat, és választott Robert Allyn és Robert Dylan között: „Nem tudtam dönteni – a D sokkal erősebbnek hangzott.” Végül a Bob mellett döntött, mert az akkori könnyűzenében számos Bobby volt (Bobby Vee, Bobby Vinton, Bobby Rydell).
Az első év után Dylan abbahagyta a tanulást, de Minneapolisban maradt és a helyi folkos körökben mozgott, néha pedig Denverbe vagy Chicagóba utazott. 1961 januárjában, amikor Chicagóból jött vissza, meggondolta magát, és New Yorkba utazott, hogy fellépjen és meglátogassa betegeskedő mesterét, Woody Guthrie-t egy New Jersey-i kórházban. Először kis klubokban kevés pénzért játszott, de egy kritika után, amit Robert Shelton írt a New York Times-ba, már több elismerést kapott. Shelton lelkesedése Dylan és a Greenwich Village iránt arra sarkallta John Hammondot, hogy megnézze magának a tehetséges énekest. Még az év októberében leszerződtette Dylant a Columbia Recordshoz.
Zenéje, hangja és dalszövegei akkor még mindig nyersek voltak. Fellépései – csakúgy, mint első nagylemeze (Bob Dylan) – nagyrészt ismert folkdalokból, bluesokból és gospelekből, valamint néhány saját dalból álltak. Később Blind Boy Grunt álnéven több mint egy tucat dalt rögzített a Broadside Magazine részére (ami kiadó is volt). 1962 augusztusában Robert Allen Dylan elment a New York-i Legfelsőbb Bíróságra, és nevét Robert Dylanre változtatta. 1963-ban megjelent második albuma, a The Freewheelin’ Bob Dylan; ekkor kezdte megalapozni dalszerzői és énekesi hírnevét. Leggyakrabban protest dalokat adott elő, stílusára még mindig Guthrie volt a legnagyobb hatással, de hamarosan megtalálta igazi önmagát.
Leghíresebb dala ebből az időből a Blowin’ in the Wind, melynek dallama a No More Auction Block című régi rabszolgadalból eredt, szövegét – mely ellenszegül a szociális és politikai status quo-nak – viszont Dylan írta. A dalt később rengetegen felvették, az első nemzetközi sikert Peter, Paul & Mary érte el vele. Dylan hírnevét az aktuális történésekkel foglalkozó dalai alapozták meg, így sokan hajlamosak átsiklani a Freewheelin''' keserédes szerelmes dalai (Don’t Think Twice, It's Alright, Girl From the North Country) és a tréfás, néha szürreális bluesok felett (Talkin’ World War III Blues, I Shall Be Free). Bob Dylan személyiségének alapvető eleme volt a humor.
Tiltakozás és egy másik oldal
1963-ra Dylan egyre jobban belesodródott a polgárjogi mozgalomba, s olyan eseményeken lépett fel, mint a washingtoni szabadtéri tüntetés, ahol Martin Luther King tartotta „Van egy álmom” kezdetű, híres beszédét (Joan Baezzel énekelte a "Chimes of Freedom" című dalt). Januárban a BBC Madhouse on Castle Street című sorozatában egy „vándorgitárost” játszott. Dylan következő albuma, a The Times They Are A-Changin’ politikailag sokkal kifinomultabb és gúnyosabb lett. Fagyos témáit, mint a polgárjogi harcos Medgar Evers meggyilkolása vagy a hagyományos állattenyésztés és bányászat ellehetetlenítése ("Ballad of Hollis Brown", "North Country Blues") két szerelmes dal enyhítette ("Boots of Spanish Leather", "One Too Many Mornings" és a lemondó "Restless Farewell"). A brechti "The Lonesome Death of Hattie Carroll", az album egyik csúcspontja arról szól, hogy egy tehetős fiatalember megölt egy felszolgálót. Bár nem mondja ki, de sejthető, hogy a tettes fehér, az áldozat pedig fekete. balra|bélyegkép|265px|Joan Baez és Bob Dylan egy polgári jogi rendezvényen 1963. augusztus 28-án Washingtonban Azonban 1963-ra Dylan úgy érezte, hogy a folkzenei ellenállás mozgalma megkötötte alkotói szabadságát. Amikor átvette a Tom Paine-díjat – nem sokkal Kennedy elnök meggyilkolása után –, részegen és tántorogva kérdőjelezte meg a bizottság szerepét, öregnek és kopaszodónak nevezve őket, és azt állította, hogy Lee Harvey Oswaldban valamennyire látni véli magát és mindenki mást is.
Talán egyenes következménye volt ennek, hogy következő albuma, melynek stílusosan az Another Side of Bob Dylan (Bob Dylan egy másik oldala) címet választotta, és amelyet egyetlen este alatt vett fel 1964-ben, sokkal könnyedebb hangulatú dalokat tartalmazott. A szürrealista Dylan újra megmutatta jó humorát, mely egész karrierje során jellemezte, az olyan számokban, mint az "I Shall Be Free #10" vagy a "Motorpsycho Nightmare". A "Spanish Harlem Incident" és a "To Ramona" szerelmes dalok, az "I Don't Believe You" egy rock and roll akusztikus gitáron, az "It Ain't Me Babe" pedig egy neki jutott szerep pajkos visszautasítása. Három hosszú dal jelezte, hogy Dylan új irányt vett: a "Chimes of Freedom" egy társadalmi kommentárt állít szembe egy metaforikus tájjal abban a stílusban, amit Allen Ginsberg „villanó képek sorozatának” nevezett; a "My Back Pages" még személyesebben támadja korábbi egyszerű, ravasz, komoly dalait; a "Mr. Tambourine Man" az Another Side dalainál korábban íródott, de még nem volt kész, így csak Dylan következő albumán jelent meg.
Az 1960-as évek elején Dylan felvett egy Huckleberry Finn-szerű személyiséget és mindenféle vidéki foglalatosságról, munkáról énekelt, így festve képet a társadalomról. Ebben a pár éves, bohém időszakban Woody Guthrie huszonöt, harminc évvel korábbi stílusát idézte. Viszont miután „mindent hazahozott”, látásmódja még szürreálisabb, még korhűbb lett. bélyegkép|jobbra|265px|Fellépés 1963 novemberében Ezen idő alatt Dylan művészi átalakulása annyira gyors volt, hogy mind kritikusait, mind rajongóit maga mögött hagyta. 1965 márciusában megjelent albuma, a Bringing It All Back Home (Hazahozni mindent) újabb stílusbeli váltás volt. A Beatles (akik Dylan hatására komoly zenei fejlődésen mentek át) és a fiatalkorában divatos rock and roll hatására az album első oldalán valódi, gyors rockdalok szerepeltek. Szövegei azonban igazi Dylan-szövegek voltak, benépesítve groteszk, metaforikus szereplőkkel, megszórva jellegzetes, száraz humorával. Az album első kislemezét, az érces hangzású "Subterranean Homesick Blues"-t Chuck Berry dala, a "Too Much Monkey Business" ihlette. A dalhoz egyébként egy korai promóciós film is készült, melyben Allen Ginsberg is feltűnik. Szövege az 1950-es és 1960-as évek beatköltészetét idézi, címe pedig talán Jack Kerouac The Subterraneans című regényére utal (magyarul Senkiháziak címmel jelent meg). 1969-ben a Weatherman szélsőbaloldali szervezet a dal egyik sorából vette a nevét („You don't need a weatherman to know which way the wind blows”).
Az album második oldala egészen más volt, a négy akusztikus dalt társadalmi és személyes érdekeltség világítja be gazdag, költői képekkel, ami ugyancsak Dylan névjegyévé vált. A "Mr. Tambourine Man", amit a Byrds ekkorra már sikerre vitt, Dylan egyik legidőtállóbb műve. A "Gates of Eden", az "It's All Over Now, Baby Blue" és az "It's Alright, Ma (I'm Only Bleeding)" szintén a koncertek állandó darabjai.
1965. július 25-én Dylan rocktörténeti jelentőségű koncertet adott a newporti folkfesztiválon: ő volt az első művész, aki elektromos erősítésű zenekarral lépett a közönség elé. Ehhez különleges engedély kellett a szervezőktől. A zenészek nagy része a Paul Butterfield Blues Band tagja volt (Mike Bloomfield gitáros, Sam Lay dobos és Jerome Arnold basszusgitáros), hozzájuk csatlakozott Al Kooper orgonista és Barry Goldberg zongorista. Dylan már 1963-ban és 1964-ben is fellépett itt. Az 1965-ös közönség reakciójáról két, erősen eltérő beszámoló maradt fenn. Tény, hogy Dylan három dal után lement a színpadról, mert a közönség egyik fele kifütyülte (a másik felének tetszett az előadás). Arra, hogy miért fütyülték ki, két magyarázat van. Az első szerint a folkrajongók valóságos szentségtörésnek tartották az elektromos hangszereket egy olyan rendezvényen, ahol addig csak akusztikus hangszereket használhattak. A második szerint a közönséget zavarta a hangzás rossz minősége és a rövid előadás. Bármi is volt a valós ok, Dylan nem sokkal később két akusztikus dalt adott elő: az "It's All Over Now, Baby Blue"-t és a "Mr. Tambourine Man"-t.