Niccolò Paganini (Genova, Genovai Köztársaság, 1782. október 27. – Nizza, Szárd Királyság, 1840. május 27.) itáliai hegedűművész, gitáros, zeneszerző, a 19. század eleji romantika korának legjelentősebb hegedűvirtuóza, akit az ördög hegedűsének neveztek. Kilenc éves kora előtt komponálta első szonátáját, 1793-ban már fellépett a nyilvánosság előtt. Megválasztották a luccai hercegi udvar első hegedűsének, és ott Európa legvirtuózabb hegedűsévé képezte magát.
Többéves koncertkörútján elkápráztatta hallgatóit legendás előadóművészetével. Hatalmas vagyont szerzett és nemzetközi hírnévre tett szert. A kortársak számára hihetetlennek tűnt ez a hangszeres tudás, ezért nevezték technikáját boszorkányosnak. Munkássága hatással volt Brahmsra, Lisztre és Schumannra is. Szerzeményei Liszt zongoravirtuozitásának mintájául szolgáltak, Schumann pedig egyik koncertje után, amelyet Frankfurt am Mainban hallott, döntötte el, hogy nem a jogi pályának, hanem a zenének szenteli magát. Paganini egyik leghíresebb tanítványa Antonio Bazzini, aki nyomdokain haladva a virtuóz irányt folytatta. Paganini briliáns kompozíciói a mai napig a hegedűművészek állandó műsorszámai.
Káprázatos technikájú, a hangszer lehetőségeit korábban nem ismert mértékben kihasználó előadó volt. A legnagyobb hatást a szülővárosában is fellépő lengyel hegedűművész, August Duranowski virtuóz játéka gyakorolta rá. Jobb felkarját testéhez szorítva, alkarját és csuklóját mozgatva kezelte a vonót, amivel egészen sajátos dinamikát kölcsönzött muzsikájának és hibátlan kettős fogásokat produkált. Gyakorta virtuóz balkezes pizzicatójával lepte meg közönségét vagy azzal, hogy egyetlen húron játszott le egész futamokat. Nemegyszer élt az elhangolás eszközével, azaz egyes speciális hanghatások érdekében elhangolta hegedűjét. Nemcsak az Il Cannone (Ágyú) nevű, 1742-ben készült kedvenc hegedűjén volt virtuóz, de gitáron és Hector Berlioz hatására brácsán is művészi szintre jutott játékával.
Lelkes hangszergyűjtő is volt, kollekciójában több Stradivariusszal. Halála után gyűjteménye a Smithsonian Intézet tulajdonába került. Briliáns kompozíciói mindmáig a hegedűművészek állandó műsorszámai. 1954 óta Genovában Concorso internazionale di Violino Niccolò Paganini néven évente versenyt rendeznek emlékére. 1978-ban Nyikolaj Csernih szovjet csillagász róla nevezte el a 2859 Paganini kisbolygót
Életpályája Gyermekévei Niccolò Paganini 1782. október 27-én született Genovában, a Passo di Gatta Mora (Fekete macska köz) 38-as szám alatt, amelyet akkor Vico delle Fosse del Collének (Dombárkok sikátora) neveztek. Apja, Antonio Paganini szatócs, ügynök, szerencsejátékos volt, de később a kikötőben rakodómunkásként is dolgozott. Anyja, Teresa Bocciardo a ház körüli teendőket intézte. Niccolò a család harmadik gyermeke volt, Carlo és Biagio után. A családnak még három leánygyermeke született: Angela, Nicoletta és Domenica, de Angela még gyerekkorában meghalt.
A mindössze négyéves Niccolò súlyosan megbetegedett kanyaróban, ennek folyományaként gyakran kataleptikus görcsökben szenvedett. Betegsége egész életén végigkísérte. A céltudatos és szigorú apa, amikor felfedezte fia nem mindennapi tehetségét, saját maga tanította meg mandolinon és hegedűn játszani. Ötéves korában, 1787-ben kapta első hangszerét, egy mandolint. Mire hétéves lett, apja megvette neki első hegedűjét is. Nyolcévesen Niccolò ismét megbetegedett, ezúttal valószínűleg skarlátban. Ebből a betegségéből is többféle testi baja maradt vissza, amelyek haláláig gyötörték: ízületi fájdalmak, szemgyulladás, állandó köhögési inger. Legyengült szervezete valószínűleg már fiatalkorában magában hordta a tuberkulózis csíráit, ami aztán halálát is okozta. Az apa kegyetlen szigorral tanította. A fiatal Niccolònak rengeteget kellett gyakorolnia, és ha nem teljesítette az apja által kiszabott napi feladatokat, akkor bezárták a kamrába, hogy ott játsszék.
1791-ben az apa, Antonio belátta, hogy képtelen tehetséges fia tudásának gyarapítására, ezért elvitte Niccolòt Giovanni Servettóhoz, a városi színház hegedűséhez, akit azonnal bámulatba ejtett a fiú tehetsége. Servetto beajánlotta a fiút Giacomo Costánál, a város legkiválóbb hegedűsénél. Niccolò hat hónapig tanult nála. Ezalatt többször is nézeteltérések támadtak közöttük, elsősorban a gyermek szokatlan vonókezelése miatt. Az ifjú Paganini már ebben az időben szokatlan testtartásban játszott: jobb felső karját a törzséhez szorította és csak az alsó karját mozgatta.
A tizenkét éves Niccolò már népszerű zenésznek számított Genovában. 1794-ben Costa szervezte meg első nyilvános fellépését a Néri Szent Fülöp-templomban. Ugyanebben az évben már hangversenyen is fellépett, amelynek célja az volt, hogy pénzt gyűjtsön továbbtanulása költségeire. A fiatal művészt ez a hangverseny egy csapásra híressé tette, különösen a Carmagnole népdalra szerkesztett variációi ragadták meg a közönséget. 1795-ben apjával Parmába utazott, hogy Alessandro Rollánál, a híres hegedűsnél és karmesternél folytassa tanulmányait. A legenda szerint Rolla meghallgatta Paganini játékát, majd visszautasította a felkérést, mondván, hogy nincs olyan, amit még megtaníthatna a fiúnak. Niccolò előbb Ferdinando Paërhez került, majd Gasparo Ghirettihez, a parmai Conservatorio della Pietà tanárához. Tanulmányai (elsősorban zeneszerzés) rövid ideig, mindössze két évig tartottak, ezután visszatért Genovába. 1796-ban fontos ismeretséget kötött: bemutatták Rodolphe Kreutzernek, a híres hegedűművésznek.
A Paganini család ebben az időben többször is költözni kényszerült, hiszen Genova a napóleoni háborúk idején a harcok kellős közepébe került. 1799-ben a család Polcevarába költözött, de ezt megelőzően, apja kíséretében hangversenykörutat tett Észak-Itália városaiban. A fiatal Niccolò és apja közötti ellentét annak túlzott szigorúsága miatt egyre jobban kiéleződött, a fiú többször is szökni próbált a családi házból. Még abban az évben végre visszaköltöztek ugyan Genovába, de decemberben ismét menekülniük kellett, mert a George Keith Elphinstone admirális vezette brit flotta elkezdte a francia kézen levő város ostromát. Livornóban telepedtek meg, és csak a következő év végén tértek vissza ismét Genovába.
Luccai évek bélyegkép|220px|Niccolò Paganini A tizennyolc éves művész számára menekülést jelentett az apai szigor elől, amikor Luccában első hegedűsi állást kapott a Nemzeti Zenekarban. A következő két évben kicsapongó életet élt, hódolt az apjától örökölt szerencsejáték-szenvedélynek, hírhedt szoknyavadász és botrányhős volt. Keveset koncertezett. Ebben az időszakban egy különös eset során övé lett egy Guarneri-hegedű. Az anekdota szerint Paganini egy este szerencsejátékon elveszítette a hegedűjét, így másnap, egy gazdag Livornói művészetpártoló kereskedő által megrendezett hangversenyen nem volt min játszania. A kereskedő, egy bizonyos Livron, kölcsönadta az ifjú művésznek a hegedűjét, szereplése után azonban nem volt hajlandó visszavenni: Nem akarom profanizálni a hangszert, ezért tartsa meg, kedves Paganini, és emlékezzék rám – kiáltott fel. Egy hasonló eset történt Parmában is, ahol a kiváló festő, Pasini ajándékozta meg egy szintén ma már nagyon értékes Amati-hegedűvel.
1804-ben az egyre terjedő trópusilázjárvány miatt visszatért Genovába, ahol több sikeres hangversenyt adott. 1805-ben immár Luccában nagy feltűnést keltő szerelmi kalandba bonyolódott Emilia Quilicivel, a mindössze tizenöt éves leánnyal. Még életének utolsó éveiben is visszaemlékezett egykori szerelmére, sőt végrendeletében is megemlékezett róla. Luccában ismét első hegedűs lett, a Nemzeti Zenekarban. 1805-ben Napóleon húga, Elisa, aki 1797 óta Felix Baciocchi felesége volt, Toszkána uralkodója lett. Székhelyének Luccát tette meg. Már első találkozásuk után félreérthetetlenül intim kapcsolat szövődött a művész és az uralkodónő között. 1806-ban Paganini elfoglalhatta az udvari kamarazenekar második hegedűsi állását. 1807-ben írta meg a hercegnőnek ajánlva a híres Duetti amorosit (Szerelmes duettek), valamint a császár dicsőítésére a Napóleon-szonátát. Sikereinek és tehetségének köszönhetően hamarosan kamaraszólista lett. Az uralkodónő meglehetősen nagyvonalúan kezelte kedvenc hegedűsét, még hangversenykörutakra is elbocsátotta. Paganini így előbb Genovába, majd Torinóba utazott, ahol két nagy sikerű koncerten lépett fel, majd az év végét Livornóban töltötte.
1809 elején visszatért Luccába, ahol a tavaszi hónapokban szorgalmasan dolgozott, sőt operaelőadásokat is dirigált. A hercegnőhöz fűződő viszonya lazult, már csak azért is, mert az többször is kénytelen volt elutazni. Előbb Firenzébe, majd Pisába tette át székhelyét. Paganini néhány hónapig szintén Firenzébe költözött, ahol megkapta az udvari csendőrség kapitánya címet, azonban az év végére feladta udvari szolgálatait, és úgy döntött, hogy hangversenykörútra indul.
Hangversenykörúton bélyeg|bal|200px|Niccolò Paganini, Pierre Jean David d’Angers alkotása (1830–1833)
1810-ben tizenkét nagyobb hangversenyt adott, amelyeknek színhelyei Livorno, Lucca, Cesena, Forlì, Cappi di Piangipane (Ravenna) és Rimini voltak. Folytatta kalandos és kicsapongó életét, rengeteg pénzt veszített szerencsejátékon, azonban mindig ügyelt arra, hogy családjának is juttasson bevételeiből. Apja ezt ki is használta, és maga is szenvedélyes szerencsejátékos lévén egyre több pénzt követelt fiától, sőt öngyilkossággal is fenyegetőzött, ha fia nem segít rajta.
A következő évben fellépett Modenában, Parmában, majd Ferrarában, 1813 elején pedig Bergamóban és Bresciában. Májusban Milánóba utazott, ahol több hónapot visszavonultságban töltött. Ekkor keletkeztek híressé vált Le Streghe (Boszorkányok) című variációi. Október 29-én emlékezetes hangversenyt adott a La Scala operaházban. A közönség őrjöngő lelkesedéssel fogadta. A fellépés szenzációnak számított, és a tekintélyes zenei szaklap, a Leipziger Musikalische Zeitung is felfigyelt rá. Milánóban még több mint 12 koncertet adott. Itt ismerkedett meg Rossinivel, aki éppen az Aurelianus Palmürában című operájának bemutatóján dolgozott. 1814-ben Paviában, Torinóban, majd ismét Milánóban hangversenyezett. Közben március 24-én Signorina Calcagno, Paganini 16 éves, egyetlen tanítványa is bemutatkozott a milánói konzervatórium közönsége előtt.
Szeptemberben visszatért koncertezni szülővárosába, Genovába, ahol azonban ismét szerelmi botrányba keveredett, ugyanis megszöktette a fiatal Angiolina Cavannát. A nőt azonban rövidesen elhagyta, miután megtudta, hogy az gyermeket vár tőle. 1815-ben az elszöktetett lány apjának feljelentése nyomán letartóztatták, és erőszak meg kiskorú elcsábítása vádjával börtönbe vetették. Kilenc napot ült fogságban, majd rögtön szabadulása után feljelentette az apát zsarolás vádjával. Ez a bebörtönzés indította el azokat a pletykákat, amelyek a művészt egész élete során végigkísérték: feleségének, illetve szeretőjének meggyilkolásáról szóltak.
1816. március 7-én Milánóban, közös hangversenyen lépett fel Charles Philippe Lafont-nal (1781–1839), a híres francia hegedűvirtuózzal, majd ezt követően Padovában, Velencében és Triesztben koncertezett. Velencében ismerkedett meg Louis Spohrral, a világhírű német hegedűs-zeneszerzővel.
1817 áprilisában meghalt szigorú apja. Temetését követően Paganini Ferrarában és Milánóban koncertezett, ahol vagyona egy értékes Stradivarius-hegedűvel gyarapodott. Milánóban megvárta még Rossini újabb bemutatóját, A tolvaj szarkát, majd visszatért Genovába, ahol megkomponálta I. hegedűversenyét, amely első hosszabb lélegzetű műve. A furcsa hegedűverseny érdekessége, hogy a műben scordaturát alkalmazott, azaz mindig a rendesnél félhanggal magasabbra hangolta a hegedűjét, annak üres húrjai tehát nem G-D-A-E, hanem Gisz-Disz-Aisz-Eisz voltak, de a D-húrnak megfelelő fogásokkal és ujjazattal játszott, miközben a zenekart Esz- (Disz)-dúrban, tehát transzponálva játszatta. Ezzel biztosította a hegedűszóló kiemelkedően fényes hangzását.