Robert Walpole (Norfolk, 1676. augusztus 26. – London, 1745. március 18.) brit államférfi, Orford első grófja, a Térdszalagrend lovagja, királyi titkos tanácsos, Horace Walpole író édesapja. Az első, akit „Nagy-Britannia miniszterelnökének” szokás nevezni, bár a maga idejében ez a cím hivatalosan még nem létezett. A kabinet feletti befolyása révén azonban egyértelműen ő volt az „első” (Prime) miniszter. Úgy vélte, mindenki megvásárolható, ami a korabeli Angliára meglehetősen jellemző volt, így hatalma idején sorra megvásárolta az embereket.
A whig politikus I. és II. György uralkodása alatt volt kormánytag. Szolgálati idejét általában 1721-től számítják, amikor a Kincstár Első Lordja lett, némelyek azonban 1730-tól datálják, amikor Lord Charles Townshend visszavonulásával a kabinet egyedüli és vitathatatlan vezetője lett. A korabeli, különösen az ellenzéki sajtó rendszerint a hosszabb időtartammal számolt, jóval nagyobb figyelmet szentelve neki, mint Townshendnek. Walpole 1742-es visszavonulásáig vezette a kormányt, ezzel ő a brit történelem leghosszabb ideig hivatalban volt miniszterelnöke.
Ifjúkora és családja Robert Walpole 1676-ban született Norfolkban. Apja (szintén whig politikus) Castle Risingot képviselte az Képviselőházban. Anyja Mary Walpole (született Burwell) volt. Robert harmadik gyermekként született családba, tizenhat testvére közül nyolcan érték meg a felnőttkort.
Walpole Etonben, a híres magániskolában tanult 1690-től 1695-ig, majd a cambridge-i King's College-ban érettségizett 1696-ban. 1698-ban, egyetlen, még élő bátyja halála után abbahagyta cambridge-i egyetemi tanulmányait, hogy segítsen apjának a családi birtok irányításában. Miután ő lett a vagyon örököse, feladta korábbi tervét, hogy lelkész legyen.
1700. július 30-án elvette Catherine Shortert (1682–1737), akitől négy fia és két lánya született, sorrendben Robert (1701–1751), Katherine (1703–1722), Horatio (1704–1704), Mary (1705–1732), Horace (1717–1797) és Edward (~1720–ismeretlen).
Első felesége halála után (1738-ban) elvette egyik szeretőjét, Maria Skerritt-et (1702–1738), akivel már 1724 óta együtt élt, és akitől egy törvénytelen lánya is született. Az asszony alig három hónappal később, szülés közben meghalt.
Politikai karrierje kezdetei Politikai pályafutása 1701 januárjában kezdődött, amikor az általános választásokon elnyerte Castle Rising képviselőházi képviselői székét (amely apja három hónappal korábbi halálával megüresedett). A következő évben lemondott erről, hogy megszerezze a szomszédos, jóval fontosabb King's Lynn képviselői tisztét. A következő negyven évben valamennyi választáson megerősítették e pozíciójában.
Apjához hasonlóan lelkes tagja volt a whig pártnak, amely akkoriban erősebb volt, mint a másik jelentős politikai erő, a tory párt. 1705-ben Walpole tagja lett a Lordfőadmirális Tanácsának, amely a tengerészeti ügyeket felügyelte. Itt figyeltek fel igazgatási tehetségére, aminek nyomán Lord Sidney Godolphin, a kabinet vezetője 1708-ban hadügyminiszterré léptette elő. 1710-ben egy rövid ideig a haditengerészet kincstárnoka is volt egyben. E hivatalok betöltése során közeli tanácsadója lett John Churchillnek, Marlborough hercegének, aki a spanyol örökösödési háborúban a kontinensen harcoló brit csapatok főparancsnoka volt, és meghatározó szerepet játszott a brit politikai életben. Rövid idő alatt maga Robert Walpole is a kabinet legfontosabb tagjai közé emelkedett.
Személyes befolyása azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy meggátolja, hogy a whigek Lord Godolphin vezetésével perbe fogják Henry Sacheverell minisztert, aki whigellenes prédikációkat tartott. A per országszerte rendkívül népszerűtlen volt, és végül Marlborough hercegének bukásához és a whigek vereségéhez vezetett az 1710-es választásokon. A Robert Harley vezette tory kormányban Walpole nem tarthatta meg hadügyminiszteri posztját, de 1711-ig a haditengerészet kincstárnoka maradt. Harley megkísérelte a torykhoz csábítani Walpole-t, de az visszautasította az ajánlatokat, és az ellenzék egyik legszókimondóbb tagja lett. Hatásosan védelmezte Lord Godolphint a toryk támadásai ellen a Képviselőházban és a sajtóban egyaránt.
A toryk, akiket feldühítettek politikai támadásai, megkísérelték hiteltelenné tenni őt és Marlborough-t. Azzal vádolták, hogy a haditengerészet kincstárnokaként korrupcióba keveredett. E vádaknak azonban vajmi kevés alapjuk volt, nem úgy, mint a herceg esetében, akivel kapcsolatban súlyos visszaélésekre (sikkasztásra, korrupcióra) derült fény. Mindazonáltal a túlnyomóan tory többségű Képviselőház perbe fogta és elítélte Walpole-t, akit hat hónapra bebörtönöztek a Towerben, és kizárták a Parlamentből. Mindez azonban visszaütött a torykra, mert a közvélemény szemében Walpole egy jogtalan per áldozataként tűnt fel. Ennek megfelelően választókörzetében újraválasztották 1713-ban. Gyűlölte Robert Harley-t és Henry St Johnt, az ellene irányuló hadjárat kitervelőit.
A Stanhope/Sunderland-kormány Anna királynő 1714-ben meghalt, utóda távoli rokona, I. György lett. Ő nem bízott a torykban, mivel úgy hitte, kétségbe vonják trónigénye jogosságát (Az 1701-es Act of Settlement Anna több közelebbi rokonát kizárta az utódlásból a katolikus egyházzal való kapcsolatuk miatt.) Ezért György trónra kerülésével felvirradt a whigek napja is, akik a következő fél évszázad során mindvégig megtartották a hatalmat. Robert Walpole a Titkos tanács tagja és a hadsereg finanszírozásáért felelős miniszter lett. A kormányt névleg Charles Montagu (Lord Halifax) vezette, valójában azonban Lord Townshend (Walpole sógora) és James Stanhope uralta. Walpole-t egy titkos bizottság elnökévé is kinevezték, amelynek feladata a korábbi tory kormány tevékenységének vizsgálata volt. Walpole üldözői most maguk kerültek a politikai indíttatású vádak kereszttüzébe: Lord Oxfordot perbe fogták, Lord Bolingbroke-ot pedig parlamenti határozatban nyilvánították bűnösnek.
Lord Halifax, a kormány névleges feje 1715-ben meghalt. Walpole-t, mint elismerten szorgalmas politikust azonnal előléptették a Kincstár Első Lordjává és pénzügyminiszterré. Tartalékalapot vezetett be az államadósság ellensúlyozására. A kormány gyakran megosztott volt fontos kérdésekben, rendszerint Walpole és Lord Townshend állt az egyik, míg Stanhope és Charles Spencer, Sunderland 3. grófja a másik oldalon. A viták fő tárgy a külpolitika volt, Walpole és Lord Townshend úgy vélte, György király német területei érdekeit a brit érdekek elé helyezte. Stanhope és Sunderland viszont támogatta a királyt. 1716-ban Townshendet elmozdították az északi területek miniszterénekAkkoriban nem feladatkörök szerint, hanem földrajzi alapon osztották fel a bel- és külügyi feladatokat: az északi területek minisztere felelt Nagy-Britannia északi részéért, valamint az észak-európai (protestáns) országokkal fenntartott kapcsolatokért, a déli területek minisztere pedig az ország déli részéért, valamint a dél-európai (katolikus és muzulmán) országokkal kapcsolatos ügyekért. fontos pozíciójából, és Írország kormányzójává nevezték ki, ami lefokozást jelentett. Ez azonban nem elégítette ki Stanhope-ot és Sunderlandet, akik elérték, hogy 1717 áprilisában a kormányzóságtól is megfosszák Townshendet. Másnap Walpole kilépett a kabinetből, és csatlakozott Townshendhez az ellenzékben. Az új kormány vezetői Sunderland és Stanhope lettek.
Röviddel ezután heves családi vita osztotta meg a királyi családot: a walesi herceg, a későbbi II. György gyakran látta vendégül Walpole-t és az ellenzék más vezetőit, hogy azok politikai terveket kovácsoljanak a kormány ellen. Walpole közeli barátságba került a herceg feleségével, Karolinával is. 1720-ban megerősítette pozícióját azzal, hogy sikerült kibékítenie a királyt és a herceget.
Walpole továbbra is befolyásos tagja volt a Képviselőháznak, különösen aktívan ellenezte kormány törvényjavaslatát a nemességről, amely korlátozta volna az uralkodó jogát új nemesi címek adományozására. Sikerült elodáznia a törvény elfogadását 1719-ben, majd egy évvel később elérte, hogy a Képviselőház leszavazza azt. A vereség nyomán Lord Stanhope és Lord Sunderland kibékült ellenfeleivel. Walpole visszatért a kormányba, megszerezve a hadsereg finanszírozásáért felelős miniszter tisztét, Townshend pedig a Királyi Titkos Tanács elnöke lett. E lépésével azonban Walpole elvesztette a walesi herceg támogatását, aki még mindig ellenérzésekkel viseltetett apja kormányzásával szemben.
Út a hatalomba Röviddel Walpole-nak a kormányba való visszatérése után egy spekulációs hullám gazdasági válságba sodorta az országot. A kormány terve alapján a Déltengeri Társaság (amelynek kizárólagos joga volt a Dél-Amerikával való kereskedelemre) kamatozó államkötvények formájában felvásárolta az államadósságot. Általános vélekedés szerint a Társaság óriási profitra számíthatott textíliák, mezőgazdasági termékek és rabszolgák kereskedelme révén. Sokan, köztük maga Walpole is, őrült tempóban vásárolták a Társaság részvényeit. 1720 második felében azonban a cég az összeomlás jeleit kezdte mutatni, tőzsdei árfolyama a mélybe zuhant. Walpole ugyan megmenekült a csődtől, mivel bankára időben figyelmeztette, hogy adja el részvényeit, de sokan nem voltak ilyen szerencsések.
1721-ben bizottság vizsgálta ki a történteket, amely megállapította, hogy a kormány sok tagja korrupcióba keveredett. Érintett volt többek között John Aislabie pénzügyminiszter, id. James Craggs főpostamester, ifj. James Craggs, a déli területek minisztere, valamint a kormány két vezetője, Lord Stanhope és Lord Sunderland is. A két Craggs kegyvesztetten halt meg (a fiánál jóval érintettebb apa esetében felmerült az öngyilkosság gyanúja), a többieket parlamenti vizsgálat elé állították. Aislabie-t bebörtönözték, Stanhope és Sunderland viszont Walpole személyes befolyása révén megmenekült ettől. Walpole az ők és mások mentegetésében játszott szerepe miatt a „Főlepelmester” gúnynevet kapta.
Sunderland lemondása és Stanhope halála után, 1721-ben Walpole lett a kormányzat legfontosabb tagja. 1721 áprilisában kinevezték a Kincstár Első Lordjává, pénzügyminiszterré és a Képviselőház vezetőjévé. Walpole de facto „miniszterelnökségét” gyakran innen számítják. Valójában azonban megosztotta hatalmát sógorával, Lord Townshenddel, aki az északi területek minisztere és a külügyek irányítója volt. Kettejüknek pedig meg kellett küzdeni Lord John Carteret-vel, a déli területek miniszterével.
Kormányzása I. György alatt Walpole irányításával a Parlament megpróbált úrrá lenni a pénzügyi válságon. A Déltengeri Társaság vezetőinek birtokait elkobozták, hogy azok árából enyhítsék a befektetők kárát, a Társaság készleteit pedig felosztották a Bank of England és a Kelet-indiai Társaság között. A válság nagyban rontotta a király és a whig párt hitelét, de Walpole hatásos szónoklatokkal védelmezte mindkettőt a Képviselőházban.
Walpole első miniszterelnöki évében lelepleződött egy jakobita összeesküvés, amelyet Francis Atterbury rochesteri püspök szervezett. A terv lelepleződésével végleg szertefoszlottak a jakobiták reményei, akiknek korábbi felkelési kísérletei (1715-ben és 1719-ben) is kudarcba fulladtak. A tory párt egyik vezetője, Lord Bolingbroke Franciaországba menekült, azonban 1723-ban visszatérhetett.